Migráció és mi címmel körkérdést és cikksorozatot indít a Mandiner: vezető magyar véleményformálókat kérdezünk meg arról, mit gondolnak az egyre forróbb témává váló migrációról és a kapcsolódó jelenségekről. Az eddig megjelent írások ezen a linken keresztül olvashatók.

*

Egyszerűen senkik vagyunk

Pető Péter, a Népszabadság szerkesztőjének írása

„Egyszerűen senkik vagyunk, hej, hej!” – skandálhatjuk lelkesen a menekültválság apropóján, mert ma ez az egyetlen olyan rigmus, amelynek harmonikus a viszonya a valósággal. Ám mielőtt futballhuligánra lelkesednénk magunkat és bátran petárdát vágnánk egy alvó hajléktalanhoz, elidőzünk egy keveset a mondáson.

Például szólunk, hogy senkik vagyunk, mert felszámoljuk közösségeinket, amelyeket értékek, normák, kulturális minimumok kötnek össze. Nem titok, a baloldal is élen járt a kabarészerzésben, hiszen miközben a közösségeket tekinti létezése lényegének, elhitte, hogy az identitás nem elsősorban közösen megélt történelmen, emlékeken, elfogadott értékeken, univerzális helyett unikálison nyugszik. Elhitte, hogy a közösség semlegesítése nem vezet végül a szolidaritás gyengüléséhez, a részvétlenség uralmához. Eljutottunk oda, hogy ma progresszívek az úgynevezett versenyképesség nevében terveznek társadalmat. Hogy tudniillik kell nekünk, mondjuk, tizenháromezer bevándorló, mert hiányzik hét CNC-forgácsoló a tiszaföldvári gyárból, három asztalos Pécsről és így tovább, nem szólva a demográfiai krízisről, mert, ugye, fogy a magyar.

Elképzelnek egy világot, érzelem, hit, irracionalitás nélkül úgy, hogy mindezt egy eszme nevében teszik, ami – bizonyos mértékben – kódolja az irracionalitást, a hitet, hiszen a választott érték primátusán, az ahhoz való ragaszkodáson nyugszik. Ez az ellentmondás azonban sokakat nem zavar, fantáziálnak tovább kikalkulált társadalmakról. Csakhogy a közösség nem IKEA-bútor, amelyet az útmutató alapján összeillesztünk. Az integráció sikere, az elfogadás kultúrájának meghonosodása múlik történelmen, helyi politikai vezetőn, hangulaton, és – a baloldalról nézve mindenekfelett – az egyenlőtlenségek alakulásán. Elismételgethetem, hogy egyáltalán nem számítanak az etnikai, szociális, regionális különbségek, ám a kortárs világ elég erős bizonyíték ennek az ellenkezőjére.

Hiszen éppen a technokrata megközelítés volt az, amibe az Európai Unió belehalt. Mert − minden ezzel ellenkező híreszteléssel szemben – ma nincs. Lehet, hogy még lesz, de most nem létezik. A magyar állam menekültválság idején előadott viselkedésénél visszataszítóbbat nem lehet elképzelni, de minden nyugatfetisizmusba belezavarodó kolléga kedvéért illik megemlíteni, hogy az EU-nál meg impotensebbet nem lehet kitalálni.

*

Az Európai Unió ma semennyire sem közösség. Sokkal inkább egy bürokratikus, döntésképtelen konstrukció, amely úgy roskad össze a menekültválság idején, ahogyan Mészáros Lőrinc a nyomás alatt a Gazdálkodj okosan!-partin, miután megtudja, lesz ellenfél a játékban. Persze meglehet, korai az ítélet, nincs kizárva, hogy az év végére összehívnak egy tanácskozást, amelyik előkészíti az intézkedési tervet, amely alapján eljárhat majd az addigra felálló testület, amely kidolgozza a javaslatcsomagot.

Nyomjuk tehát az „Egyszerűen senkik vagyunk, hej, hej!” rigmust Európában, hiszen se közös kultúrája, se közös identitása. Mármint hogyne lenne, hiszen tudjuk, a tőke szabad áramlása, azaz szabad mozgás, Erasmus-program meg euró… Oh, wait! Azaz állíthatjuk nyilván, hogy Európa a német, a francia, a benelux, az ezúttal együtt cselekvő visegrádi négyek meg nem értik, de akkor el kell vetni a feltételezést, hogy gazdasági helyzeten kívül bármi összefűzi e közösséget. Ami pedig csak a pénzen építkezik, az szükségszerűen érdekközösség.

Ha pedig az, akkor Orbán Viktort nem bírálni kell innen, hanem teherbe dicsérni, mert semmi mást nem tesz, mint bármilyen uniós közösségi célt kockáztatva küzd saját, így országa mozgásterének bővítéséért. Ha nem értünk egyet ezzel a változattal, akkor viszont el kell gondolnunk, hogy ez egy értékközösség, de a britek épp kilépnének, a tehetősebbek nézik, ahogyan a periféria küszködik kríziseivel, a görögöket meg a demokratikus választói akarat ellenére úgy csinálták ki, hogy másnak eszébe ne jusson a „lehet más” gondolata, mert a végén még veszélybe kerülne a tuti helye az eszmeileg kiüresedett, mainstream elitnek, amelynek a politikai lépéseit előre fel tudjuk mondani, s munkásságát csöppet sem befolyásolja a valóság. Például hogy a technológia hogyan változik, miként vált offshore-mulatóvá a világ, hogy a derivatív pénzügyi manőverek milyen károkat okoznak, hogy embercsempészek komplett üzletágat szerveznek a menekülők utaztatására, hogy a társadalmi viszonyok megmerevedtek, az egyenlőtlenségek fokozhatatlanok. Mindez nem számít, mert beszéljünk inkább a deficitről vagy a strukturális reformokról.

Képtelenség, hogy ne vegyék észre, a nemzetállamok közötti egyenlőtlenségek, illetve az országokon belüli társadalmi egyenlőtlenségek olyan helyzetet teremtettek, amelyekben a közös identitás nem élhető, mert az csak folytonos konvergencia esetén tarthatná össze Európát. Ha a periféria nem közeledik a centrumhoz, az érdekek és indulatok szükségszerűen és elkerülhetetlenül vezetnek széthulláshoz és bizalomvesztéshez.

*

De ha hazaértünk Európából, akkor végre itthon is kiabálhatjuk, hogy „Egyszerűen senkik vagyuk, hej, hej!” Mert miközben az európai közösség kiszenvedett, velehalt a magyar társadalom is.

Ráadásul mindkét esetben a menekültügy adta a méreginjekciót. Orbán Viktor még a legutóbbi időkben is sokat tett azért, hogy az amúgy is bizonytalan, intoleráns társadalom a végletekig atomizálódjon, és a gyűlölet legyen a részvétlenség trónörököse. Plakátkampányával jelezte: menekültügyben feltett szándéka összemosni a két vitát. A fő disputát, a minden korábbinál nagyobb kihívást jelentő migrációt az alapvető szolidaritásról szóló diskurzussal.

A schengeni határ védelme, illetve jelenlegi tréfának beillő nemvédelme, az Iszlám Állam hódítása idején ellenőrizetlenül bezúduló tömeg jelentette biztonsági kockázat, a kvótarendszer már ötletének pillanatában is csak karikatúraként értelmezhető erőltetése, a valósággal semmilyen viszonyt nem ápoló uniós álláspontok kritikája, a kulturális kihívás fontos és elkerülhetetlen felvetés, amelyekről nagyon komoly és gyors vitát kellett volna folytatni. Ám ez elmaradt, a magyar állam egyetlen válasza a szerencsétlenek alázása lett.

Orbán a komoly intellektuális és politikai munkát igénylő missziót odadobta rövid távú céljaiért, minek köszönhetően borzalmat teremtett. Gyerekeket hagytunk a kövön feküdni, csecsemőknek nem adtunk segítséget. Erre most elismételheti mindenki gyorsan, hogy tábor, egyébként pedig tiszteljék a törvényeinket, amelyekről magyarul tájékoztatjuk őket, de ideje megtudni: nem létezik olyan előírás, amely felülírná a jót.

Épp ezért baj, hogy ehhez az egészhez asszisztált a jobboldali értelmiség legjava, amelynek könyörtelensége, hallgatása módfelett elkeserítő. Mert ezzel jelezte, nem vállalja a közösségi minimumot. Iszlamizációtól rettegett esszékben, miközben humanitárius katasztrófa is kialakulhatott volna. A makrovitában, ami a bevándorlást, a probléma hosszú távú kezelését, a társadalmak „érzületi” teherbíró képességét illeti, még lehet igazuk is, de mostani részvétlen némaságuk után már nem lesz igazságuk.

És bambulhatunk az osztrákokra, akik ugyan sunyin politizálnak, csikicsukit játszanak a határon, okkal is szól oda nekik olykor a magyar kormány, de hát mikor hozzájuk érnek a menekültek, adnak nekik ágyat, ott, ahol vannak, adnak forró teát, majd segítik őket, hogy tovább menjenek, ha akarnak. Ennyi lett volna a mi missziónk, ám Orbán megint nem az igazságot, így a közösséget, hanem a politikai célt választotta. Igaz, ennek köszönhetően végignézhettünk egy lenyűgöző folyamatot, melynek keretében magyarok megszervezték magukat, s önfeláldozó munkával segítettek azoknak, akiknek nehezebb.

Viszont így tértünk meg oda is, hogy lettek a migránspártiak és a magyar családok támogatói. Így beszélünk most differenciálatlanul terroristatömegről vagy Teréz anya-klubtagokról. Így állunk megint szemben egymással, miközben lehetett volna úgyis, hogy mind segítünk az éheseknek, aztán vitatkozunk egymással arról, kell-e félni, hogyan állítsuk meg a tömeget, kinek van hely és hogyan. Ennek feltétele lett volna, hogy mind elfogadjuk, hogy aki viszont már itt van és ember, azzal úgy bánunk, ahogyan egy emberrel kell.

Talán minden más lett volna, ha korábban jön a hír, hogy a Real Madrid egy millió dollárt, a Bayern München egy millió eurót ajánl fel a menekültek megsegítésére, akkor tán már a Felcsút is éppen utalna.

*

Ám e hírek későn jöttek, úgyhogy nyugodtan skandáljuk itthon is: „Egyszerűen senkik vagyunk, hej, hej!”

Mert idehaza reményünk sincs. Mert míg az Európai Uniót depolitizálása döntötte romba, addig Magyarországot depolitizálásba vezető repolitizálása. Orbán ugyanis valóban mer, mond, állít, de minden esetben szembeállít, amivel nem engedi, hogy közösségeink politizálódjanak, vitatkozzanak, összetartsanak, mindig csak választaniuk kell. Mi vagy ők.

Ezért, az összetartozás hiánya miatt, önmeghatározásunk hiátusa miatt is vagyunk senkik. Senkik vagyunk, mert olyan államot működtetünk, amelyik nem segít embereken, akiknek semmijük sincs. Senkik vagyunk, mert nincsenek közösségeink, lokális, régiós, nemzeti identitásaink. Senkik vagyunk, mert tettünk arra, hogy változik a világ, és nem mertünk újat elgondolni. Senkik vagyunk, mert struktúráink, elitjeink, törzseink foglyai maradtunk. Senkik vagyunk, mert a politikai térből kitiltottuk a fantáziát. Senkik vagyunk, mert nem tudjuk, együtt kik vagyunk.

Nincs miért optimistának lennünk, ahogyan azt a menekültügy szépen megmutatta. Ám nem azért vagyunk, hogy tétlenek maradjunk.

Úgyhogy legalább skandáljunk együtt: a rigmus már megvan.