Ha van egy örvendetes fejleménye a migrációs válságnak − amibe a struccpolitikát folytatók és más hurráoptimisták feltételezései ellenére még bőven befelé, és nem kifelé tartunk −, az az, hogy a magyar közélet, mit közélet, az egész társadalom érdeklődése hirtelen kinyílt a nagyvilág felé. Elkezdtünk érdeklődni a külpolitika iránt. Kidugtuk fejünket a magyar glóbuszból.
A minap a fodrásznál ülve figyeltem, hogy minden egyes fodrász minden vendégével a migrációról beszélgetetett, minket magunkat is beleértve. Egy másik alkalommal a Lánchíd rádióba mentem a migrációról beszélni, közben a hátsó-józsefvárosi villamoson miről beszélgetett két lokális asszonyság? Hát a migrációról. Hazamegyek, rokonokhoz megyek, mi kerül szóba? A migráció. Persze ez már kicsit sok is a jóból rosszból. De nézzük a pozitívumokat!
Ugyan az első nagy sokk elmúlt, a Keleti előtt kialakult áldatlan állapotok véget értek − és remélhetőleg nem alakulnak ki soha újra −; a téma velünk marad, hiszen az elmúlt hetekben egyébként is többen érkeztek napról napra Magyarországra, mint a nyár végi felhajtás idején. Csak most már dél-dunántúli aprófalvak szembesülnek a problémával, nem pedig a főváros népe Budapest egyik főterén. Nem is foglalkozik ezért most olyan részletességgel a főváros központú sajtó a témával, mint korábban.
A migrációról viszont mindenkinek van véleménye. És ahogy kibontakozott a történet, ahogy egyre több szálát és egyre szélesebb hátterét ismertük meg a teljes sztorinak, úgy nyílt ki a magyarok szeme a világra. Nem baj ez. Sőt, örvendetes fejlemény. Ki gondolta volna, hogy magyar tömegek fogják olvasni és osztani egy felső-ausztriai tartományi választás eredményét, egy finnországi kisszínes videót, egy izraeli exkülügyér cikkét, egy Rajna vidéki német politikusnő gondolatait a bevándorlásról?
Mostantól talán nem csak annyit tudunk a világról, hogy van az EU, vannak az amerikaiak, az oroszok, meg Izrael és az arabok. Rájövünk arra, mennyivel összetettebb a világ annál, mint amilyennek valaha is elképzeltük. Akkor is így van ez, ha azért volt már némi tájékozottságunk a világ dolgairól; de pláne akkor gondolhatjuk ezt, ha igazából semmit nem tudtunk arról, mi is zajlik a határainkon túl.
Megtanulhatjuk, hogy az arab világ nem homogén: hogy súlyos, sőt, gyilkos belső feszültségek húzzák szét; hogy az iszlám mint vallás sem egységes, sőt. Hogy nagyon sok, ellentétes érdekű, igen súlyos szavú és kemény öklű szereplő játszmázik a Közel-Keleten.
Ahogy azt is megtanulhatjuk, hogy nincs olyan, hogy „A” Nyugat, meg „Az” EU. Súlyos belső feszültségek húzódnak meg Európa tagállamai között, csak ezer év alatt, véres tanulságok árán megtanultunk tárgyalóasztal mellett vitatkozni a közös ügyeinkről. Egyelőre legalábbis úgy tűnik, képesek vagyunk erre.
Megtanulhatjuk azt is, hogy a gyermekmesékkel és a szélliberális/széljobbos elképzelésekkel ellentétben a világban nem Jók és Gonoszok harca zajlik, hanem egyszerűen egy harc, örök harc, mindenki mindenki ellen; s ebben a harcban sokszor csak rossz és rosszabb lehetőségek között lehet választani. Örüljünk, ha épp nem kell választani közülük, mert épp jó az nekünk, ami van, amiben létezünk.
Megtanulhatjuk, hogy Jók és Gonoszok helyett inkább csak Mi vagyunk és Ők vannak, és szerencsés esetben az identitásunkat megőrizve és fontolva gazdagítva, békében és nyugalomban tudunk elevickélni, meghúzódni civilizációs konfliktusok peremén.
Mert szerencsés az a nemzedék, aki békében és relatív jólétben élhet valahol a világ egyik sarkában egy ideig. Ők a kivételek, a szerencsés kiváltságosok, akiknek nem kell őseik vagy a Földgolyón élő kortársaik nagy részének mindennapos szenvedését, nyomorúságát átélnie.
Mi, sőt, a szüleink nemzedéke is ilyennek mondhatja magát itt, Magyarországon. Nagyon reméljük, hogy a gyermekeink és unokáink is annak mondhatják majd magukat. És nem baj, ha a világ mostani eseményei emlékeztetnek minket minderre.
Azzal, hogy a szíriai csatározások hatásaival már nem csak az esti világhíradóban, hanem a budapesti Baross téren, az Astorián, Röszkén, Illocskán és Babócsán is személyesen, a saját szemünkkel találkozunk, kinyílunk a világ felé. A világ is kinyílt felénk.
Az sem baj, ha a migrációt kísérő szellemi viták úgy csapódnak le nálunk, hogy a régi lövészárkok fölött identitáriusok és internacionalisták mentén nyílnak új frontvonalak a magyar közéletben − ezzel is közelebb kerülünk a mai európai közbeszédhez. Még az is megtörténhet például, hogy a magyar jobboldal, sőt, radikális jobboldal egyre nagyobb szelete áll Izrael és a zsidók pártjára a muszlim nyomulással szemben; miközben utóbbiak fő szellemi szövetségesei és bevándorlásuk támogatói a radikális liberális és szélsőbaloldali mozgalmárok lesznek − csakúgy, mint Nyugaton. Még az is megtörténhet, hogy a belátó, józan realizmus nyer végül teret az idealizmus, a ködszurkálás és a közhelyes mantrák, rég lejárt lemezek ismételgetése helyett.
Egy kis újragondolás, egy átrendeződés, egy új pezsgés sosem árt, különben mind mehetünk vissza a balettbe ugrálni orbánozni, gyurcsányozni, jobbosozni, balosozni, ki mire állt be.
A migráció tájékozottabbá, reflektáltabbá, belátóbbá tett minket, magyarokat. Felrázott, újragondolásra késztetett, realistábbá tett minket. És ez jó. Csak így tovább!
