Történészként szerzett magának hírnevet, Oli bácsi álnéven a polgári underground ideológusa volt, tavalyig aztán a Párizsi Magyar Intézet élén állt, majd pedig visszautasította a Nemzeti Múzeum főigazgatói posztját, hogy inkább kutathasson. Ablonczy Balázs vezeti a Lendület Programban nyertes, Trianon 100 névre keresztelt csoportot, de turanizmussal is foglalkozik – aktuálpolitikával viszont már nem. A nacionalizmust védelmébe veszi, nem tartja zsákutcának, szerinte Ady tévedett. Ablonczynak a Mandiner őstörténetében (UFi; Reakció) játszott szerepe, a régi és közeli ismeretség okán – rendhagyó módon – tegeződős interjút olvashatnak vele.
„Amikor nemrég elujjongtad, hogy megnyertétek a pályázatot az ötéves Trianon-kutatásra, a fehérterrorista Prónay Pált emlegetted. Hogy őt kutatjátok majd. Nem mondjuk a vörös Szamuelyt. Ez ilyen „a jobbos történész bátran szembenéz a jobboldal bűneivel” -alaphelyzet?
Ja, nem. Prónay és a fehérterror önmagában nem lesz a kutatás fókuszában. Engem a társadalom brutalizációja érdekel, Prónay ennek volt metaforája, mintegy. Viszonylag hosszú békeidőszak után, 1914-ben a fiatal parasztembereket és a munkásokat behajították a lövészárokba, ahol napokig álltak derékig a szennyvízben és patkányok rohangáltak a vállukon. Azt mondták közben nekik, hogy itt egy puska, fiam, kimész, akit meg szembetalálsz, annak kiontod a belét. Megtanulták, hogy a problémamegoldás, a konfliktuskezelés legitim és kétségkívül rendkívül célravezető módja: a bajonettet beszúrod lent, majd felhúzod, egészen a szegycsontig. Akkor aztán nincs vita. És az állami és – a jobb híján most mondjuk így – magánerőszak ebből az érzésből, az állami bátorításból, a világháborúban tapasztalt kegyetlenségből, és az ebből született eszmei szélsőségekből állt össze.
Logikus, de kicsit evidens is. Mi ezen a kutatnivaló?
Hogyan szivárog át az egész a hátországba, kik ennek a szereplői, játékmesterei? Hol történik ilyesmi és hol nem? Mi a háborús veteránok helye és szerepe a társadalomban? Pontszerű kutatásaink vannak csak a témában. Az látszik, hogy több forradalom zajlott egymás mellett '18-ban. A politikai összeomlás mellett van egy gazdasági, közellátási, és amiről nem beszéltünk manapság: zajlott egy katonaforradalom is. A katonák, amikor hazajönnek és leszerelnek – már ha egyáltalán leadják a fegyverüket az utolsó vasútállomáson – menetrendszerűen fölgyújtják a szatócsboltot, megverik a szatócsot, megisszák az összes pálinkát, opcióként kifosztják a kastélyt, aztán még a lelkészt is megverik vagy megölik.
A lelkészt? Miért?
Mert drágán temetett vagy egyáltalán nem is temetett, mondjuk azért. Bárdi Nándor kutatásaiból nagyon szépen kibomlik, hogy miképpen is zajlott ez például az erdélyi Udvarhely vármegyében. A jegyzőt viszont mindenképp megverik. Az fix pont. Hazajönnek, ott találják az asszonyt, a legkisebb gyerek meghalt, mert nem kapott gyógyszersegélyt. A jegyzők voltak a központi közigazgatás helyi karjai: minden, ami élelmiszerjegy, segély, az ő döntésükön múlott. A katona meg arra ér haza, hogy míg ő vérzett a hazáért, a jegyző miatt meghalt a gyerek. Azt pedig megtanulta a fronton, hogyan intézzük a vitás kérdéseket – lásd feljebb. Az történik tehát, hogy a legalsóbb szintekig brutalizálódik a társadalom. A vörösterror és a fehérterror is következménye ennek az állapotnak.”
Stumpf András interjúját Történelem.mandiner oldalunkon olvashatják.
