Focistának készült Maka István: játszott NB2-ben, NB1 B-ben és a Magyar Roma Válogatottban is, mégis feladta az élsportot, helyette szociális munkás lett. A monori cigánytelepen élő gyerekek megsegítésére tette fel az életét. Focicsapatot kovácsolt azokból a telepi fiatalokból, akiknek a mindennapjait korábban a csavargás töltötte ki. Maka István szerint a sport által a roma fiatalok nap mint nap olyan tevékenységet végeznek, amit a többségi társadalom elfogad és értékel. A foci célt és rendszert hoz az életükbe, az igazi áttörést viszont szerinte csak a tanulás hozhatja meg. Interjúnk.

„Mikor fordult a figyelme a romatelep felé?

Amikor megismertem a monori telepet, azt éreztem, bármit csinálok, az csak jobb lehet annál, mint amiben most élnek az itteniek. A telepben hatalmas lehetőséget láttam, hiszen a két utcában ötszázötven ember él. Ezt esélyként fogtam fel, hogy tömegeknek nyújthassak segítséget, sokan együtt teremthessek valamit.

Egyből tudta, hogy focicsapatot kovácsol belőlük?

Nem egészen. Két-három év gyermekfelügyelői munka után a Magyar Máltai Szeretetszolgálathoz kerültem, ahol a Tanoda vezetését kaptam feladatul. A telepi gyerekek közül sokan buknak, melynek oka, hogy az itteni diákok ritkán írnak házi feladatot, ráadásul eleve idegen nekik az iskolai közeg. A Tanoda megpróbálja hozzászoktatni a gyerekeket az iskolai élethez, a házi megírásához. A program ilyen szempontból hatalmas sikereket ért el. A diákok megszokták a leckeírást, napirendjük alakult ki azáltal, hogy minden nap a Tanodába jártak. A monoton tanulás mellett azonban egyre gyakrabban vetődött fel a szabadidős foglalkozások igénye. A futball mindenhol jelen van, főleg a szegényebb közegekben. Amikor a telepre érkeztem, hamar híre ment a gyerekek között a focista múltamnak, így felkértek, hogy segítsek nekik edzeni.

A gyerekek keresték meg, nem fordítva?

Ráadásul a nem is akármilyen gyerekek. A legdurvább közeg, a tizenhat-tizennyolc éves korosztály jött oda hozzám először. Ezt a korosztályt a csavargás,a céltalan létezés, a bűnözés, a különböző szerek használata jellemezte. Abban az időben a tizennégy-tizenöt fős csapat kilencven százaléka ezzel foglalkozott. A kisebbek pedig követték a példát. A minta nagyon egyszerű volt: ha sikerül meggyőzni az idősebb korosztályt, akkor a kicsik is az új példát fogják látni, focizni akarnak majd a csavargás helyett. Erre a viselkedési mintára csak később jöttem rá, de a rendszer működött. Mi pedig óvatosan növelni kezdtük az edzések számát, a csapatlétszámot, egyre több tornára jártunk, mindemellett pedig vittük tovább a tanodát. Két-három év után az vettük észre, hogy az edzésre járok gyerekek életében kialakult egy rendszer, amelyet az iskola és a sport határoz meg.”

Meszleny Zita interjúját híroldalunkon olvashatják.