Türkizkék ég, szikrázó napsütés, üde friss szél és − ezúttal tényleg − kék Duna: Budapest panorámája mindig gyönyörű, de ebben a kora szeptemberi délutánban fővárosunk tízezerszer látott látványa újra lenyűgözi az embert. Ebbe a tökéletes pillanatba robban bele a világ legaktuálisabb drámája, az Európa szíve felé tartó migránsok hulláma. Az Erzsébet híd járdáján állva, a korláthoz szorulva nézem, ahogy max másfél méter távolságban elvonul előttem végig a Keleti elől útnak indult migránstömeg.

Nagyjából ezer ember, akik napok vagy hetek óta a Keleti pályaudvar egyre nyomasztóbb aluljáróiban tengődtek, péntek délben úgy döntött, hogy elindul az állandósulni látszó átmeneti állapotukból és a hiábavaló várakozásból. Elindultak a Rákóczi úton a pesti belváros − és az áhított Nyugat felé. Gyalog.

Alig hogy olvassuk a híreket és tesszük ki a fejleményeket a Mandiner főoldalára, már azt az értesülést kaptuk, hogy nemsokára a szerkesztőségünk alatt, az Astorián vonul keresztül az embertömeg. Kirohanunk a térre és elindulunk az Erzsébet híd felé − természetesen arra vonult tovább a tömeg. Rendkívüli tempóban. Erőltetett menet sebességével vonulnak végig Budapest ütőerén, az újságírók, fotósok alig bírják a lépést tartani. A rendőrök, ahogy eddig oly sokszor a mostani válságban, a legkorrektebb módon biztosítják a rendet: a menetet engedik, de keretek közé irányítják, hogy a város működése, forgalma se lehetetlenüljön el; a migránsok pedig zokszó nélkül fogadják el az iránymutatást. Nem érnek rá balhézni.

A migránsok nem néznek se balra, se jobbra, nem állnak le nézelődni, nem kanyarodnak be a mellékutcákba, nem érdeklik őket sem a kirakatok, sem a látnivalók, sem a bámészkodó budapestiek vagy a külföldi turisták.

Még Budapest dunai panorámája sem állítja meg őket − pedig valószínűleg most látják ezt először. És a legtöbbjük nyilván azt reméli, hogy utoljára. A Dunához érve azért előkerülnek az okostelefonjaik, sokan elkezdik felvenni az átkelés élményét, a látványt.

Kolléganőmmel az Erzsébet híd közepén állunk meg a híd korlátjához tapadva, hogy elvonuljon előttünk a tömeg. Az itt a járdára terelt migránsok olyan közel vannak hozzánk, hogy minden egyes arcba bele tudok nézni. Azt is mondhatom: átmennek rajtam a megindult migránsok.

Arab, valószínűleg szíriai fiatalemberek tömege jön először, gyors léptekkel szelik át a hidat. Ahogy eddig is, most is megfigyelhetjük, hogy alapvetően jól öltözöttek, jó erőben vannak, a helyzethez képest ápoltak és teljesen civilizáltan viselkednek. Nincs skandálás, nincs balhézás. Jókedvűen, felszabadultan, nyilvánvalóan az adrenalintól is hajtva mennek keresztül az Erzsébet hídon. Egyikük felpattan a híd láncára, háttérben a Szabadság szoborral, hogy mobiljával fotót csináljon a többiekről.

Az élcsapattal szeli át a hidat egy fél lábát elvesztett fiatalember is, két mankójával rohan Nyugat felé. De vannak tolószékes emberek is a menetben. A mellettünk elvonuló migránsok néha ránk mosolyognak, néha győzelem-jelet mutatnak. Egyik-másik hozzáér kolléganőm bringájához is − utólag vesszük észre, hogy a lakat közben eltűnt róla.

A fiatal férfiak élcsapata után idősebb férfiak és nők, fiatal párok, kisebb gyerekek, valamint néhány család is próbálja tartani a lépést. Utóbbiak már nehezebben. A pesti hídfőnél egy tradicionálisabb ruhába öltözött családnak ki kell fújnia magát, de egy pár perc múlva indulnak tovább, egy középkorú nő próbálja siettetni egy talpig feketébe öltözött, kendőt viselő öregasszony lépteit. Egy fiatalember két kézzel fogva kísér egy láthatóan összeomlott fiatal nőt (feleségét? nővérét?), aki lassuló léptekkel, sírva mutogat körbe-körbe, például a mellettük elhaladó hetes buszra és az onnan bámuló emberekre. Ki tudja, meddig jutnak el.

Fotók: Kiss Brigitta

Lassan elvonul a tömeg nagyja, elindulok visszafelé az Astoriára. Itt-ott lemaradozva újabb kisebb csoportok jönnek, ők talán tovább tanakodtak azon, érdemes-e nekivágni a gyalogútnak. A Váci utcánál keresztezik a bámuló turisták hadát. Nincs keveredés. Egyik részről sem.

Később, a ferences templom árnyékában sötétebb bőrű emberek jönnek, ők talán a bangladeshiek, egy másik kaszt a Keleti spontán kialakult migráns társadalmában.

Amikor visszaérek a szerkesztőségbe, az Astoria aluljárójában néhány magyar kopasz próbál egyszerre keménynek mutatkozni és kitalálni, mégis mit akarnak csinálni. Sokra nem mennek a gondolkodással, addigra a tömeg már Buda hegyei között járhat.

A szerkesztőség ablakából még egyszer kinézve egy sokgyerekes migráns családot pillantok meg. Apa, anya, gyerekek - akik már visszafelé jönnek a Duna felől. Talán csak addig bírták a szuflával. Vagy az idegekkel. Újra a Keleti aluljárója és a további bizonytalanság várhat rájuk.

Ahogy a bizonytalanságba indultak el azok is, akik még most is ott gyalogolnak, valahol Budapesten, nyugati irányba. Egy elképzelt, megálmodott Európa felé; egy Európába, ami a valóságban nem tud mit kezdeni velük, és ezt sem magának, sem a migránsoknak nem meri bevallani senki.