Migráció és mi címmel körkérdést és cikksorozatot indít a Mandiner. Az eddig megjelent írások ezen a linken keresztül olvashatók.

*

Amióta világ a világ és fejlődésnek indult az emberi civilizáció, az állam legelső és legalapvetőbb feladata az volt, hogy fenntartsa a belső rendet és megvédje a külső határait. Ennyi. Minden további állami feladatról csak ezután beszélhetünk. És a két feladat, a belső rend és a külső határ védelme feltételezi és megköveteli egymást. Ha az egyikkel elbukik az állam, a másik feladat sem teljesíthető. Egy államnak továbbá joga és kötelessége a saját határainak kontrollálása és a döntés arról, kit és milyen feltételekkel enged be és hagy tartózkodni a saját területén. Ha megállíthatatlan tömegek vagy más hatalmak elvitatják, elveszik ezt a jogot, akkor az állam alapvető önvédelmi és önfenntartási képességei kerülnek veszélybe. A mostani migrációs hullám az európai államok működőképességét teszi próbára − és Európa államai elbukják ezt a kihívást.

Amióta világ a világ, létezik a migráció jelensége is. A mindenkori népvándorlási hullámok egyedi sajátosságaitól függött, hogy egész kontinenseket virágoztatnak föl − vagy pedig tönkreteszik azokat. Előbbire jó példa Észak-Amerika, az Egyesült Államok megszületése, fölemelkedése és világhatalomig jutása. Itt a korszak legfejlettebb civilizációjával rendelkező angolszász és észak-nyugati európai tömegek rajzottak ki a törzsi-ősközösségi viszonyaik miatt ellenállásra és fennmaradásra képtelen indián közösségek által − rendkívül gyéren − lakott, gyakorlatilag üres kontinensre.

A migráció negatív következményeinek viszont − minden közhelyessége ellenére − nagyon is kézenfekvő és a mai helyzettel sajnos egyre több párhuzamot felmutató példája a Római Birodalom sorsa. Gyökeresen eltérő kultúrájú és életmódú, ellenben nagyon is céltudatos és akaratos idegen tömegek kontrollálatlan beáramlása egy jólétében elpuhult, alapvető feladatait ellátni már nem képes, egyre inkább működésképtelen, (túl)fejlett „birodalmakba” jellemzően hanyatlást, felbomlást és meghasonlást hozott magával. És Európa közössége, az Európai Unió intézményrendszere most, 2015-ben hanyatlik, felbomlik és meghasonul önmagával. A háború utáni Európa végleg ki akart iratkozni a történelem vériszamos folyamából, most viszont a történelem folyama betör az alig védett gátakon és feltartóztathatatlanul szétterül az öreg kontinensen.

*

A jelenlegi migrációs hullám legfőbb kiváltó oka nyilvánvalóan az állandósult és súlyosbodó közel-keleti válság. A tömegek vélekedésével ellentétben teljes tévedés egy kizárólagos felelős (például az USA vagy Izrael) nyakába varrni a krízist, nagyon sok szereplős ez a játszma. Az viszont igaz, hogy az egyik alapvető konfliktusforrás a rövidlátó brit és francia érdekek nászából született, az Oszmán Birodalmat szétrobbantó és a Közel-Keletre ráerőszakolt, 1916-os Sykes-Picot paktum, az arabok Trianonja, amely az európai 1. világháborús békeszerződésekhez hasonlóan évtizedekre, sőt, egy évszázadra biztosította az állandó békétlenség forrását. De ne feledkezzünk meg az arab, illetve az iszlám világ súlyos belső feszültségeiről, a síita kontra szunnita, arab kontra perzsa/török, gazdag olajsejkségek kontra szegény arab országok konfliktusairól, vagy épp a modern államiság követelményei és az iszlám archaikus tanításai közötti áthidalhatatlan ellentétekről sem.

Az elmúlt száz évben csak a személyes rátermettségen és beágyazottságon alapuló hatalmat építő, kemény kézzel és ha kell, tűzzel-vassal kormányzó monarchák, katonai vagy világi diktátorok voltak képesek stabilitást biztosítani a Közel-Keleten. És ez a stabilitás is csak ritkán tudta túlélni az adott vezető életpályáját. Az európaiak által támogatott közel-keleti monarchiák korrumpálódtak és elbuktak. A hidegháború idején a Szovjetunió által is támogatott arab szocialista, nacionalista világi diktatúrák is korrumpálódtak és elbuktak. De a demokratizálódási folyamatok is mindig elbuktak − az eddigi legnagyobb, arab tavasznak nevezett eseménysorozat is, méghozzá csúfosan. Demokráciák helyett szinte mindenhol csak anarchikus, polgárháborús állapotok vagy éppen fanatikusok terrorállamai jöttek létre, amelyekhez képest még egy késsel-villával enni képes, glasszékesztyűs vagy tányérsapkás diktátor is a béke és az élhető viszonyok letéteményese volt, mind az adott országok lakói, mind a külföld szemében. Az anarchiából a Közel-Keleten nem demokráciák, hanem újabb diktátorok emelkednek föl. Így volt ez eddig és így lesz a jövőben is. Annak is örülhet majd a Nyugat, ha az illető egy tárgyalóképes, beszámítható figura és nem egy komplett futóbolond lesz.

Állítsunk egy merészet: ha hosszú távon sem látszik, hogy a káoszba süllyedt Közel-Keleten kik lennének a közeljövő rendet teremteni képes erős emberei, akkor eljöhet az ideje annak, hogy a Nyugat szakítson az elmúlt évtizedekben hangoztatott, egyébként is álszent szólamaival, és ott, helyben érvényesítse fegyveres, technikai és egyéb fölényeit, mondjuk ki, egy új imperializmus jegyében, amely tanul az elmúlt évszázad hibáiból és tévedéseiből is. Hagyjuk a világállamról és a világbékéről szőtt naiv képzelgéseket. Ha azt szeretnénk, hogy mi, a gyermekeink és az unokáink is egy békés, prosperáló, élhető nyugati/északi világban éljenek majd Budapesttől Londonig, Berlintől Madridig, Vancouvertől Moszkváig, akkor fel kell használnunk meglévő és jelentős fölényünket a minket körülvevő anarchikus szomszédság pacifikálására. Talán a szomszédságban élő, békére vágyó tömegek érdekében is. Mindezt addig, amíg még megvan a fölényünk és amíg a szomszédság nem exportálja saját magát és vele az anarchikus viszonyait és archaikus konfliktusait a mi civilizációnk kellős közepébe.

*

Nem vagyok vészmadár, amikor azt állítom, hogy pont a fenti folyamat, az új népvándorlás és az anarchiaexportálás legelső fázisa zajlik most. Nem a valódi, őszinte és oltalomra szoruló menekültekről beszélek. Hanem arról, hogy a tényleges menekülthullám köré a kezdetektől és immár egyre nagyobb mértékben komplett népvándorlás épült fel, amelyben tömegek szabadulnak meg valós személyazonosságuktól; tömegek hazudják magukat másnak, más származásúnak, más életkorúnak; tömegek sértik meg rendre a nemzeti és nemzetközi jogot; és amelyben tömegek válnak kérelmezőkből követelőkké.

Ezt az egész folyamatot, főleg kezdetben, de még most is jelentős részben a nyugati politikai és médiaelit nagy részének hurráoptimizmusa és ijesztően naiv csőlátása, a mindenek fölé helyezett liberális univerzalizmus és a Willkommenskultur új vallása kíséri. A '68-as és poszt-'68-as értelmiség, az internacionalista baloldal valamint az emberi jogi idealizmust képviselő radikális liberálisok a legszebb álmaik valóra válásának képzelhetik mindazt, ami történik, ahogy a lehető legszélesebb jogokat maguknak követelő idegen tömegek érkeznek a reakciós nemzetállamok romjain tehetetlenül fetrengő, technokrata Európai Unió területére.

Ünneplik, támogatják és minden lehetséges eszközzel elő is segítik, hogy a lehető legakadálytalanabbul érkezzenek be és telepedjenek le a migráns tömegek Európában. Ami a legsúlyosabb: ez az állandósult ünnepély úgy zajlik, hogy közben a migrációs folyamatot nyilvánvalóan kihasználja és dézsmálja az embercsempészet nemzetközi és lokális alvilága, s eközben senki nem zárhatja ki teljes bizonyossággal, hogy a kontrollálatlan folyamatokat nem használják ki különböző ellenséges titkosszolgálatok vagy épp a Közel-Kelet fanatikus, iszlamista hálózatai a maguk sötét céljaira. A felszínen gyermeteg, utópista örömünnep, a mélyben homályos játszma zajlik.

A mindezt szkeptikusan, gyanakodva, idegenkedve vagy kifejezetten ellenségesen szemlélő véleményeket (és a halkan, magukban morgó tömegeket) pedig ahol lehet, megpróbálják a hivatalos nyilvánosságban a radikális jobboldali, mi több, neonáci sarokba szorítani. Ez van, ahol történelmi okokból sikerül (például Németországban vagy a skandináv államokban); de van, ahol szintén történelmi okokból egyáltalán nem (például Kelet-Európában).

*

A migrációs mézeshetek után jön a kényszerű kijózanodás, jönnek a gondokkal teli szürke hétköznapok. A német sajtó a rózsaszín felhőből való alászállás után most veszi számba, mivel is kell Németországnak, a német közigazgatásnak, az államnak, a tartományoknak, a városoknak, falvaknak, az intézményeknek, közösségeknek, az egyszeri német embereknek szembenéznie. Hogy miként lehet első körben beazonosítani, regisztrálni, szállást adni és ellátni az egyre csak gyarapodó, idén talán egymilliós, jövőre tovább növekedő tömegeket. Hogy miként lehet megtudni, igazat mond-e az adott migráns magáról, a származásáról, az életkoráról, a képességeiről. Hogy lehetséges-e egy ekkora és egyszerre beérkezett tömegnek megtanítani, ha kell, az írást, az olvasást, a számolást; egy következő lépcsőfokban a német nyelvet; aztán egy Németországban használható szakmát, hogy végül a reálgazdaság munkát tudjon adni nekik − mindezt úgy, hogy nem roppan bele a német állam és nem lázadnak fel a német bennszülöttek. Sikerül-e versenyképessé tenni a most és a jövőben beözönlő tömegeket Németországban, vagy pedig egy kéretlenül érkezett és integrálhatatlan underclasst kap a nyakába Európa dübörgő motorja?

És mindezek felett a legfontosabb kérdés: le lehet-e nyomni egy ekkora idegen tömeg torkán az európai civilizáció, életmód, kultúra, világnézet alapjait? Hogy ne az életüknek célt adó, az életmódjuk és világlátásuk minden részletére kiterjedő iszlám, Allah és Mohamed legyen az iránytűjük, hanem a szekuláris európai állam, a plurális és liberális demokrácia legyen számukra is az alapvetés. Akik még mindig hurráoptimisták, azok belegondoltak csak ennek az utóbbi feladatnak a kihívásaiba? Hogy egy miénktől gyökeresen eltérő, viszont sziklaszilárd ideológiában és vallásban nevelkedett milliós tömegtől várják el, hogy világnézetet, életmódot, sőt gyakorlatilag teljes személyiséget váltsanak? Hogy ha már Európa szívébe menekültek a hazai viszonyaik elől, akkor ne hozzák magukkal és ne kezdjék újra a hazai viszonyaik újrateremtését Európa szívében?

Ahogy írtam, a népvándorlásnak csak az elején járunk. A kihívások és feladatok már most is gigászi léptékűek − és még bele se gondoltunk abba, hogy ezek a tömegek, jobbára huszonéves fiatalemberek bizony nem csak magányos kalandra jöttek, hanem lehetőség szerint hoznák maguk után a családot, apát, anyát, fivért, nővért, feleséget, gyerekeket is. A csak Németországban idén egymilliósra becsült tömeg a családegyesítés lehetőségének megadása után mekkorára is bővülne? Két-, három-, öt- vagy nyolcmillióra?

Ezért is fontos, hogy mostanra az EU vezetői is legalább eljutottak addig: a határokat márpedig ellenőrizni és védeni kell. Minden lehetséges eszközzel. Akár határfallal is, ha máshogy nem megy. Illegális, erőszakos határátlépési kísérlet esetén pedig azzal arányos, jogszerű kényszerítő eszközökkel is. Máskülönben Európa és annak tagállamai bele fognak bukni ebbe a nyomásba.

Senki ne lélegezzen fel, hogy már látszik a kiút. A kvótarendszer is csak rész- és pótmegoldás. Pontosabban még az se: végtelen hosszú cikket lehetne írni csak a most ismert buktatók sorából is. Már most is jóval több migráns van Európában, mint amennyiről az eddigi kvótaszámok szólank. Hogyan fogják a gyakorlatban máshová irányítani és célba is juttatni az egy bizonyos helyre igyekvő migránst? Hogyan fogják ott tartani? Hogyan találják meg, ha felszívódik valahol Európában? Mi lesz, ha migráns tömegek fognak fellázadni a szerintük igazságtalan rendszer ellen? Ja és mi lesz azokkal a migráns tömegekkell, akikre már a mostani szabályok szerint is a kitoloncolás vár, például a nyugat-balkániakkal?

És mit is gondoljunk a kvóta elfogadásának módjáról, hogy a tagállamok többsége lenyomta a kvótát a tiltakozó tagállamok torkán? Az életképtelen, valóságidegen migránskvóta nem az európai szolidaritást, annak kikényszerítését jelenti. A kvóta egyrészt egy embereket és tömegeket csak képletekbe helyezhető számoknak, mennyiségnek tekintő bürokrácia önmagát megnyugtató, tétova tervezete a valósággal és az emberi természet mozgatórugóival való szembenézés helyett. A kvóta másrészt a migrációs célországnak számító országok terve arra, hogy úgy szabaduljanak meg a migránsok egy részétől a migrációból ekkora léptékben nem kérő országok terhére, hogy közben még morális felsőbbrendűséggel oktathassák, felemelt mutatóujjal figyelmeztethessék az ő zsákutcájukat követni nem kívánó államokat.

*

Még egyszer: a népvándorlás elején járunk. A világrendünket, európai berendezkedésünket most is feszítő erők csak tovább fognak erősödni a közeljövőben. A folyamatok és következményeik beláthatatlanok. Bárki bármit állít, a történelmi tapasztalatokból és az emberi természetből kiindulva jóval több érv szól amellett, hogy szkeptikusan és pesszimistán tekintsünk a jövőnk felé, mintsem hogy a hurráoptimizmust válasszuk alapállásunknak.

A 2. világháború idején hamar világossá válhatott egy tájékozott ember számára, hogy a náci Németország csak veszíthet az amerikai-szovjet szövetséggel szemben. A hidegháború korszakában a néhány kezdeti forró pillanat után az utolsó évtizedekre kiszámítható egymás mellett éléssé szelídült a Nyugat és a kommunista Kelet viszonya. A '89-90-es rendszerváltások hirtelen zajlottak le a be nem avatott tömegek szemében, de a folyamatok jórészt irányítva voltak, kordában voltak tartva és rendkívül rövid idő alatt lezárultak, s Kelet-Európa a szabad, kapitalista, demokratikus Nyugat részévé vált, s jött a NATO- és az EU-tagság is. Kiszámíthatóan.

De hogy most mi vár ránk, azt nem tudhatjuk. Ez lelkileg, érzelmileg és szellemileg, intellektuálisan is igen megterhelő mindazok számára, akik el akarnak gondolkodni mindarról, amiben élünk és ami várhat ránk. Három éve ironizálhattunk, amikor az Európai Unió kapta a Nobel-békedíjat, de azért komolyan írtam akkoriban a következőket: „A történelem során szinte először immár több nemzedék nőhetett fel Európa szerencsésebb nagyobbik felén békében, élvezve a kinyílt határok, a tágasabb perspektíva lehetőségeit. Ha most beülünk a kocsinkba, bármilyen feltartás, hatósági vegzálás nélkül elhajthatunk a portugál óceánpartig vagy Lappföldig, sokszor egykori csatamezők, lövészárkok, állóháborúk, véres forradalmak és népirtások helyén keresztül. És mintha mindez olyan magától értetődő lenne. Aztán az egészséges pesszimizmus szólalhat meg bennem, amikor arra gondolok, hogy egyszer talán a boldog békeidőkként fogunk minderre visszagondolni, amikor még nem voltunk tudatában annak, mennyire jó dolgunk is van. Ilyenek ezek a boldog békeidők”.

Ami most történik, az már a kellően nem értékelt boldog békeidőink végét jelenti? Az bizonyos, hogy a szellem ki van eresztve a palackból, a határok zárulnak, az érdekek egymásnak ütköznek, az Európai Unió eddig ismert rendszere recseg-ropog, a nemzetállami reflexek pedig hasonlóan recsegve-ropogva élednek föl a háttérben. Ha az elmúlt 1-2 év tömeges, kontrollálatlan és a hivatalos közvélemény egy jelentős része által körbeünnepelt bevándorlása az akció, a tézis volt, akkor várható, hogy jön a reakció, az antitézis. Az pedig − különösen, ha a hagyományos társadalmi, közösségi, nemzetállami reflexek sokáig nem törhetnek a felszínre − akár robbanáshoz is vezethet, s a rend iránti igény rögtön radikális rendpártiságként és soviniszta önérdekkövetésként fog jelentkezni. A túlvezérelt liberalizmus, a multikulturalizmus és az  univerzalizmus híveinek korlátlan bevándorlás körüli örömünnepe könnyen önmaguk hattyúdalává válhat, s ami a tömegek elégedetlenségéből felszínre tör, több lesz a normális rend és a jog uralmának a józan követelésénél.

Ha azt mondom, a mai folyamatok láttán a ránk váró legvalószínűbb jövőkép az, hogy mindent figyelő, high-tech rendőrállamok fognak véget nem érő, aszimmetrikus harcokat folytatni külső és belső, irreguláris és illegális ellenfeleikkel, terrorszervezetekkel és alvilági bandákkal, fokról fokra csökkentve a szabadság rendelkezésre álló tereit az egyszerűen jogkövető és békében élni vágyó tömegek rovására, akkor ki az, aki ma ezt hitelesen és megnyugtatóan cáfolni tudná?

A minap újra megnéztem egyik kedvenc filmemet, Az ember gyermekét (a cikkemet az ebből vett jelenetekkel illusztráltam). A 2006-os film ugyan már akkor hideglelős volt, de most újranézve tényleg hátborzongató módon ábrázolja a közeljövő lehetséges, sőt sok részletében már a jelen valóságos Európáját. Mit is írtam 2006 decemberében, kilenc évvel ezelőtt ugyanezen a blogon erről a filmről? „2027-ben járunk. A világ anarchiába süllyedt, utolsó szigetként Anglia próbálja feltartóztatni a menekültek és a bevándorlók seregét, akiket internálótáborokba zárnak. A legnagyobb baj viszont, hogy a nők ismeretlen okból meddővé váltak, és évek óta nem született gyermek a Földön. A kifelé-befelé börtönsziget Angliában egy alkoholista hivatalnok belecsöppen egy föld alatti ellenálló szervezetbe, akik a jövő zálogát: egy várandós kismamát rejtegetnek. Viszont a születendő gyermeket az ellenállók saját politikai céljaikra akarják felhasználni, így a férfi és a kismama együtt próbálnak kimenekülni az országból, amelyben közben kitör az anarchia... Angol kisváros utcáin Allah Akbar kiáltozással felvonuló fegyveresek; paranoiás, állig felfegyverzett rendőrök; egymás torkának eső civilek között kell megtalálniuk a kiutat a hajdanvolt európai civilizáció romjain. A hollywoodi kliséktől távol álló, felkavaró és elgondolkodtató jelenetek sorát tartalmazó Ember gyermeke messze nem első randis film, de mindenkinek ajánlom, akit érdekel, hogy mi is lesz Európával (velünk), ha a legrosszabb következik be.”

Nos, most még 2015-öt írunk. 2027-ig van tizenkét évünk. És tegyük fel magunknak rendre a kérdést: mi is lesz Európával (velünk), ha tényleg a legrosszabb következik be?