Délután egy óra körül, 1969. január 20-án egy 16 éves autószerelő-tanonc leszállt a villamosról a Kálvin téren, bebattyogott a Nemzeti Múzeum kertjébe, táskájából elővette a benzines palackot, leöntötte magát, aztán gyufát vett elő. Nem vesztette el a lélekjelenlétét. Arra is volt ereje, hogy a magával hozott két kis nemzeti színű zászlót lobogtassa. Akkor a teste már lángolt.
Bauer Sándornak hívták.
Búcsúleveleket is hagyott. Írt barátainak, szüleinek is. Utóbbiaknak szóló levelében van az alábbi sor.
„…szeretnék élni, de most szénné égett holttestemre van szüksége a nemzetnek.”
Én meg azon morfondírozom ma, tettének évfordulóján, pontosan negyvenhét évvel később, hogy volt-e tényleg. Látszólag ugyanis a nemzetnek pont semmi szüksége nem volt Bauer Sándor mártíromságára. Sírja nem lett zarándokhely, nevét nem sutyorogták halkan január 20-adikákon, nem emlékeztek rá titokban, pedig még a szélesebb közvélemény is tudhatott a tettéről.
Akármilyen furcsa ugyanis, a kommunista diktatúrában, a párt által egészében ellenőrzött állam és sajtó időszakában a lapok nem hallgatták el teljesen az önégetés tényét. Nem volt persze címoldal, nem voltak nagy publicisztikák, de magáról a hírről beszámoltak az újságok: a cenzúra vagy öncenzúra a teljes elhallgatásig még akkor sem jutott. A Magyar Nemzet például így írt szerdán, két nappal az eset után.
„Bauer Sándor 17 éves budapesti ipari tanuló hétfőn a Nemzeti Múzeum kertjében ruháját leöntötte benzinnel, majd meggyújtotta, s ily módon öngyilkosságot kísérelt meg. Súlyos égési sebekkel szállították kórházba. Állapota válságos.”
Aki tudott olvasni a sorok között, ennyiből is rájöhetett, mi történt és miért történt. A Nemzeti Múzeum kertje – Bauer Sándor a helyszínválasztással gondoskodott arról, hogy egyértelmű legyen: tette nem magánügy, nem pillanatnyi elmezavar következménye. Sejtette talán azt is, hogy a hírszerkesztés alapszabályait az újságok még a kommunizmusért sem írják felül, tehát a „hol?” kérdésre megadják a választ mégoly nyúlfarknyi beszámolójukban is. Aztán: önégetés – csupán néhány nappal az után, hogy Prágában Jan Palach felgyújtotta magát a szovjet megszállás és a kommunista uralom elleni tiltakozásképpen.
Bauer Sándor az ő példáját követte, a múzeumkertben köré gyűlő, érdeklődő tömegnek is azt válaszolta: hazaszeretetből gyújtotta fel magát, tiltakozásból az orosz megszállók ellen, illetve mert „a cseh testvér is megtette”.
Minthogy Palach tettéről beszámolt a magyar sajtó is (persze igyekezett jelentékteleníteni), a szükségszerűen szemfüles olvasó számára a fenti mínuszos hírből is egyértelműen kiderülhetett, milyen cél vezette Bauer Sándort, amikor meggyújtotta azt a három nappal később bekövetkező kínhalálához vezető gyufaszálat.
Haláláról csak jóval később számoltak be a lapok, február 5-én. Addigra már le is zárult a Fáklya-ügy – merthogy lett ám ilyen is pillanatok alatt. A Fáklya című dossziéba gyűltek az adatok az utolsó óráiban rendszerellenes felforgató tevékenység miatt még eljárás alá is vont haldokló ellen, aztán barátai ellen is eljárás indult, Bauer Sándor sírját pedig éveken át figyeltette a hatalom.
Nagyjából felesleges volt. A sír nem lett zarándokhely, nem játszott szerepet semmiben.
Lehet persze, hogy Bauer Sándor tűzhalála benne volt az enyhülésben. Kádár tudatalattijában. Abban, hogy diktatúrája tovább puhult, hogy engedélyezte a háztájit, a gmk-kat, hogy igyekezett gulyással korrumpálni a népet. Ha így volt, akkor viszont még annál is fölöslegesebbnek tetszik Bauer Sándor tűzhalála – kesereghetnék most.
Kádár ugyanis sikerrel járt.
De nem kesergek. Bauer Sándor rövid élete és kínhalála ugyanis egyáltalán nem volt hiábavaló. Bauer Sándor tűzhalála a huszadik századi magyar történelem legkrisztusibb pillanata.
Túl emelkedett lennék? Nem hiszem. Ez a fiú annyira szerette a nemzetét, hogy meghalt annak bűneiért. Magára vette azokat, felfeküdt az áldozati oltárra – és levette népéről a szégyent. Akkor is ez történt, ha a nép, a nemzet nem tudott vagy nem akart tudni róla.
Ez a fiú tényleg az volt, ami dossziéján állt aztán. Fáklya. Emléktáblája, szobra ma már van, de nem ez a lényeg. Hanem hogy elvilágít-e a mába is. Mártírhalála akkor nem volt hiába, ha nem történelmi eseményként és főleg nem pártpolitikai gyúanyagként tekintünk rá. Szégyen lenne történetet egy jóízű kommunistázással letudni.
Bauer Sándor példája ugyanis mélyen személyes. Nem arra világít rá, hogy mindenkinek fel kell gyújtania magát. Arra viszont igen, hogy ha sokan vagyunk egy kicsit tisztességesebbek, gerincesebbek és vállalunk kisebb áldozatokat, ha hajlandók vagyunk a másikért és az igazságért tűzbe tenni mondjuk a kisujjunkat, azzal talán elkerülhetjük, hogy egy-egy kiválasztottnak kelljen majd leégetnie magáról a bőrt.
És rólunk a szégyent.
