Kömlődi Ferenc, a Mandiner.digit szerkesztőjének írása

„Sok van, mi csodálatos, de a futballnál nincs semmi csodálatosabb.” Buddha, Darwin, Gandhi és Ray Kurzweil mellett Johan Cruyff volt az egyik példaképem. Neki köszönhetjük, hogy a futballnál tényleg nincs semmi csodálatosabb.

Johan Cruyff tavaly késő ősszel jelentette be tüdőrákját. Bő egy hónapja nyilatkozta, hogy 2-0-ra vezet a betegség elleni küzdelemben. Március 24-én, 68 éves korában elveszítette az utolsó meccset…

Az elmúlt fél évszázadban, de valószínűleg az egész történelemben senki nem volt akkora hatással a futballra, mint az Ajax és a Barcelona egykori legendás játékosa, edzője. Cruyff testesítette meg a proaktív modern futballt, tette fel Hollandiát a focitérképre, az ő szellemgyermeke az utóbbi tíz év világverő Barcelonája. Johan Cruyff több volt futballistánál, edzőnél, labdarúgásnál. Filozófiává lényegítette a sportágat, egy korszak jelképévé, ikonná, guruvá vált.

Miatta szerettek bele milliók – köztük e sorok szerzője is – egy életre a fociba, Ajaxba, holland válogatottba, Barçába, Katalóniába. Két csapat és két ország futballját változtatta meg egyszer, s mindenkorra. Egész életében két város, Európa két legkúlabb városa, Amszterdam és Barcelona között járt félúton, bár az elmúlt évtizedekben inkább az utóbbiban élte a megváltók örökösen kritizált támadott, rajongott életét.

Szegény amszterdami családba született, apját gyerekként veszítette el, anyja takarítónőként dolgozott az Ajaxnál, végigjárta a klub szamárlétráját. Az óriási tehetségre az első csapat akkori edzője, Vic Buckingham figyelt fel, 1964-ben mutatkozott be, majd az 1960-as évek közepétől a Hollandia márkajegyévé vált totális futballt megálmodó Rinus Michels, valamint a méltatlanul keveset emlegetett, pedig a nagy Ajax három Bajnokcsapatok Európa Kupájából kettőt jegyző Stephan Kovacs keze alatt nőtt fel, lett belőle szupersztár.

A kései 1960-as években Amerika a hippimozgalomtól, vietnami háború elleni tiltakozástól és az ellenkultúrától volt hangos, Angliában megszületett a popzene, Európa a párizsi diáklázadás és a prágai tavasz ritmusára lélegzett és jött a Holdra szállás. Azóta csak az 1990-es évek telítődtek ennyi pozitív energiával, s hoztak ennyi változást.

Hollandiában nem popsztárok, pszichedelikus és polgárjogi aktivisták, világmegváltó diákok, hanem egy focicsapat és karmestere, az Ajax Amsterdam és Johan Cruyff jelképezték ezeket a változásokat. Valami végérvényesen megszűnt, évtizedes, évszázados tabuk dőltek le, lánglelkű ifjú titánok verték be az ódivatú establishmentbe a koporsószögeket.

Jean-Luc Godard francia filmrendező a papa mozijának üzent hadat az 1950-es években, Johan Cruyff a papa focijának egy évtizeddel később.

A tárgyilagosság kedvéért: az ötlet a legzseniálisabb edzőtől, Rinus Michels Generálistól jött, Johan – ha éppen nem önjáró életet élt – az ő meghosszabbított kezeként funkcionált a pályán. Michels találta ki, Cruyff jelképezte a labdarúgás-történelem legdrámaibb, máig és a jelenen túl is ható változását, sémák feletti sémát, a totális futballt. A históriakönyvekben a pozíciós játék magasiskolájaként emlegetett, egész pályás letámadáson alapuló játékrendszerben a középcsatárból lehet balhátvéd, balhátvédből jobbszélső, a kapus centerhalf, ha kell, mindenki támad, mindenki védekezik, tíz ember viszonylag szűk területen kompakt rajként indul meg az ellenfél kapuja felé, a legelső csatár az első védő, és a kapus az első támadó. Az Ajax és az 1974-es Oranje ugyan világklasszisokkal volt tele (Krol, Neeskens, Haan, Rep, a válogatottban még Rensenbrink és Van Hanegem is), de közülük is kiemelkedett a játéktudásában csak Maradonához, Peléhez és jelenkori inkarnációjához, Lionel Messihez hasonlítható korszakos zseni Cruyff.

 (Ajax-Inter 2-0, BEK-döntő, 1972)

(Real Madrid-Barcelona 0-5, 1974)

1973 nyarán történt valami, ami átírta Katalónia későbbi történelmét: az Ajax ugyan a gyűlölt rivális Real Madridnak akarta eladni, de Johan nem kért Franco diktátor fiókcsapatából, és a Spanyolországon belüli mindenkori modernitást, külföldre nyitást jelképező tartomány és város kirakatcsapatába, a katalán függetlenségi mozgalomhoz ezer és egy szállal kötődő FC Barcelonába szerződött. Rinus Michels várta, El Salvadorként, megváltóként fogadták, 15 év csend és másod-, harmadhegedűs szerep után végre bajnokságot nyertek, 5-0-ra diadalmaskodva a Bernabeuban.

Aztán jött 1974 nyara, a nyugat-németországi Weltmeisterschaft, mechanikus narancsokkal, és gyerekkorom egyik legmegrázóbb élményével, egy nap bőgéssel a döntő után, másfél év futballpauzával az eredmény miatt…

Az Oranje játszi könnyedséggel verte végig a világot, Johannak arra is maradt ideje, hogy a Svédország elleni csoportmeccsen kitalálja a névjegyévé vált „Cruyff-lefordulást”, majd a szintén komoly erőket felvonultató és nagyszerű nyugatnémet válogatott elleni döntő következett. A csapatkapitányból kijött a rosszabbik énje, perlekedő és mérhetetlen egoizmusa, amely a legelképesztőbb magaslatokra, például három Aranylabda elnyeréséig repítette; de élete két legnagyobb bukását, az 1974-es VB-döntő és a Milan elleni 1994-es BL-döntő elvesztését jelentette. Pedig már az első percben végigszlalomozott a német védelmen, felvágták, 11-es, Neeskens bevágta, 1-0 ide. Az Oranje abban a pillanatban bukta el az 1974-es világbajnokságot – később többen bevallották, hogy a vezetés tudatában már nem a győzelem, hanem a gyűlölt ellenfél, a németek megalázása, porba döngölése volt a cél. Hiába egykapuzták végig a második félidőt, Johan sajnos csak közönséges halandóként dirigált, meglepően sok pontatlan passzal. Végzetes porszemek kerültek a narancsgépezetbe.

(Cruyff turn, 1974)

(Hollandia-Argentína 4-0, 1974)

(NSZK-Hollandia 2-1, 1974)

Az 1978-as argentínai VB-re már nem utazott el, 32 éves korától levezetett. Washington, Los Angeles és egy feledhető spanyolországi kitérő után tért vissza az Ajaxba (két újabb bajnokság), aztán az örök rivális Feyenoordban, szintén bajnoksággal fejezte be 1984 tavaszán.

A pályán a Guardiola-éra Messije előtti hamis kilencesként irányított, így törvényszerűen edzőként folytatta: az Ajaxnál kezdte, rá jellemző módon látványosan összeveszett a vezetőséggel, aztán Barcelonában folytatta. Szűk tíz év kispaddal is beírta magát a szakma legnagyobbjai közé. Az Ajax-szal KEK-et nyert és közben felfedezte Denis Bergkampot, egyengette Frank Rijkaard és Marco van Basten pályafutását.

(Barcelona-Sampdoria 1-0, BEK-döntő, 1992)

(Milan-Barcelona 4-0, BL-döntő, 1994)

(Barcelona-Real Madrid 5-0, 2010)

Barcelonába a Butragueno és Michel nevével fémjelzett, zsinórban öt bajnokságot nyerő madridi „Quinta del Buitre” fénykorában érkezett, de a helyi utánpótlásra (például a tini Pep Guardiolára) és világsztárokra (Sztojcskov, Michael Laudrup, Ronald Koeman, Romario) épülő Dream Teammel letörte a Real szarvait, zsinórban négy bajnokságot, 1 KEK-et és a Barcelona első BEK-trófeáját (1992) nyerte. Megint egy döntő és megint a mérhetetlen magabiztosság jelentette a bukást: az 1994-es BL-döntőben a Milan ízekre szedte, 4-0-ra megsemmisítette a toronymagas favoritnak kikiáltott Cruyff-csapatot. Sajnos Johan is elhitte, hogy ők a toronymagas favorit… Kezdetét vette a Dream Team elhúzódó haldoklási folyamata, 1996 tavaszán a bajnokság vége előtt ki is rúgták. Soha többé nem ült le kispadra, csak az évi egy barátságos meccset játszó, nem hivatalos katalán válogatottat trenírozta. Második hazájáét.

Második hazájáért, pontosabban Spanyolországért – soraiban hét Barca-labdarúgóval – szorított a 2010-es VB-döntőn, Hollandia ellen is. Hű maradt elveihez: a proaktív játék apostolaként képtelen volt elviselni a focit tördelő, a 120 percet időnként pankrációba ölő akkori Oranjét.

Játékos-, majd edző-pályafutása lezárultával tanácsadóként, megmondóemberként, a világfutball legbefolyásosabb filozófusaként bukkant fel itt-ott, főként a Barcelona és kisebb mértékben az Ajax körül. 2003-ban sok év dicstelen szereplés után barátját, Joan Laportát választották a Barça elnökévé, és elkezdődött a máig tartó tündérmese: szerződtették Frank Rijkaardot, leigazolták Ronaldinhót, minden megváltozott, a Barcelona 2006-ban ismét Európa trónjára ült. Két gyengébb év után jött a totális futball katalánosított változatáról, a döbbenetes labdabirtoklási fölényen alapuló tiki-takáról ismert Guardiola-éra (2008-12). Húsvét lévén, nem ünneprontó vallási párhuzammal élni: Michels, Johan és Pep triója a futball szentháromsága.

Laporta távozása után az új vezetőséggel ugyan háborúzott, de a stíluson ez mit sem változtatott, és Luis Enrique szárnyai alatt minden idők legjobb Barcelonája próbálja Johan szellemében és most már pluszmotivációként, Johanért megvédeni a BL-serleget.

Messi és Luis Suarez februárban gyönyörűen tisztelgett a géniusz előtt: a legendás 14-es (mindig 14-es mezben játszott, azóta figyelem, hol, ki a 14-es, a mostani Barçában Mascherano) klasszikus, „nem belövöm, hanem legurítom” 11-esének módosított változatát adta elő a Celta Vigo ellen.

Johan Cruyff kézzel fogható legmaradandóbb öröksége az FC Barcelona – bele sem merek gondolni, hol tartama a klub nélküle –, az új Nou Campot is róla illene elnevezni. Egy szurkolói csoport gyűjti is már a támogató aláírásokat. A kézzel fogható örökségen túli szellemi hagyaték a megalkuvást nem ismerő, örök lázadó, a proaktivitást a végletekig vivő filozófia, de közben soha nem feledkezünk meg arról, hogy a futball mégis csak játék, a világ leggyönyörűbb játéka.

Az elmúlt bő fél évszázadban sötét hatalmi játszmáktól, háborúktól, terrorizmustól, gazdasági összeomlásoktól vérző világunkban játékosként, edzőként, szakértőként és futballfilozófusként senki nem tett annyit a bennünk szunnyadó örök Homo Ludens felélesztéséért, mint Johan Cruyff.

A futballtörténelem legnagyobb alakja távozott.