„Gyilkosság elkövetésére irányuló szövetség”, „emberölésre való szövetkezés”, vagy „Lenin-fiúk”. Ezekkel a fogalmakkal jelölték a vádat azokban az 1919 őszén indult perekben, amiket a Magyarországi Tanácsköztársaság terrorista szerveihez tartozó egyénekkel szemben folytattak le.
A mintegy kéttucatnyi fegyveres csoport közül a legrettegettebbek a fővárosi alakulatok voltak. Tagjaikat gyakran használták fel ellenforradalmi mozgalmak leverésében, túszgyűjtő akciókban és megtorlásokban. Nevezték már őket „közönséges haramiáknak”, de voltak „a proletárforradalom hűséges katonái” is.
De kik voltak és mit követtek el a Lenin-fiúk és társaik? Utánuk néztünk a Tanácsköztársaság kikiáltásának 97. évfordulóján.
1919. március 21.
Az 1919. március 21-én, Budapesten kikiáltott Magyarországi Tanácsköztársaság orosz-bolsevik típusú politikai berendezkedést, államvezetést és hatalomtechnikai gyakorlatot vezetett be, és létrejötte az újkori magyar történelem talán legradikálisabb politikai fordulatának számít. A proletárdiktatúra az állami berendezkedés, a társadalmi és gazdasági lét, valamint a kulturális szféra területén egyaránt gyökeres változásokat hozott.
A kormányt a Garbai Sándor vezette Forradalmi Kormányzótanács váltotta fel, az új miniszterek pedig népbiztosoknak nevezték magukat. Az irányítás kezdettől fogva az egykori kolozsvári újságíró és pénztári tisztviselő, Kun Béla kezében volt, aki a Kommün bukásáig a mindvégig kulcspozíciónak számító külügyi népbiztosi posztot töltötte be.
Vörösőrök, terroristák, terror
Az 1919. március 21-i kikiáltástól kezdve a proletárdiktatúra rendszere mindössze négy és fél hónapig létezett. Ugyan Kaposváron március 10-én háromtagú szociáldemokrata direktórium alakult, másutt pedig voltak szórványos utóvédharcok, a kommün időszaka a historiográfiában leginkább „133 napos uralomként” terjedt el. A hatalom biztosítására március 26-án hozták létre a Vörös Őrséget. Az új – a Belügyi Népbiztosság alá rendelt – karhatalmi szerv a korábbi csendőrséget és rendőrséget váltotta fel. A szervezetbe ugyan munkásokat is besoroztak, de tagságának zömét többnyire frontot járt katonák, régi csendőrök és rendőrök alkották, akiknek a lojalitásához komoly kérdőjeleket fűztek.
Épp emiatt hoztak létre Vágó Béla belügyi népbiztos kezdeményezésére és – feltehetőleg – Kun tudtával és támogatásával még ugyanebben a hónapban úgynevezett terrorcsapatokat. Ezek a Tanácsköztársaság akciórádiuszába tartozó nagyobb városokban alakultak, azonban leghírhedtebbekké azok a fővárosi- és Budapestről az ellenforradalom vidéki helyszíneinek „pacifikálására” ki-kiküldött csoportok váltak, amelyeket Cserny József, Szamuely Tibor és Korvin Ottó vezettek. Az általuk végrehajtott gyilkosságokat, kínzásokat és rekvirálásokat őrizte meg az emlékezet vörösterrorként.
„Tíz zsákmányleső, ugrásra kész, borzalmas alak”
„Engem az elfogatás után zöld tolvajautón a hajnali derengésben a Parlament miniszteri feljárata elé vittek. Nyílt az ajtó: tíz zsákmányleső, ugrásra kész, borzalmas alak áll a lépcső sárosra taposott bíborszőnyegén − részint klasszikus fekete bőrkabátos és bőrnadrágos Lenin-fiúk (egy kézigránát elől a mellszíjba fűzve, két másik oldalt a csípő fölé, részint rongyos álig fegyveres civil csirkefogók.”
Egy hónappal a proletárdiktatúra bukását követően így örökítette meg fogvatartóit Pekár Gyula országgyűlési képviselő, a Friedrich-kormány vallás- és közoktatásügyi államtitkára, majd tárca nélküli minisztere. A létrehozott alakulatokhoz mintát a Szovjetunióban 1917-ben felállított titkosrendőrség, a Cseka nyújtott, feladatuk pedig ehhez hasonlatosan „az ellenforradalom és a szabotázs elleni harc” volt.
A terrorkülönítmények külsőségeikben is eltértek a többi csoporttól. A „Lenin-fiúknak” jellegzetes bőrkabátjuk, bőrnadrágjuk, tányérsapkájuk volt, és jól el voltak látva katonai felszerelésekkel – kézigránátokkal, gyalogsági ágyúkkal, aknavetőkkel is. A mintegy 200 fős – főhadiszállásul a Batthyány-palotát kisajátító – csoport valóságos erődöt hozott létre. Ugyan eredetileg csak a Szamuely Tibor vezette csoportot nevezték „Lenin-fiúknak”, az elnevezést utóbb szervesült és a korszakban zömmel a fegyveres terroristák általános megjelölésére szolgált. Maga a név egy tudatos legendásítás eredménye, amely szerint Szamuely Tibor közoktatásügyi népbiztos és hadügyi népbiztoshelyettes, amikor május végi, moszkvai útja során Leninnel találkozott, a szovjet vezető ezüst sapkarózsákat küldött magyarországi „fiainak”. A hangzatos „eredetmítosznak” ellentmond, hogy a Batthyány palota homlokzatán már március végén a „Kun-Vágó laktanya – Lenin-fiúk” felirat adta hírül a kormányzótanács terrorcsapatának működését.
A Szamuely, Cserny, Korvin és mások vezette csapatok szerepe a „burzsoázia” elleni harc mellett az volt, hogy helytálljanak az országszerte szárba szökő ellenforradalmi megmozdulásokkal szemben, és biztosítsák – ha nem is a hátország lojalitását – legalább a lakosság passzív magatartását. A prevenció mindvégig fontos elemnek számított. Már Szamuely is – a Vörös Újságban megjelent – februári cikkében a forradalmi terror célját megelőző csapások végrehajtásában jelölte meg. Ahol a Tanácsköztársaság rendjét veszély fenyegette, ott automobilokon vagy a rettegett páncélvonaton leutaztak, a helyszín „pacifikálásához” szükséges mennyiségű terroristával és a helyszínen a legelemibb legális háttér látszata nélkül sokakat kivégeztek. Az országszerte szárba szökkenő ellenforradalmak több helyen már eleve fegyverrel a kézben várták az ilyen alakulatokat, sokuk pedig nem is a megtorláskor, hanem a tűzpárbaj során vesztette életét.
„Micsoda szép halottak lesznek ezekből!”
Ilyen és ehhez hasonló kijelentésekkel a Markó utcai fogházba őrei ijesztgették a letartóztatott notabilitásokat. A túszgyűjtő akciók – a szovjet vörös- és fehérterror példájához hasonlóan – mindvégig zajlottak ezekben a hónapokban, de a legnagyobb hullámra 1919 áprilisában, a húsvéti ünnepekre időzítve került sor. A nagyszabású akciót a magyar Vörös Hadseregnek a románoktól elszenvedett vereségével indokolták. A visszavonuló csapatok nyomán ezért a hátrahagyott és kiürített városok elitjéből Cserny József a túszokról készült listát „cetlikre” bontotta és felosztotta a terrorfiúk között, úgy, hogy minden csoport 8–10 nevet kapott, akiket még az éjjel össze kellett gyűjteniük.
A Lenin-fiúk „begyűjtő osztagai” mellett, vagy azokat kiegészítve több esetben detektíveket, vörösőröket vagy vöröskatonákat is megbíztak a feladattal. A túszok neveit pedig a lakásjegyzékből, az Országos és Nemzeti kaszinók névjegyzékéből állították össze. Az országos viszonylatban az 1500 főt is meghaladó letartóztatások áldozatai zömében a békeidők „hagyományos” elitjéből kerültek ki. Egykori képviselők és miniszterek, a történelmi arisztokrácia grófi és bárói tagjai, gazdasági vezetők, vállalatigazgatók, ügyvédek, kereskedők, állami tisztviselők, papok, hírlapírók, földbirtokosok, katonatisztek és egyetemi tanárokat találunk körükben.
Feloszlatás és újraszervezés
A terrorista „akciók” a Kormányzótanács köreiben sem nem váltottak ki osztatlan lelkesedést, hamarosan Kun és Vágó is a radikális csoportok megzabolázását szorgalmazta. Maga Böhm Vilmos, a Vörös Hadsereg főparancsnoka már április végén a feloszlatásukra szólított fel, amire a Cserny-csoport esetében május 17-én Gödöllőn sor is került.
Ezen csoport fegyveres erejét jól tükrözi a lefegyverzésükkor átadott fegyvereik és lőszereik mennyisége, amelyek négy vagont is megtöltöttek. Többek között 6 aknavetőt, 7 gépfegyvert, 130 láda kézigránátot, 807 láda aknavető- és ágyúlőszert illetve 8 személyautót és 6 teherautót is elkoboztak. Tagjaik zömét ezt követően a frontra vezényelték.
Cserny ugyanakkor a Politikai Nyomozó Osztály kötelékébe tartozva hamarosan új csapatot kapott. A mintegy 40-50 fős második csoport a korábbi tevékenységét „űzte”, „nyomozó” minőségében újra a hátországban folytatta önkényeskedéseit, számos esetben a Szamuely Tibor vezette „Lenin-fiúkkal” közösen végrehajtva akcióit. A katonaság kivezényelt alakulatai mellett nagy szerepet vállaltak az országban megszaporodó felkelések – mint a Duna-Tisza-közi és a június 24-i fővárosi ellenforradalmi akciók – elfojtásában is. Sőt: Cserny a fővárosban aratott „sikert” egyenesen magának és csapatának vindikálta, a jövőben pedig a terror fokozására szólított fel.
A rövid ideig hezitáló Kormányzótanács végül – engedve a szociáldemokraták nyomásának – a csoport lefegyverzésre határozta el magát. Fegyvereiket elvették, tagjait pedig Cserny-zászlóalj néven újra a frontra küldték. A rövid frontszolgálat után, július közepén viszont már újra Budapesten voltak. Hazahozatalukat ekkor maga Kun Béla kezdeményezte, aki a hátország fokozottabb biztosítására és az engedékenyebb jobboldali szociáldemokrata politikusokkal szembeni erőfelmutatásra akarta használni erejüket. Segítségükkel sikerült is megakadályozni egy Kun Bélával szembeni puccsot, igazi „bevetésükre” azonban már nem került sor.
A Tanácsköztársaság augusztus eleji bukását követően a proletárdiktatúra legfőbb vezetőihez hasonlóan, a különböző fegyveres csoportok tagjai is igyekeztek külföldre menekülni vagy idehaza láthatatlanná válni és „felszívódni”. Azokra, akiket mégis elfogtak, általában rövid bírósági procedúrát követő hosszabb-rövidebb börtönbüntetés, néhány esetben pedig halálos ítélet és kivégzés várt.
„Gonosztevők”, „közönséges haramiák”, „vért szomjazó fenevadak”
A terroristákkal kapcsolatban a „barbár”, „vérgőzős” és „közveszélyes” minősítéseket már az országból 1919-ben elmenekült egykori szociáldemokrata vezetők is megfogalmazták. Az országban berendezkedő ellenforradalom múltértelmezői az 1919-es kommunista kísérletet a magyar történelem folytonosságában bekövetkező törésnek és „bolsevista rémuralomnak” tartották, az új rendszer szimpatizánsai szemében a terrorista karhatalmi alakulatok pedig véreskezű gyilkosokként és hóhérokként jelentek meg.
A közvélemény tájékoztatására már 1920 januárjában megjelentették a budapesti királyi ügyészség vezetőjének, Váry Albertnek a Cserny József és társai elleni perben mondott vádbeszédét, egy hónappal később pedig a főtárgyalást elnöklő Stocker Antal kúriai bíró ítéletét is kiadták. A terrorfiúk és a Tanácsköztársaság elfogott funkcionáriusai ellen 1919 őszétől induló perekről a fővárosi lapok – általában tárgyalási naponkénti bontásban – rendszeresen beszámoltak.
Különösen nagy visszhangja volt Cserny József és a hozzá kötődő tizenhárom terrorista 1919. december 18-i kivégzésének, amelyet a nagyfokú érdeklődés miatt kirendelt karhatalommal biztosítottak. Az események közvetlen hatása alatt született visszaemlékezésekben és riportokban az általános-, elmarasztaló értékítéleteket és dühödt minősítéseket általánosak, nemegyszer az elkövetők legelemibb emberi tulajdonságait is megkérdőjelezve. De a proletárdiktatúra emlékét övező indulatok még a korszak végén is elevenen éltek, és ha tompult is a leírások élessége, a naplókban, történeti-jellegű munkákban, a túszokról kiadott albumokban a minősítések csak keveset változtak.
„A Magyar Tanácsköztársaság hős védelmezői”
A második világháborút követően, a szovjet érdekszférába került Magyarország „hivatalos” történelemszemléletében a Tanácsköztársaság piedesztálra került, a Horthy-korszakkal szemben pedig erőteljes ellenkultusz bontakozott ki.
Ennek közreműködői a két világháború közötti apologetikus minősítésekhez hasonlóan ugyanolyan kritikátlanul közelítettek a korábbi időszakhoz, mint az ellenforradalmi rendszer történetírói, történetpolitikusai és propagandistái, csak immár ellenkező előjellel. A két világháború közötti minősítésekhez képest a Horthy-korszakot nemcsak leminősítették, de az ellenkultusz felépítői szemében a magyar történelem mélypontjává süllyedt. Rövid átmenet után az addig szelektíven vállalt Tanácsköztársaságot 1956-ot követően a magyar történelem egyik csúcspontjaként kezdték emlegetni.
1918–1919 negyvenedik évfordulóját országosan megünnepelték, ebből az alkalomból számos helytörténeti kiadvány, dokumentumkötet, album, regény, brosúra és cikk is napvilágot látott. 1959-ben március 21. emlékét a magyar országgyűlés törvénybe iktatta, „Forradalmi Ifjúsági Napok” címmel pedig igyekeztek összemosni március 15. és március 21. emlékét is. 1960-ban jelent meg az első olyan munka, amelynek már a címe is Lenin-fiúk volt.
Szerzője a később humoristaként karriert befutott újságíró, Árkus József volt, aki a „Magyar Tanácsköztársaság hős védelmezőit” kívánta megörökíteni. A regényszerű kötethez írt előszóban elfogult és apologetikus kijelentéseket találhatunk. A karhatalmi alakulatok tagjai az „ellenforradalmárok ellen” „rettenthetetlenül, a forradalom szent ügye iránti páratlan hűséggel és odaadással harcoló” fegyveresekként szerepelnek, akik nem csak „szerették a népet”, de „maga a nép voltak”, és „kíméletlenül sújtottak le” ellenségeikre. Az elfogult minősítések sorát Árkus azzal gazdagította, hogy a kivégzett „fiúkat” mártíroknak minősítette.
A hatalom szempontjából kiemelt jelentőségű téma centrális szerepéből adódott, hogy a történetírás professzionalizálódása ellenére a Tanácsköztársaság történetének árnyoldalaival – így a vörösterrorral szemben is – a hetvenes évek közepéig tapintatos hallgatás volt a jellemző.
Ugyan ettől kezdve a vörösterror már szerepelt néhány munkában, még a rendszerváltás hajnalán is jelent meg olyan doktori disszertáció, amely a Lenin-fiúk gyilkosságait továbbra is csak az „ellenforradalom sajtója” által szórt „rágalmaknak” minősítette, amelyre „csak azért volt szükség, hogy halálra ijesszék a polgári lakosságot, hogy bosszút álljanak a proletárforradalomért. A vörösterrorról szóló nagy lárma arra való volt, hogy elterelje a fehérterror ezer és ezer áldozatáról a figyelmet. Mindaz a rágalom és hazugság, amit az ellenforradalom sajtója rájuk szórt, nem fedte a valóságot” − olvashatjuk.
A rendszerváltást követően az ideológiai korlátoktól végképp megszabaduló történetírás szellemében születő szintézisek mindegyike hangsúlyosan kitért a vörösterrorra és a Tanácsköztársasághoz kötődő terrorszervezetek működésének bemutatására is.
Az mindenesetre tény, hogy a magyar történetírás kétségtelen eredményei ellenére mindmáig hiányzik egy, a Tanácsköztársaság eseményeire és ennek árnyoldalaira – így a vörösterrorra – is harag és részrehajlás nélkül tekintő monografikus feldolgozás.
Ez a hiány is hozzájárulhat ahhoz, hogy a proletárdiktatúra fegyveres alakulataihoz tartozó terrorista csoportokról néha még a mai közbeszédben és publicisztikákban is olyan túlzások, tévedések, féligazságok keringhetnek – és nem egyszer propagandisztikus véleményeket is megfogalmaznak –, mint a rendszerváltás előtt, az ötvenes években vagy a két világháború közötti időszakban.
***
Képek forrása:
1. Lenin-fiúk egy csoportja.
2. Lenin fiúk.
3. Plakát.
4. Szamuely Tibor Leninnél, 1919 május.
5. Kun Béla beszédet tart.
6. Plakát.
Az utolsó 100 komment: