A történelem 2015-ben újra bekopogott és átgyalogolt rajtunk. Szó szerint. Nem kicsit, nagyon. Nem jött el a történelem vége, satöbbi, satöbbi. Ismerjük ezt. Amit viszont nem ismerünk és sejtésünk sem lehet róla: a jövő alakulása, sem rövid, sem hosszú távon. Történelmi időket élünk. Nyugat-Európa több mint fél évszázados és a hozzá csatlakozó Kelet-Európa negyed évszázados, jól elrendezett (elrendelt) és kiszámítható (kiszámított) történelmi pályája a végéhez közeleg. Útelágazásokhoz, csomópontokhoz, neadj'isten zsákutcákhoz érkeztünk. Remélhetőleg mindenki felismeri, hogy hova jutott és hogy mit kell tennie a jövő(képesség) visszaszerzéséhez.
Az Európai Unió intézményrendszere és jelenlegi szerkezete például zsákutcába jutott. Csak a saját tehetetlenségi ereje hajtja még... nos, hogy előre-e, az kérdéses. Az EU gyakorlatilag nem jutott előrébb az elmúlt évtizedben: nagyjából az európai alkotmányozás kudarca, majd az euróválság kitörése óta a saját recsegő-ropogó szerkezetének megmentésével van elfoglalva. A még több, még szorosabb együttműködés, valamint a nemzetállami érdekek híveinek csatája dübörög, győztes nincs és nem is lesz. Egyszerűen képtelenség azt feltételezni, hogy az EU28-ak szintjén megvalósulhatna egy Európai Egyesült Államok. Ahogy az is képtelenség, hogy azt gondoljuk, teljes mértékben fel kellene számolni az európai közösséget. De a mostani köztes állapot sem tartható fenn. Nem is tartja fenn magát. Az európai együttműködés híveként és az Unió erényeinek elismerőjeként kellett idén nagyot csalódnom az egész rendszer kudarca miatt, különös tekintettel a menekültválság félrekezelésére és a válaszul kitalált, megkésett, téves, bornírt és megvalósíthatatlan migránskvóta ötletére, amihez máig ragaszkodnak. A migrációs válság felerősítette az EU szerkezeti krízisét, és a megoldás még nem látszik. Addig is mindenki a maga szerencséjének vagy szerencsétlenségének a kovácsa lehet.
Ha valaki az európai vezetők közül ezzel az utóbbival tisztában van, az Orbán Viktor. Ahogy a kollégák is írták, a magyar miniszterelnök 2015-ben újra elemében volt, mind hazai, mind nemzetközi szinten. Lehet lelkesen egyetérteni vele vagy megrögzötten gyűlölni őt − ő már mindkettőt megszokta −, de hogy nem árul zsákbamacskát és hogy nem váltogatta nézeteit a 2015-ben történtek kapcsán, az biztos. Magyarország elsőként és a leghatározottabban lépett fel a migrációs válság kezelésében. Nehéz és kemény döntéseket meghozva, a maga önérdekét követve − ami viszont egybeesett az EU önérdekével is, de ezt persze hónapokkal később merték csak hangoztatni, amikor Európa vezetése rájött a nyilvánvalóra, hogy a külső határok védelme, a határon átjövők ellenőrzése, szűrése, és a migránshullám lehető legnagyobb mértékű csökkentése a megoldás. Magyarország elvégezte a házi feladatát. Nem örülünk a határkerítésnek, de senki nem jókedvében építette; az pedig tény, hogy a részünkről megoldottuk az EU és Schengen külső határainak védelmét, a részünkről lezártuk a migrációs válságot. Itt nem jönnek keresztül.
*
Mi cselekedtünk. És 2015 a cselekvők és a tehetetlenek közötti, minden korábbinál élesebb választóvonal éve a világpolitikában és itthon is. Természetesen cselekvő az Egyesült Államok. És úgy általában az angolszász országok, amelyeket nem bénít meg az elsősorban a kontinentális Európát lebénító több évtizednyi ideológia-halmaz és tünetegyüttes, amit nézeteinktől vagy vérmérsékletünktől függően nevezhetünk progressziónak, politikai posztmodernizmusnak, politikai korrektségnek, emberijogizmusnak, szimpla naivitásnak vagy javíthatatlan önfeladásnak. Az angolszászok még tudnak cselekedni. Oroszország tud cselekedni. Kína tud cselekedni. Izrael tud cselekedni. A muszlim nagyhatalmak tudnak cselekedni. A kontinentális Európa nagyhatalmai, jóléti kishatalmai, Dél- és Kelet-Európa perifériára szorult országai és maga Brüsszel viszont különböző okokból, de defetistán, bénultan, valós és hatékony cselekvés helyett álmegoldásokba és szellemi légvárakba kapaszkodva próbálják kibekkelni a történelmi változásokat − mintha látszódna azok vége. Pedig nem. A politikusi tehetetlenség, döntésképtelenség miatti vergődés két ritka szánalmas példáját szolgáltatta Werner Faymann osztrák szocdem kancellár és Milanovics horvát baloldali miniszterelnök: emlékszünk még a Faymann-féle bornírt „ajtócska oldalelemekkel” magyarázatra az osztrák határkerítés kapcsán?
Az év legdöbbenetesebb esete viszont maga Németország: hogy Európa dohogó motorja, az öreg kontinens szívének évezredes kultúrnemzete, a 20. századi, jelentős részben maga okozta kataklizmákból újra és újra felálló, 2015 elejére az európai dominanciát végre békésen megszerző Németország a történelmének egyik legsikeresebb pillanatában hogyan kezdte el maga alatt kivágni a saját, virágzó fáját. Az óvatoskodó merkeli politika éppen a migránsválság kapcsán váltott át konok doktrinerségbe a jelentős részben beazonosíthatatlan közel-keleti, harmadik világbeli tömeg felső korlát nélküli beengedésével. A merkeli vezetés, a német mainstream média és a gazdasági elit határozott támogatásával a német polgárok megkérdezése nélkül, az ő fejük fölött Németország több évtizedes sorsát meghatározó döntést hozott − ami mellett máig kitart. Mondjuk ki: egy ilyen léptékű döntés szinte egyszemélyi meghozatala, a döntést támogató elitek dölyfössége, a kritikus hangok sarokba szorítása, az egyszeri választópolgárok meg nem kérdezése súlyos demokrácia-problémákat vet fel. És akkor még nem beszéltünk a menekültszállások elleni mindennapos támadásokról, a széljobb újraéledéséről, a menekültszállásokon történő vallási és etnikai villongásokról és nők elleni vagy férfiak egymás közti erőszakoskodásairól; valamint a korlátlan migránsbefogadás német közigazgatást, bürokráciát, tartományokat és településeket nyomasztó terheiről, az ezzel járó szociális feszültségekről.
De nem csak Németországról és nem csak 2015-ről van szó. A kölni események és más kirívó esetek csak apró epizódok a nagy történetben. A nagy történet pedig az, hogy Nyugat-Európa elhibázta és végzetesen elrontotta a társadalompolitikáját az elmúlt mintegy fél évszázadban. A demográfiai bezuhanás, a népesség és munkaerő egyre korlátlanabb bevándorlással való pótlása, majd a multikulturalizmus téveszméje miatt mára több nemzedéknyi új és idegen underclass jött létre Európa jóléti felében. És ebben az underclassban jelentős számban vannak integrálatlan, anómiás, értékvesztett, szellemi és morális nihilben felnövő, elidegenedett, kirekesztett − vagy magukat szándékosan kirekesztő −, őseik kultúráját elhagyó vagy már nem ismerő, új „hazájuk” kultúrájához, ethoszához hozzá nem férő vagy az iránt nem is érdeklődő, jellemzően sokadgenerációs és fiatal tömegek. Akik persze − ez alapvető emberi motiváció − kapaszkodókat keresnek az őket körülvevő nihilben, és ez a kapaszkodó az a fanatikus, gyűlöletteli, radikális, „sötét magjára sűrített, lepárolt” iszlám lesz, amiről olyan érzékletesen beszélt egy vallását emiatt elhagyó amerikai, ex-muszlim doktornő. Ennek eredményeit pedig a 2015-ös európai terrortámadásokban, azok elkövetőinek élettörténeteiben látjuk. Európa elszúrta. Végzetesen elszúrta.
És ha van 2015-nek tanulsága Magyarország számára, az az, hogy mi ne menjünk bele ebbe a végzetes zsákutcába. Egyáltalán nem ideális az állapotunk, nem vagyunk Kelet Svájca, nem vagyunk Európa tündérkertje, akut és súlyos saját válságokkal küzdünk mi magunk is. De hogy a mi saját problémakoktélunkra még ráeresszünk egy idegen, integrálatlan underclass-t, hogy olyan problémákat kelljen nekünk megoldani, amiket a nálunk jóval gazdagabb, jóval fejlettebb, jóval több lehetőséggel bíró nyugati államok fél évszázad alatt nem tudtak megoldani, nos, ez teljes nonszensz. Ezért kell kimaradnunk a lehető legjobban az egész migrációs hullámból, a majd amúgy is kudarccal végződő migránskvótából és minden járulékos jelenségéből, beleértve a terrorizmusig vezető hálózatok határainkon kívül tartását. Ez nem jelenti a határok hermetikus lezárását, ez természetesen megvalósíthatatlan a 21. században, és ne is kívánjon senki második Észak-Koreát teremteni. De csak és kizárólag a szigorúan ellenőrzött és korlátozott, a magyar gazdaság és munkaerőpiac igényeinek megfelelő és azt kielégítő bevándorlást szabad engedélyezni, különösen ezekben a turbulens időkben.
A turbulens idők egyik legfőbb okozója a Közel-Kelet, ebben nincs meglepetés; ahogy abban sem, hogy a muszlim világ belső ellentétei emelik igazán a tétet. De 2015 a szunniták és a síiták másfél évezredes konfliktusának újbóli fokozódásáról szól, ami csak tovább erősödhet 2016-ben. A vallási irányzatok és ezzel párhuzamosan az eltérő etnikumok közötti konfliktus nyílt és pusztító háborúba torkollhat Szaúd-Arábia és szövetségesei, valamint Irán és szövetségesei, és a világ térségben érdekelt összes nagyhatalmai között, kiegészülve az Iszlám Állam és más hasonló kalózalakulatok ámokfutásával. A Közel-Kelet az elmúlt évtizedekben sem volt a béke szigete − sőt, gyakorlatilag az ott megszülető emberi civilizáció, a történelem kezdete, 8-10 ezer év óta forrong. De arra kell felkészülnünk, hogy az iszlám belső háborúskodásai és a muszlim világ határvidékeit folyamatosan sújtó konfliktusok csak erősödni fognak a következő években, évtizedekben; sőt, minden bizonnyal a mi életünkben nem is lesz azoknak vége. Ezt a konfliktust Magyarország nem tudja megoldani, még beleszólni vagy az eseményeket befolyásolni sem tudja. Egy megoldás van − lásd fent: minden erőnkkel kívül maradni belőle, hogy a közel-keleti konfliktus legtávolabb nyúló csápjai se érjék el hazánkat.
*
S hogy mindeközben mi folyik Magyarországon? Egyik szemünk sír, a másik nevet. Kezdjük a jó hírrel: rég volt ilyen jó állapotban a magyar államháztartás, mint most. Sőt, ha önmagában a számokat nézzük, leeshet az állunk, talán a rendszerváltás óta nem láthattunk ilyen szép összképet. A maastrichti kritériumok − egyben a legfontosabb makrogazdasági mutatók − kapcsán örülhetünk annak, hogy gyakorlatilag nincs infláció; hogy rendkívül alacsony − sőt egy időre év közben meg is szűnt − a hiány és hogy csökken az infláció. Ezzel párhuzamosan láthatóan növekszik a gazdasági teljesítményünk, miközben a mélyben van az alapkamat. Nőnek a bérek, nő a minimálbér, nő a fogyasztás, nőnek az adóbevételek. Dőlnek az uniós pénzek. Rendbe van téve az ország?
Na, azért ne dőljön senki hátra, különösen a döntéshozók. Az örömteli helyzet az, hogy az államháztartás jelen pillanatban tényleg rendben van, és tankönyv szerinti konzervatív politikával féken van tartva a költekezés, a hiány, az infláció, az államadósság. De két jelentős alrendszerben, az oktatásban és különösen az egészségügyben reformokra van szükség. Az oktatás terén jó hír a bérfejlesztés, mind a közoktatásban, mind a felsőoktatásban: egyre kevésbé érezhetik magukat durván alulfizetettnek a pedagógusok, oktatók. De a közoktatás Orbánék által kitalált rendszere, a központosított KLIK továbbra is ezer sebből vérzik, a rendszer nem nyújt megoldást az oktatás nagyon érzékeny és sokszínű világára: nehézkes bürokrácia, késedelmes kifizetések és feladatelvégzések rontják a működést. Pozitív fejlemény, hogy 2015 folyamán hozzányúltak a KLIK-hez és elkezdtek feladatokat és döntési jogköröket visszaterelni a regionális, helyi szintek felé.
Az oktatásnál sokkal rosszabb helyzetben van a magyar egészségügy. Felsorolni sem lehet még a legfontosabb problémákat sem, nem hogy a részleteket. A kórházak állapota, az orvosok és ápolók alulfizetettsége és elvándorlása, a hálapénz, a várólisták, az egész rendszert átható feudalizmus mind-mind egy évtizedek óta megoldatlan problémagóc elemei. Orbánék megharcoltak már minden létező és kitalált ellenséggel 2010 óta, de az államháztartás rendbetétele után itt az idő, hogy a mindenkori magyar kormányok legnagyobb adósságával, az egészségügy rendbetételével is megküzdjenek. A Simicska utáni új oligarcha kör éhségének lecsillapításával például egész szép összegeket lehetne átcsoportosítani a közhasznú állami feladatok finanszírozására. Ezt a feladatot nem lehet plakátkampánnyal és nagygyűlési beszédekkel megoldani.
*
Mert az utóbbiak persze mennek, még mindig mennek a kormánypártnak, különösen Orbán Viktornak. A mandineres kollégák részletesen megírták a napokban, hogy több szempontból is Orbán éve volt 2015. Ezt én is így látom: a 2014-es választások utáni rövidke békeidőben megzavarodott a jobboldal, hirtelen nem volt ki ellen verbálisan és gyakorlatilag is küzdeni. Jöttek is rögtön a hibák, előtörtek a belső feszültségek, és még a jobboldali törzsszavazóknak is elegük lett a Fidesz-elit túlzásaiból és harácsolásaiból. A migránsválság ezért jött rendkívül jól a belpolitikában Orbánék számára, különösen úgy, hogy a probléma magját nézve helyes és józan válaszokat adtak a kihívásra. Erről írtam fentebb eleget. Az viszont igaz, hogy émelyítő, lebutított és végtelen kormánypropagandával, plakátokkal és konzultációkkal tolták az arcunkba a témát és annak kormányzati értelmezését, aminek a végén már tisztességben megőszült jobboldali emberek mondták e sorok írójának, hogy például a köztévé soha nem volt ennyire rossz és elviselhetetlenül egyoldalú propagandacsatorna, mint most. Szóval a gyakorta túlmozgásos kormánypárt és csatolmányai a migrációs válság hazai kiaknázását is túltolták, amíg már a törzsszavazóknak is elege lett belőle. Viszont 2015-2016 végére újra egy a tábor, egy a zászló, a Fidesz stabilan uralja az országot a nyilvánosságban és a közélet minden területén. Orbán pedig az év folyamán előbb Simicska Lajos, majd pedig Lázár János alól húzta ki a talajt, így sem a gazdasági hátországban, sem a kormányzatban nincs most olyan ember, aki a kelleténél jobban bele tudna szólni a miniszterelnök féltve őrzött politikai manőverezési képességeibe és hatalma zavartalan birtoklásába.
Ezzel szemben 2015-ben, a turbulens viszonyok ellenére az ellenzék egy tapodtat sem jutott előrébb, csak saját tehetetlenségében vergődik. A baloldali-liberális ellenzék ezért, a radikális jobboldali ellenzék azért. Semmi újat nem tudunk mondani az MSZP-től az LMP-ig terjedő ellenzéki pártokról: mintha nem is léteztek volna, semmilyen emlékezetes esemény, kijelentés, javaslat nem fűződik a nevükhöz 2015-ből. Ja, a szocik több pénzt adnának az embereknek, Gyurcsány hazavitt pár migránst, Szigetváriék mémeket gyártottak és elmélkedtek a baloldalról, az LMP egyik politikusa trágyát öntött egy köztérre, ilyesmi. S hogy a balliberális értelmiség hol tart? Az ÉS-ben Bauer Tamás méltatja Bokros Lajost. Igen, itt tartanak.
A Jobbik sem jutott előrébb 2015-ben. Ugyan elnyerték első egyéni körzetüket egy időközi választáson, de a migrációs válság − egy radikális jobboldali párt politikai aranybányája − értelmezését a kormánypárt és vezetője az egyrészt józan és támogatható döntéseivel, másrészt pedig a túltolt és mindenhonnan harsogó propagandájával teljes mértékben kicsavarta a Jobbik kezéből. Emlékszem egy 2015-ös jobbikos tüntetésre, ahol a szónokok, beleértve Vona Gábort, nem tudtak többet, mást vagy keményebbet mondani, mint ami már a kormány vagy holdudvara részéről elhangzott − és ami még innen van a teljes vállalhatatlanságtól. Orbánék a Fidesz hatalmának legjelentősebb belpolitikai kihívóját, a Jobbikot 2015-ben is karanténban, korlátok között tudták tartani.
*
És álljon itt egy happy end egy szomorú eseményeket és nyomasztó fejleményeket hozó év után. Mi, magyarok még mindig a világ legfejlettebb és legjobban élő 10-20 százalékához tartozunk. Legnagyobb többségünknek van fedél a feje fölött, nem éhezünk, nem szomjazunk, nem fázunk; van egy-két-három szobánk, kettő vagy négy kerekünk, hozzáférhetünk az internethez, a világ tudásához, az interneten vagy a köztéren szabadon jártathatjuk a szánkat, szidhatjuk a rendszert vagy a rendszer ellenfeleit, egymást és bárkit. És nem jön értünk egy feketébe öltözött alak, hogy lecsapja a fejünket, ha valami kellemetlen dolgot mondunk. Gondoljunk most bele azoknak az embertársainknak (millióknak, milliárdoknak) az életébe, akiknek mindezek most, ebben a pillanatban nem adatottak meg. De hogy Tim Montgomerie-t, az általam 2015-ben megismert egyik legérdekesebb figurát idézzem: nekünk és az emberiség többségének, mindent összevetve „most a legjobb élni!”
