A Mandiner bloggerei az előző évekhez hasonlóan (2008/1; 2008/2; 2008/3; 2010; 2011; 2012; 2013; 2014) ismét összefoglalták, mit szerettek 2015-ben úgy igazán. Irodalom, zene, képzőművészet, film, utazás és ivás.

Kulturális és élménymorzsák Oravecz Imrétől Houellebecq-ig, ifj. Vidnyánszky Attilától a Kaukázus hegyeiig, Lana del Reytől Macbeth-ig, a Whiplash-től Illyés Gyuláig, a Tükrös együttestől a rekonstruált várainkig.

Kíváncsian várjuk olvasóink véleményét is, mi volt kedvenc olvasmányuk, filmjük, könyvük, előadásuk, helyük, ehető vagy iható élményük az elmúlt évben!

*

Stumpf András

Jászberényi Sándor: Az ördög egy fekete kutya. Késve jutott el hozzám ez a novellásköt, de 2015 őszén végre elolvastam. Szerencsére. Tökéletes szerkesztés, hibátlan nyelvezet, tömör fogalmazás, hidegen, fegyelmezetten valóságos és súlyos témákról ön- és főleg poszt-esterházys nyelvtetszelgés nélkül. Végre egy valódi novelláskötet, nem pedig párkapcsolatos szüttyögés jópofáskodó nyelven! Röviden: van magyar Hemingway-ünk. És most nem viccelek.

Fehér Béla: Jelenetek egy vakondűző életéből. A Kossuthkifli után valami egészen más. Térképpel érdemes olvasni ezt is. Vagy anélkül. Bárhogy. Szórakoztató, mint Fehér Béla mindig, közben egyáltalán nem vicces.

Jonathan Franzen: Szabadság. Igazi nagyregény, hatalmas terjedelem, hatalmas tudásapparátus. Családregény, habár épp a szereplők hitelességéhez fér azért kétség. Sebaj. Szórakoztatóan és letehetetlenül tárul fel az amerikai kis- és nagyváros, a pop- és a sportkultúra, rengeteg ideológiai vitával, demokratákkal, republikánusokkal...

Németh László: Gyász. Az Iszony megvolt régen, a Gyász most talált meg. Németh László elképesztően pontos regénye, sosem fogom fel, hogyan tudott ilyen mélyre menni a női lélekben.

Oravecz Imre: Távolodó fa. Nincs jópofizás, ciráda. Elmúlás van, csalódás és csalatás van. Azaz: élet. Gyarlóság van, pusztulás kívül is. Mindezt sok önsajnálattal, mégis, tartással. Egy kis ízelítő:

Bizonyítás

Az anyja mindent bevetett ellenem az elhelyezési perben,
a családi erőszak hamis vádját is,
azt állítván, hogy tettleg bántalmaztam a fiunkat,
és a bíróság előtt ezt azzal az igaz állítással próbálta bizonyítani,
hogy Ondrok gödre című regényemben ifjabb János veri a fiát.

Rod Stewart: Rod. Önéletrajz. A legszórakoztatóbban megírt rock-önéletrajz. Nyilván nem Rod Stewart írta. Olyan, mintha Wodehouse-t kérték volna fel, hogy írja meg Rod életét.

Both Miklós: Palimo Story. Az ország jelen idő szerint legsokoldalúbb, legkreatívabb zeneszerző-gyűjtő-hangszerese találomra leruccant nógrádi putrikba, hogy zenészeket kukázzon. Olyan bandát szedett össze, hogy ilyen nincs is. Minthogy a dalokat meg Both írta, hibátlan lemez született.

David Bowie: Blackstar. Nem azért, mert azóta meghalt − már év végén a legnagyobb külföldi zenei hatás volt nekem a Blackstar klipje.

Liliomfi. Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila. Budaörsi Latinovits Színház. Friss, ötletes rendezés, nagyon, nagyon szórakoztató az egész, fantasztikus fiatal színészekkel és a mindig csodálatos Spolarics Andreával.

*

Lándori Tamás

Oroszországról tavaly sem lehetett nem tudomást venni, talán ezért is haraptam rá 2015-ben a nem túl régi orosz filmekre, különösen a tragikusan korán elhunyt Alekszej Balabanov alkotásaira. Aki szereti, vagy még sosem próbálta a súlyos és keserű valóságot a néző mellkasának nyomó, igazi orosz mozit, és kedveli az akciót is, az ne hagyja ki a Fivér (Brat) két részét, illetve a Háborút (Voyna). Előbbi kettőben egy bérgyilkos a sorkatonaságból frissen leszerelt öccse válik a Taxisofőrhöz hasonló, magánzó igazságosztóvá Szentpéterváron, Moszkvában és Chicagoban, miközben a néző számára leleplezi az amerikai álom hazugságát, és az oroszországi élet dzsuvás valóságát. A Háborúban pedig egy brit művész és (megint csak) egy fiatal orosz baka áll bosszút a Kaukázus gyönyörű hegyei közt azokon a csecsen iszlamista terroristákon, akik elrabolták őket, és az angol férfi menyasszonyát.

A Kaukázust egyébként nem csak filmen láttam tavaly, a nyár egy részét Georgiában (közismertebb nevén: Grúziában) töltöttem, pár napot éppen Csecsenföld közelében, a nehezen megközelíthető (lásd: lenti videó) Tusheti Nemzeti Parkban. Csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy látogasson el az országba.

Az elmúlt évben idegen országokon kívül egy színházat is felfedeztem: a Rózsavölgyi Szalont, mikor egy családtagom az utolsó pillanatban átruházta rám Az utolsó óra című előadásra szóló jegyeit. A színdarab kiváló lehetőség arra, hogy közelebb hozza a színházba járók egyik táborát, az Alföldi Róbertet nem kedvelőket Alföldi Róberthez. Egyrészt Alföldi rendezőként nem nyúl semmilyen olyan eszközhöz, ami – az őt leggyakrabban érő bírálat szerint – megbotránkoztató lehetne; másrészt hitelesen és nagyszerűen alakítja az istenfélő Lewis professzort; harmadrészt a kis, kávéház jellegű teremben szó szerint is közel kerülnek a színészek a nézőhöz, akik így testközelből győződhetnek meg a fentiekről. Alföldi hibátlan teljesítménye ellenére számomra mégis partnere, az új Nemzeti Színház másik volt igazgatója, Jordán Tamás volt emlékezetesebb. A kétszereplős drámában ő a haldokló, de még mindig szenvedélyesen és éles elmével vitatkozó, ateista Sigmund Freudot játssza. Intenzív, sokszor gúnyos szópárbajuk során a két teljesen más világnézetű karakter úgyszintén közel kerül egymáshoz. Az előadás tele van humorral, még ha közben a lét legsúlyosabb kérdéseit, az ember legkínzóbb kétségeit tárgyalja is.

*

Meszleny Zita

Színház: az Anyám tyúkja I. című előadást az Örkény Színház állította színpadra. A közönség közel három órán át azt hallgatja, hogy tizenhét színész elmondja „a magyar irodalom kötelező verseit”. Ez elsőre unalmasnak hathat, az utolsó strófák elhangzása után azonban egy emberként áll fel a publikum és percekig tartó vastapssal jutalmazza a darabot. Már csak azt nem értem, hogy az általános iskolai és gimnáziumi irodalomórák miért nem nyújthatnak legalább minimálisan hasonló élményt.

A másik kiemelkedő színházélményem a Katona József Színházban bemutatott Godot-ra várva volt. Habár Godot ebben a feldolgozásban sem érkezett meg, hiába vártuk; nem unatkoztunk. Sőt.

Könyv: Michel Houellebecqtől a Behódolás marandó emlék. Nem lett a kedvencem, de jól jellemezi az évet. Amikor januárban olvastam a könyvet, az író által felvázolt 2022 igencsak irracionálisnak tűnt. Eltelt egy év és egyre többször jut eszembe Houellebecq regénye.

*

Bödők Gergely

Film: Whiplash (Rendezte: Damien Chazelle, 2014). Hajdanán mi is meg voltunk őrülve a dobokért és évekig játszottunk egyetemi zenekarokban. Ezért aztán maximálisan át tudjuk érezni, milyen az, amikor halántékon dobol a verőér és nem számít az égvilágon semmi, csak a ritmus. De nem csak ezért. Itt ugyanis elsősorban nem arról van szó, hogy egy jónevű konzervatóriumba került tehetséges – ámbár kissé puhatestű – dobosból hogy farag igazi muzsikust a Fletcher szerepét zseniálisan alakító J. K. Simmons. Sokkal inkább elhivatottságról, precizitásról és két ember egymásnak feszüléséről. Tanár és tanítvány kapcsolatáról, amelynek rezonanciája önkéntelenül is formálja mindkettejüket. A karmester szigora legendás, és ha kell futószalagon váltják egymást a „ritmuszavaros” dobosok a zenekari próbán. Tudja, hogy próba nélkül nincs előadás, pontosság nélkül pedig nincs próba. Az általunk először a filmvásznon látott – a dobost alakító – Miles Teller mellett a közös szenvedély, a zene is nagyot játszik, hiszen végső soron – mint annyiszor – az életünket formázza meg. Amelyet el lehet ugyan lebzselni, a nagy dolgok akkor kezdődnek, amikor pereg a dráma a javából, de ha kell, tudunk tartani egy pontos ritmust.

Zene: Eszterlánc: Jegesen (2014). „Amikor én leány vótam’, a kapuba kiállottam, csuhajja” – énekli egy fiatal csengő női hang. „De mióta öreg vagyok, a kapuba kiállhatok...” – folytatja a következő strófával a kissé karcosan is odaillő búzai néni. És erről szól ez a népművészetnek nevezett „valami”: azok, akik még – fájdalom: csak maréknyian – az életük egy részében mindennaposan használták/használják, hogyan tudják a sok évszázadok alatt csiszolódott népi kultúrát átörökíteni azok számára, akiknek ez, műveljék akármilyen magas szinten és hivatásszerűen is, mégis jobbára kölcsönzött dolog, hisz' a hagyományos paraszti világ megszűnésével a mindennapok szintjén már alig van jelen. Ez a korong is a műfaj sokévszázados lényegét hordozva az egymásra épülő művészet teremtő erejét és megújuló képességét mutatja fel. A mezőségi népzene feleselő hangjai mögött generációk válaszolgatnak egymásnak, néha kiegészítve, máskor felerősítve egymás mondanivalóját. De mindenkor dacolva a kozmopolitizmus hamis mítoszaival és a világzene divatos uniformizáló hajlandóságával. Meg azzal is, hogy nem kell mindig valami egészen újat kitalálni ahhoz, hogy kifejezhessük magunkat. Attól még, hogy valamit úgy kaptunk, érezhetjük igazán a sajátunknak, és ha már értjük és nemcsak tudjuk is, alakíthatjuk, hozzátehetjük a magunk láncszemét, végső soron kísérletezhetjük azt megőrizve tovább. Ennek az örökségnek az átplántálási szándékát szimbolizálja a lemez, a jelképes stafétabotot pedig sikerült átadni. Ha pedig valami, ez legalább valamelyest megnyugtató.

Kiállítás: Új világ született – Európai testvérháború 1914–1918 című kiállítás a Várkert Bazárban (Terror Háza)
A kiállítás meghökkentő testközelségbe hozza a százéves Háborút úgy, hogy részletgazdag adatsorok bemutatása helyett az első világháború egy-egy igazán fontos aspektusára helyezi a hangsúlyokat. A vállaltan az érzelmekre hatni akaró tárlat során a látogató szembesülhet mindazzal, mi mindent változtatott meg, és mit hagyott örökségül az első nagy világégés. Minderről külön itt.

Színház: Titkaink (Pintér Béla és Társulata). Pintér Béla a mai magyar színházi világ egyik legkreatívabb alakja, és elmondható róla a legnagyobb dicséret, amit csak ez a műfaj (is) kaphat: rendezéseinek – még a gyengébbeknek is – fazonja, atmoszférateremtő képessége van. Ha csak néhány másodpercre hallanánk/látnánk egy jelenetet, nagy eséllyel tudnánk kinek a munkájával állunk szemben. Külön előnye, hogy nem a szirupos szórakoztató színházat képviseli és a legkevésbé sem akar valamit szimplán színpadra vinni. Kimondottan szeret megefelelési kényszereinknek álcázott gyávaságainkkal, kompromisszumkészségnek hazudott önfeladásainkkal és az eredetiséget helyettesítő olcsó közhelyeinkkel szembesíteni, a sajátos „pintérbélás” módon megjelenített többnyire teltházas előadások pedig jelzik, hogy nem hasztalanul. A Titkainkban a hátteret adó táncházmozgalom ürügyén a volt rendszer besúgásainak természetrajzához kalauzol minket helyenként igazán közel. Jelen esetben a beszervezettet a pedofíliája nyilvánosságra hozásával zsarolva kényszerítenek az együttműködésre, amit annak a fényében, hogy ehhez képest apróságokkal is rávettek másokat jelentésekre, erőltetettnek érzünk. Persze tudjuk, a megfélemlítés mellett sokakat az érvényesülés lehetősége motivált, az ehhez vezető út pedig kisebb-nagyobb előnyök csábításával, nagyvonalúnak álcázott engedményekkel volt kikövezve. A háttér forgó magnószalagja előtt konfliktusok tucatjai bonyolódnak le: apának fiával, férjnek a feleségével, volt férjnek az új kapcsolatával, tettnek az akarattal, a bűnösnek önmagával. Az öngyilkosságban kiutat remélő menekülés pedig igazolja, hogy még a legnagyobb bűnöst is lehet valamiért szánni. A darab végére aligha maradt sebek nélkül bárki is. Talán csak a nagybetűs politika maga, amelynek a rendszert túlélt alakjai ugyan aktualizált prototípusokkal, de a politika örök cinizmusával tűnnek fel újra a színpadon. Összességében reményeket, álmokat és életeket kér számon a darab, és talán kicsit azt is, hogy a rendszerváltás óta néhány óvatos nekirugaszkodást nem számítva miért hiányzott az igazi politikai akarat ahhoz, hogy tisztába tegyük a besúgóinkkal, beszervezőkkel és tartótisztekkel terhes közelmúltunkat. Ennek hiányában pedig hogy dönthetnénk el, megbocsátunk-e vagy csak felejteni igyekszünk. Így – jobb híján – elég tudatosítanunk: mostanra megtanultunk ezzel a hiánnyal élni. Büszkének lenni persze a legkevésbé sincs okunk rá.

Könyv: Christopher Clark: Alvajárók – Hogyan menetelt háborúba 1914-ben Európa. Park kiadó, Budapest, 2015.
Európa nem akarta a háborút, de mint az alvajáró, az ágyából felkelve, az ablakot szélesre tárva kisétált a piroscserepes háztetőre és lehunyt szempillákkal, nyújtott karokkal ugrott a mélybe. Körülbelül így összegezhető az ausztrál származású cambridge-i történész – a 2012-es angol megjelenést követően idén magyarul is kiadott – többszörös sikerdíjas könyvének lényege. Clark amellett érvel, hogy a szerbiai konfliktust követően kialakult feszült légkör csak az európai nagyhatalmak közötti félelmek, igazi elszánás nélküli fenyegetések, blöffök és véletlenek miatt eszkalálódott világháborúvá, így az senkinek nem állt az érdekében. A nagyhatalmi lépéseket és a politikai szereplők döntései mögött húzódó megfontolásokat egy sakkmester precíz helyzetelemzéséhez hasonlóan bontja ki és állítja rendszerbe, bemutatva azt a folyamatot, amíg a háztetőn billegő alak a békés álomba való visszatérés mindegyik adódó lehetőségét elszalasztva óhatatlanul is a párkány szélén találta magát. A „kollektív eltaktikázásnak” – ahogy a folyamatot magunkban elneveztük – pedig óriási ára volt: öt kontinensen, négy éven át több tízmillió katona küzdött a frontokon, és mikor a csatazaj elült, az eredmény ellenére sem igazán látszott, hogy kik a megtizedelt generáció győztesei és kik a vesztesek.

*

Csunderlik Péter

Film. Ézsaiási szavak következnek. Lesújtóbb kulturális látleletet nem adhat korunkról más, mint az az élmény, amikor elmentem a moziba megnézni 2015 legjobban ünnepelt filmjét, az új Mad Maxet, és azt kellett látnom, hogy előtte az előzetesek sorában az új Star Warst, az új Poltergeistet és az új Jurassic Parkot reklámozták. Ezzel nagyjából mindent elmondtunk arról, hogy a 2000-es évek mennyire innovatívak és jelentősek filmtörténelmileg. Hollywood már végképp megérett egy „kiadós beöntésre”, mielőtt még elkészül a Marvel Vízipók, csodapókja vagy a digitálisan felújított Utazás a Holdba. Miért? Ha nem temetjük pattogatott kukoricába a fejünk, észre kell vennünk, hogy filmileg ugyanott tartunk, mint az 1960-as évek elején, csak azóta lejjebb csúsztunk a ciklikus hanyatlásspirálon. Egyszerűen borzalmas volt a 2015-ös mozifelhozatal, a Spectre – A Fantom visszatérrel még a James Bond-sorozat is eljutott a Família Kft. erkölcsi és szakmai színvonalára, hogy nagyjából és egészében a reklámozandó termékek skálája határozza meg, merre kanyarodjon a történet: „Ha megéhezne, akkor ezzel süssön krumplit 007-es, mert az ELIN elintézi” – mondhatná Q. Hát tényleg basszák meg az álomgyári fejesek. Két-három hatalmas anyagi bukás kéne nekik, hasonló a Kleopátra vagy a Róma bukása pofára eséséhez, amely filmek stúdiókat vittek csődbe, hogy a jelenlegi igazgatókat visszaküldjék a Colgate-hez és végre jöjjön valami forradalom, mondjuk újra forgatókönyveket kezdjenek írni és íratni, karakterekkel és aztán azokból ne húzzanak ki minden mondatot, amely bárkit is megsérthet, szóval már nagyon várom korunk Taxisofőrjét. És maga az új Mad Max milyen volt? Nos, a Sacra Corona óta nem láttam annyira érdektelen filmet, mint az elmúlt húsz év legnagyobb durranásának nevezett Mad Max – A harag útja első félórája. Aztán felpörgött, és amikor a szereplők nem szólaltak meg, élvezhető is volt. Bár azt nem értem, ettől miért kellett elájulnia mindenkinek – jellemzően azoknak az újságíróknak, akik havonta látják az évtized filmjét és hetente az év gólját – Tom Hardy állítólagos színészi teljesítményétől, hiszen ezt Rékasi Károly is lehozta volta. George Miller filmjéből leginkább a szereplőválogatást méltatnám: A rózsa neve óta nem szerepelt együtt ennyi kretén egy filmben.

Összességében 2015-ben is inkább klasszikusokat néztem, „az Idő igaz, s eldönti, ami nem az” alapján (lásd még: majd elválik a szar a májtól), például új kedvencem, a giallo Michelangelójának, Dario Argentónak filmjeit. Az első opusz, amit tőle láttam, a Profondo rosso (Mélyvörös) amolyan „vak voltam, most látok” élményem volt. A kesztyűs gyilkosok mesterénél, Dario Argentónál perverzebb rendezőt nem ismerek, úgyhogy mindenkinek ajánlom alkotásait: az áldozatai kizárólag tűzforró vízbe fulladnak bele és nála minden torokvágás tökéletes műalkotás. Ha valaki még nem lenne képben az elmúlt húsz évben igencsak megkopott rendezővel kapcsolatban, akkor kezdje az említett Profondo rossóval, és aztán folytassa a Suspiriával (Sóhajok), amelynek minden megtekintése egy kis halál.

Kiállítás. Azt, hogy korunk megérett a resetre, semmi sem támaszthatná alá jobban, mint a Ludwig Múzeum állandó kortárs művészeti kiállítása, amelyet szintén 2015-ben volt alkalmam megnézni. Egyszerűen elképesztett: az anyag 90 %-át a Facebook-üzenőfalamra is szégyelleném kirakni, nemhogy bárhol is kiállíttassam. Hihetetlen, hogy mik vannak közszemlére téve a „feszített széktől” (derékmagasságban a falhoz kötözött szék − vásárolta és a múzeumnak adományozta a kulturális minisztérium) az albatroszi magasságokból odafosott sötét felületekig. Úgyhogy menten meg is fogalmaztam a jokeri új esztétikai avantgárd jegyében: egyszer legyek népbiztos, olyan művészeti katasztert készíttetek, hogy csak na, mert ezt a kortárs művészkedést tíznél többen nem művelhetnék ebben a kis országban. Minden évben felmérés lenne, a művészek pályázhatnának alkotásokkal, a közönség szavazna, hogy kik a legjobbak, aztán az első tíz kortárs művész megkapná a következő évre minden hónapban a minimálbér kétszeresét, hogy alkosson, a többiek meg elmehetnek a picsába. Aki túl radikálisnak találja a kultúrpolitikai programomat, csak menjen el a Művészetek Palotájába.

Könyv. Ne mondja senki se, hogy annyira nem értékelem a kortárs teljesítményeket, mintha a nap 24 órájában csak fotelben ülve enném morózusan a fűrészporízű Chio Hagyományos Burgonyaszirmot, mert például tavaly olvastam el Apor Péternek, az MTA BTK Történettudományi Intézete kutatójának 2014-ben kiadott Az elképzelt köztársaság – A Magyarországi Tanácsköztársaság utóélete, 1945-1989 című kiváló munkáját. Ebből kiderül, hogy a historiográfiai közhiedelemmel és a várakozásokkal ellentétben, a „Moszkvából hazatérő” kommunista politikusok számára a kommün emléke inkább kínos volt 1945 után, mintsem „dicsőséges fejezet” – ahogy gyakran értekeznek róla –, mivel – ezt Apor meggyőzően bizonyítja – a Tanácsköztársaság körüli kultuszépítés csak 1956 után kezdődött el, az ötvenhatos „ellenforradalom” és a „fehérterror” tapasztalatai felől. Addig azonban szembetűnő a hiány: például 1945 és 1947 között a Szabad Népben még csak meg se emlékeztek a proletárdiktatúra kikiáltásának évfordulójáról (március 21.), az MKP vezetése 1946-ben pedig nem engedte Andics Erzsébetnek egy Tanácsköztársaság-munka megírását (és emellett mellékessé válik, hogy Andics már 1945-ben kiemelte a kommün történelmi jelentőségét a Munkásosztály és nemzetben). Bármennyire is meglepő, a Tanácsköztársaságot először csak 1948-ban méltatták a pártos nyilvánosság fórumain. 1949 után ugyan komolyan megkezdődött a proletárdiktatúra rehabilitálása az események idején még csak 27 éves Rákosi szerepének felnagyítása és a sztálinizmus áldozatává váló Kun Béla bűnbakká tételének igényével, de ez egyben lehetetlen feladatot is jelentett a kor történészeinek: készíts koherensnek ható összefoglalót a kommün történetéről, úgy, hogy alig ejtesz szót Kun Béláról! Mintha az államalapítást kéne elbeszélni Szent István vagy a rendszerváltás történetét Antall József nélkül. Nem csoda, hogy az 1956 utáni periódussal összevetve a Rákosi-rendszerben szinte nem is születtek munkák. Mindenkinek ajánlom Apor emlékezettörténeti monográfiáját, akit érdekel a politika és történetírás, hatalom és tudás összefonódása, és nem riad vissza egy kis narratológiától.

Zene. Tavaly már csak hivatalból is Beatles-t és különösen John Lennont hallgattam a legtöbbet, mivel a Beatles agya és főideológusa 2015-ben lett volna 75 éves, ami miatt az életművét a Politikatörténeti Intézet beszélgető estjén helyeztük értelmezési keretbe, amelyre készülnöm kellett (de ettől függetlenül a Beatles-életművet legalább ötévente érdemes újra és újra végig hallgatni). Ezúttal Lennon helyett az elmúlt év Mark Chapman merényleténél is gyilkosabb produkciójáról kell megemlékeznem: amikor a Magyarországon világhíres Leslie Mandoki és kiváló barátai augusztus 20-án végre méltón belakták a Várkert Bazárt (szilveszterkor leadta az RTL Klub is). Különösen, amikor felejthetetlen koncertjükön a géppuskakezű Havasi sorozata után – a lenti videón 3:00-tól – előadták a Child in Time operásított verzióját, de úgy, mint amikor a South Park Kenny Andrea Bocelli-számokkal csinál karriert a bukaresti operában, miközben a kultúra Dzsingisz Kánja néha fel-felemelte a kezét dobolgatás közben, hogy maga vezényelje a pusztítást. A Child in Time a legnagyobb csoda volt Krisztus születése óta és ezek így meggyalázták: ezért négyfelé kellett volna vágni őket és kitűzni darabjaikat a Várkert Bazár sarkaiban, nem 94 millió forinttal honorálni ezt a tatárjárást.

Színház. Végezetül meg kell idéznem a 2015-ös év legnagyobb színházi teljesítményét is. Nem, nem Pintér Béla valamelyik darabjáról van szó, hanem arról, amikor a menekültellenes kampány – lásd 2015 közéleti csúcseseményei között – csúcsra járatásakor a magyarkanizsai Kraszuják Rózsa személyében megtalálták korunk Jászai Mariját pályakezdő korából, amikor még Krippel Máriaként nyomta, hiszen olyan széles az eszköztára. Ilyenek lehettek a tragikák 150 éve, az ekhós szekeres színjátszás korában. Esküszöm, ha egyszer multimilliomos leszek, színművészeti elismerést alapítok Kraszuják Rózsa-díj néven.

*

Rajcsányi Gellért

Zene. A kaliforniai szupergazdag lét üres szépségét, szépséges ürességét dalokra fordító Lana del Rey a popzenei karakterének megtervezettsége és mesterkéltsége ellenére − vagy éppen ezért − egyre hitelesebben hozza a femme fatale szerepét. Ugyan 2015-ben is jelent meg lemeze Honeymoon címmel, engem még az egy évvel korábbi, Ultraviolence című albuma tartott fogva, nem eresztve. A 2012-es, nagy áttörést hozó Born To Die zenei világának legjobb pillanatait bontogatták tovább az Ultraviolence-en, így kortalan, epikus, nagyon női és nagyon mély balladák és himnuszok születtek az életről, sorsról, bánatról, végzetről. A lemezt nyitó Cruel World nem csak 2015-ben, hanem minden időben végzetesen fülbemászó, démonian fölénk kerekedő, óriási térben megszólaló mestermű.

Film. 2015-ben véget ért a Mad Men. A hatvanas évek Amerikáját minden apró mozzanatában megidézős, hús-vér karakterekkel teli, lassú ütemű filmsorozat hosszú évek után jutott el a zárásig. A 20. század talán legkényelmesebb korszakában és helyszínein élő, elvileg szupersikeres, valójában töredezett életeik romjai között evickélő karakterek, élükön Don Draperrel (Jon Hamm instant klasszikus, megérdemelten Golden Globe-ot nyerő alakításával) megidéznek egy letűnt kort, amikor a férfiak még férfiak, a nők nők voltak, minden erényükkel és számos hibájukkal együtt. És a hatvanas években játszódván a Mad Men bemutatja azt a nagy változást is, ami máig tartó hatásaival dekonstruálta azt a bizonyos régi világot, hogy aztán már semmi ne legyen ugyanolyan többé, mint korábban.

Könyv. Az egyik legrégibb történet, az Iliász újraolvasása végigkísérte az évemet. A rejtélyes Homérosz nagysága, hogy a nyugati irodalom első remeke az irodalom teljes fegyverzetével pattant elő az elméjéből, mint Pallasz Athéné Zeusz fejéből, máig lenyűgöző. Az isteneknek már rég bealkonyult. És a hősöknek is. De a mítosz velünk marad, amíg csak létezik a civilizációnk.

Hely. Balatonföldvár, Stég bár, nyáron. Az ország egyik legszebb pontja, kilátással az ország legszebb tájára. De pszt, ezt ne árulják el senkinek!

*

Kiss Brigi

Túl a kultúrharcon: nem lehet könnyű a jelenlegi egyik, ha nem a legnagyobb hatalmú színházi vezető gyermekeként kilépni az édesapa árnyékából, pláne nem akkor, ha még az illető azonos névvel is rendelkezik. Ifj. Vidnyánszky Attilának mindenesetre úgy tűnik, hogy ez sikerülni fog − legalábbis ha folytatja eddigi tevékenységét, amely előtt már sokan megemelték a kalapjukat. Például az édesapja által nem igazán kedvelt kritikusok is, akik 2015-ben a legígéretesebb pályakezdő színésznek választották a fiatal művészt. De a „Kisvidnyászky” nem csak játszik, hanem rendez is: például osztálya vizsgaelőadását, Shakespeare Athéni Timon című művét is. Noha érződött némi kiforratlanság még az előadáson, és az is, hogy ifj. Vidnyánszky meg akarta mutatni kreativitását, így szinte minden rendezői eszközt bevetett, mégsem éreztem öncélúnak ezeket és nem is fulladt káoszba sem tőlük az előadás, sőt! Kifejezetten élvezetes volt. Hogy miért egy egyetemista által rendezett, egyetemisták (és az osztályfőnök, Hegedűs D. Géza) által az egyetem házi színpadán, néhány tucat ember előtt előadott színdarabot emeltem ki az idei évből? Leginkább amiatt az élmény miatt, amelyet az adott, hogy az előadás nagyobb részében láttam, ahogy a színpad mellett ülő (és a hangtechnikai berendezést kezelő) ifj. Vidnyánszky Attila milyen átéléssel követi saját rendezését. Kíváncsian várom a további munkáit is.

*

Terján Nóra

Filmek

Animáció: Agymanók. Noha rajzfilmet inkább csak rövidben, vagy Wes Anderson, esetleg Tim Burton által, az Agymanók óriási pozitív csalódás.

Kosztümös: Macbeth. Fassbender és Cotillard párosa ezt az adaptációt igazi klasszikussá emelte. Majdnem olyan jó, mint Polanski verziója még a 70-es évekből.

Elgondolkodtató: Cowboyok. Thomas Bidegain elég súlyos témát feszeget, amikor egy arab férfi által megszöktetett tinédzser lányát kereső apa és testvér történetét meséli el.

Magyar: Saul fia. Magába szippant, kifacsar, mellőz minden sallangot és hatásvadászatot.

Mainstream: Star Wars - Az ébredő Erő. Nehéz lesz kivárni a folytatást!

Megható: A Bélier család. A siket francia farmercsalád és az ő tehetséges lányuk története felemelő és szívet melengető.

Megrázó: 45 év. Amikor leélsz egy életet valaki mellett, egyetlen titok mégis mindent megváltoztathat és rájössz, hogy a bizalom milyen törékeny dolog.

Romantikus: Távol a világ zajától. Ebben a Hardy-adaptációban minden a helyén volt: a csodálatos angol tájak, a zene, jó forgatókönyv és egy nagyon szerethető főszereplőnő.

Zenés: Balaton Method. A Szimler-Rév páros zenés roadmovie-ja sodró lendülettel és olyan képi megoldásokkal tálalja a magyar zenei színtér legjavát, hogy lehetetlen megunni.

2014-ről átcsusszanó: Whiplash. Jó jó, nálunk csak tavaly mutatták be, úgyhogy még ér. Zseni.

Irodalom

Verseskötet: Csider István Zoltán: Rendrakás és Laboda Róbert: Túlzások. Két szépséges, személyes és emlékekkel teli kötet.

Regény: Schein Gábor: Svéd. Fordulatos nyomozásnak álcázott régimódi identitásregény.

A színpadon pedig

Színház: A Grund Színház produkciói: 100% játék és improvizáció, ráadásul mernek kísérletezni más műfajokkal is.

Lemez: Kendrick Lamar: To Pimp A Butterfly és David Bowie: Blackstar – ide kellett soroljam még akkor is, ha január eleji.

Magyar lemez: Az Amoeba első, már nagyon várt korongja. Világszínvonal.

Klubkoncert: Fink az A38-on. Meghitt, személyes hangulatú akusztikus műsort hozott a brit egykori Ninja.

Nagykoncert: Yann Tiersen az Akváriumban. Mindenki úgy ismeri, mint a csávó, aki az Amélie zenéjét szerezte, de Tiersen azon kívül, hogy filmzenéket ír, egyszerre játszik vagy négy hangszeren, énekel és igazi rock’n’roll-t tol.

Fesztiválkoncert: Florence & The Machine a Szigeten. Szuggesztív előadás, hihetetlen energiák és látvány, áradó zene.

Magyar koncert: Csaknekedkislány. Csepella Olivér a Nyugat+Zombik alkotójának zenekara egyszerre idézi a '80-as évek magyar undergroundját és mindenféle sanzonzenét, ráadásul ritka viccesek.

Slam: Kemény Zsófi fulladás előtti utolsó 15 lélegzetvétele.

DJ: Monkeyneck

Fesztivál: Bánkitó

Új előadó: Antonia Vai. Félig svéd, félig magyar énekesnő egészen magával ragadó kisugárzással és néhol Amy Winehouse-t idéző tehetséggel.

Az év jófejsége: Foo Fighters. Olaszországban ezren gyűltek össze, hogy közösen eljátsszák a Learn To Fly című dalt és ezzel Cesena városába csábítsák a zenekart. Sikerült nekik.

*

Pintér Bence

Könyv. Széky János Bárányvaksága szerintem a legfontosabb idei könyv – meggyőzően magyarázza el az ország elmúlt huszonöt évét (interjúm a szerzővel). A legélvezetesebb olvasmány számomra idén James M. McPherson Battle Cry of Freedom című kötete volt: a közel ezer oldalas mű minden szempontból végigvezeti a türelmes olvasót az amerikai polgárháborún. A magyar címek közül külön kiemelendő két fantasy: Csurgó Csaba tavalyelőtti, Kukoricza című könyve a János vitéz izgalmas, disztópikus feldolgozása; míg Moskát Anita tavalyi Horgonyhely című kötete egy nagyon eredeti társadalmat vázol fel, ahol csak a terhes nők tudnak utazni.. Ezek zsánerirodalmon túlmutatóan is iszonyat jó könyvek lettek.

Film. Az idei termésből nekem nagyon működött a furcsán szórakoztató Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) illetve a dobolós Whiplash; és ugyan a Spectre-t nagyon nem szerettem, a James Bond-élményt mégis megkaptam a remek Az U.N.C.L.E. emberétől. Aztán egyszerű, de bombasztikus volt a Mad Max: A harag útja; kielégítő az új Star Wars; szórakoztató a Hangya; illetve tisztességes könyvfeldolgozás a Mentőexpedíció. Az egyetlen olyan sci-fi, ami nem reboot, nem feldolgozás, nem sequel/prequel, és nem valamilyen univerzum újabb darabja, tehát eredeti, és nagyon rendben van: ez a mesterséges intelligencia kérdését vizsgáló Ex Machina. A magyar filmek között pedig jól sikerült a Liza, a rókatündér.

A sorozatok közül mindenképpen kiemelésre méltó a magyar Aranyélet, illetve két Marvel-univerzumhoz tartozó sorozat, a Jessica Jones és a Daredevil. Mindkettő megállja a helyét a kapcsolódó univerzum nélkül is. És ha már képregények: ha valaki szereti a műfajt, akkor nagyon gyorsan kezdjen bele a Saga című képregénybe – de ha nem szereti, akkor is érdemes fellapozni, ugyanis rendkívül szórakoztató. A 2012-ben indult történet szerint két faj évtizedek óta háborúzik egymás ellen, amikor egyfajta elcseszett Rómeó és Júliaként egymásba szeret két fiatal katona az ellenkező oldalakról, és gyermekük is születik. Persze mindenki ezt a hibrid kiskölyköt akarja megszerezni, és így indulnak a bonyodalmak.

Zene. Fontos felfedezésem volt például a francia La Femme. A kedvenc lemezem pedig valahogy a Florence + the Machine májusi albuma lett, a How Big, How Blue, How Beautiful, ami első hallgatásra nem jött be, csak amikor novemberben újra elővettem. Magyar vonalon pedig nagyon tetszett a Kalef debütáló lemeze, a Kertamájus; illetve a Felső Tízezer Normális élet című albuma.

*

Bukovics Martin

Az év zenéje az osztrák pop, zenekara pedig az innsbrucki Vormärz, akik úgy írták meg 2016 egyik európai kulturális fővárosának osztrák nyelvű himnuszát még 2014 nyarán, hogy fogalmuk sem volt arról, hogy San Sebastiánnak miféle ambíciói vannak. Csak pár napja fedezték fel, hogy a számnak bizony _aktualitása van_. Hogy-hogy nem, 2015 szilveszterén épp egy józsefvárosi házibuliban zenéltek a meghívásomra, ami olyan remekül sikerült, hogy az egyik vendégem az idei Szigetre egy kisebb, a jövő évire pedig egy jelentősebb színpadot jósol (mit jósol, követel!) nekik − mindannyiunk érdekében csak szurkolni tudok, hogy ez összejöjjön, már csak azért is, hogy ne csak Toten Hosen-kaliberű borzalmakat kelljen németül hallgatnunk. Ausztria zenei élete eleve csodálatos dolgokon megy keresztül, a német nyelvű kulturális tér tele van a Wanda, a Der Nino aus Wien, a Johann Sebastian Bass vagy mondjuk a Kreisky számaival. Közülük a Johann Sebastian Bass mondjuk éppen valami furán útkereső leszállóágban van, de aki megnézi ezt az alábbi klipet, velem együtt értetlenkedik azon, miért nem őket küldték idén az Euróvízióra.

Az év filmje az Ifjúság és az azonos című könyvet egy picit továbbgondoló, hitleres Er ist wieder da, az év könyve a legújabb Kötter Tamás és a különböző szorongásaikkal együtt élni kénytelen ismerősöknek kifejezetten hasznos ajándéknak bizonyuló Deep Dark Fears-album. Az év étele a legfrissebb gasztronómiai trendek szerint érthetetlen módon még 2016-ban is az olajban sült rántott hús, bora a Garamvári-pezsgő, söre a müncheni Augustiner Edelstoff, légitársasága a Lufthansa − nyáron úgy vittek engem haza Frankfurtba Berlinből, hogy nem is hozzájuk vettem jegyet −, vasúttársasága a MÁV − a kalauz külön gratulált a szülinapomon, erre is jók az online vásárolt jegyek −, újságja a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung, a Der Freitag és persze a Mandiner.

*

Szilvay Gergely

Ön mennyire látja át a Kárpát-medence tájait? Tudja, épp merre jár, mit mondanak magukról az emberek? Hogy a szomszéd falu miért beszél máshogy és csúfolódik a másikon? Na, ha elege van abból, hogy nem, akkor érdemes elolvasnia Borsos Balázs és Magyar Zoltán 2011-es munkáját: A magyar népi kultúra régiói. I−II.. A két kötet azért is hasznos olvasmány, mert elég régen jelent meg néhány magyar tájról egy emlékezetes sorozat, ám az sem volt átfogó. Milyen a táj, mi volt a fő foglalkozás, a magyar népesség demográfiájának alakulása, lokális sajátosságok, mondák, hiedelmek, satöbbi.

Egyéb szellemi muníciót is kaptunk bőven. Michael Walsh szerint „a kritikai elmélet a sátánizmus leglényege: lázadás a lázadás kedvéért egy bevett rend ellen, nem nagyobb ígérettel a jövőt illetően, mint a destrukció” – ezzel a mondatával foglalható össze a nemrég a Danube Institute jóvoltából hazánkban járt amerikai publicista, szerző, forgatókönyvíró és zenekritikus új könyvének – The Devil's Pleasure Palace; The Cult of Critical Theory and the Subversion of the West – mondanivalója, amiből az is kiderül, hogy Theodore Adorno még zenekritikusnak is pocsék volt. Roger Scrutonnak idén jelent meg újra, bővített verzióban az új baloldal gondolkodóit froclizó kötete, amelyben többek közt Lukács Györgyöt, Habermast, Sartre-t, Derridát, Hobsbawmot, Dworkint, Žižeket froclizza. És 2015-ben tudtam sort keríteni Jacques Maritain A garrone-i parasztjának az elolvasására is.

Lemez. Élvezetes muzsika a Tükrös új lemeze, az Erdők, vizek zenéje és a Góbé Ez van!-ja, akárcsak a Buda Folk Band Saját gyűjtése. De sokat forgott nálam az Üsztürü Szárazfának muzsikája című lemeze és a Heveder 2010-es Eresszed, hogy menjen lemeze. Színházból pedig a Háromszék táncegyüttes sokrétű Erdély-értelmezése, az Erdély-menyegző volt nagy hatással, a Magyar Állami Népi Együttes számos műsora pedig lenyűgözött (Földön apám fia volnék, Hajnali Hold, Magyar rapszódia), ajánlom különösen az Édeskeserűt és a Verbunkost, ami a verbunkos táncok történetét meséli el.

Utazás. És ha már sorra elkészülnek, tessenek rekonstruált várakat nézegetni szerte az országban!

*

Balogh Ákos Gergely

Számomra az év egyik legkedvesebb kultúrélménye Illyés Gyula Mint a darvak című könyvének következő bekezdése volt: 

„Őszintén szólva életem egy korszaka sem nyomja úgy a lelkemet, mint az, amikor igazi, tőrőlmetszett, hogy úgy mondjam előírásos népfi akartam lenni. A család várfalait e minőségben sem tudtam áttörni, de mennyi keserűséget okoztam csak rugódozásommal is épp azoknak, akiket legjobban szerettem. Csak azért, hogy mutassam, mennyire nem fér meg bennem az a nagy férfiindulat, nyéllel csaptam egyszer a lóra. Egyszer meg ebéd közben felkaptam a tányért, s ott rögtön földhöz is vágom, ha anyám nem oly szemmel néz rám, mint akinek megnyílott az ég. Így kimentem, s a tányért a ház végén vágtam a földhöz, illetve a sárba, mert a tányér a második zuhanásra sem tört el, s végül is úgy kellett rálépnem, hogy szégyenben ne maradjak a nyers erő és zabolázhatatlan elszántság magasztos képe előtt, amelyet magamról alkottam. Verne Gyula hőseinek nyomába lépni kisebb teljesítmény lett volna, mint a nép keresetlen és szűzi gyermekének lenni. De röstelkednivalóm igazán nem azért van. Ha nem azért, hogy ezt a magatartást terjesztettem is. Eredménnyel terjesztettem: a nép valóban tanulékony. Gondolnom is fájdalmas, hogy mivé lett annak a hét-nyolc töprengő, jobbra törő falusi fiúnak az együttese, barátaimé, amikor épp én, a könyvbúvár, az egy kicsit lányos, majd papos erkölcsű, hirtelen hosszú virzsínia szivart kívántam szívni, s a szivarral számban a községháza gáderjén olyan emelt fővel, olyan Toldi Miklós-i léptekkel mentem végig, hogy a sarkam fölvágta a tapasztást. Barátaim tudták, hogy magatartásomat új olvasmányaimból merítem. A példa s az olvasási láz gyorsan terjedt, a könyveket, mint illemkódexet bújták. Szinte versenyt merítettünk belőlük. »Mondok egy nagy mondatot: fel kell készülnünk arra az érzelmi válságra, amelyet némely néppártoló író népábrázolása népünkben előidézhet. Lesznek, akik használati utasításnak veszik.«”