Folytatódik a feministák háborúja azok ellen, akik azt a halálos bűnt merték elkövetni nő létükre, hogy kikérték maguknak a minden nő nevében mantrázott férfiellenes szövegeket és a privilégiumok követelését.

A Nők a Feminizmus Ellen nevű kezdeményezés követőit előbb Karafiáth Orsolya költőnő nevezte butuskának: megnéztem volna a reakcióját, ha őt merészeli egy férfi lebutuskázni, de hát az ugye más tészta – feminista mércével legalábbis. Meg is kapta rá a cseppet sem butuska választ Kiss Helénától, a mozgalom magyarországi társalapítójától. Most a Kettős mérce blogon fejtette ki „progresszív” gondolatait Antoni Rita, a Nőkért Egyesület elnöke – Karafiáthnál annyival intelligensebbre sikerült az érvelése, hogy ő legalább nem butuskázik: helyette azt kéri számon, hogy miért nem gondolkodik mindenki a feminizmusról és a női szerepekről is a megszokott jobb-bal, konzervatív-liberális törésvonal mentén. Pedig inkább örülni kéne, hogy legalább ebben az egy témában sikerült ezt meghaladni.

A Nyugati Fény ugyanis, amely a Nők a Feminizmus Ellen kezdeményezését a kezdetektől propagálja, a gyurcsányista DK-hoz köthető blog. Először én sem akartam elhinni, de aztán beletörődtem, hogy el kell ismerni: ezek szerint a DK-sok is csinálhatnak egyszer-egyszer valami jót. Antoni Rita szemlátomást nehezebben tud napirendre térni az ilyen tapasztalatok felett, hiszen azt írja: „nem most látom először, hogy a rendszerkritika a hagyományos nemi szerepeknél rendre megtorpan, és valószínűleg nem is utoljára; ami miatt mégis reflektálok a jelenségre, az az, hogy a széles körben olvasott hírportálok (hvg.hu, index.hu) is rögtön és lelkesen tudósítottak a tevékenységükről”. Szóval: az még hagyján, hogy az antifeministák mindenfélét firkálnak, de hogy a progresszív, liberális média (ne adj’ Isten, a kiegyensúlyozott tájékoztatás jegyében, ami néha azért talán az Index háza táján is előfordulhat) erről tudósít, az aztán már vérlázító! Vagy úgy… Hiszen az ellenzék és az ellenzéki média csak liberális, feminista, imádnivaló lehet, akinek illik mélységesen hallgatni a „macsófideszes propagandáról”, ugye?

Mindenesetre a lövészárkokon és törésvonalakon túlmenően is érdemes reflektálni a cikk némely meredek megállapítására: itt most csak a legszórakoztatóbbakat emelem ki.

Először is, Antoni Rita szerint azért hajlamosak a magyar nők az antifeminizmusra, mert a kommunizmus miatt a feministákról a traktoros lány jut az eszükbe. Nos, szerintem a Nők a Feminizmus Ellen nem éppen azt a generációt öleli fel, amelynek erről közvetlen tapasztalata lenne: sokkal inkább a mai arrogáns feminista propagandából lett elegük, de persze ennek belátásához némi önkritikára lenne szükség. Ennek Antoni Rita szemlátomást híján van…

Aztán azt írja: „a feminizmus alapelveinél fogva ódzkodik a populista, erőszakos eszközöktől és az agymosástól”. Nocsak, tényleg? Érdekes módon mégis olyasmikről lehet olvasni, hogy tőlünk nyugatabbra rendre a karaktergyilkosság eszközéhez nyúlnak a feministák, ha egy nő olyasmit mer nyilatkozni, ami nem összeegyeztethető a dogmáikkal.

De nem is kell olyan messzire menni: engem például az akkori saját tanszékvezetőm nézett hülyének, hogy sokalltam az „elnyomott nőkről szóló propagandát” az ELTE média tanszékén, később pedig a 444 névtelen – netán férfi? – szerzője küldött a „pokol külön bugyrába”, mert nőként (!) például olyasmire vetemedtem, hogy felszólaljak a női kvóta vagy az ingyenes partibelépő ellen. Nem mintha ezzel krokodilkönnyeket vagy álmatlan éjszakákat okoztak volna nekem az idézett szerzők, de ez mégis akkor mi, ha nem populista, erőszakos eszköz és agymosás? De menjünk is tovább…

Antoni Rita ezután leleplezi, hogy milyen „csalárd módon” akarják elfogadtatni magukat az antifeministák: „finomították az érveiket és elkezdték hangoztatni, hogy míg a »régi«, klasszikus feminizmus céljai jogosak és nemesek voltak; az általuk úgynevezett »modern feminizmus« már nemcsak hogy túlzásokba esett, de egyenesen meghazudtolta, szembeköpte, kifordította, eltorzította stb. az eredeti mozgalmat.” Pedig ez pontosan így van: teljesen helyénvaló volt száz évvel ezelőtt a klasszikus feminizmus – nagyon nincs igaza például Aristo cinikus posztjának ezzel kapcsolatban –, de mára, legalábbis a nyugati világban mindent elértek. Nincs miért küzdeni tovább, csak épp Antoni Rita, Karafiáth Orsolya és társaik nem akarják ezt belátni, ezért „még nagyobb egyenlőségért”, pontosabban privilégiumokért hisztiznek. Igazán elutazhatnának körülnézni valami muszlim országba, hátha akkor észrevennék magukat, hogy nem ők azok, akik el vannak nyomva. 

Miközben egy klasszik szüfrazsett már bőven boldog lenne attól, hogy teljesült az eredeti cél: szavazhatunk, tanulhatunk és dolgozhatunk. Sőt, a közhiedelemmel ellentétben ugyanolyan munkakörben ugyanannyit keresünk, mint férfi kollégáink. Ha pedig egyesek azt akarják kiharcolni, hogy a legjobban fizető vezető beosztásokban fele-fele arányban nők legyenek, akkor a női kvóta – férfiakkal szemben diszkriminatív – követelése helyett tessék szépen felkötni a nadrágot vagy a szoknyát, beleállni a versenybe és felvállalni az ezzel együtt járó stresszt meg a napi 10-12 órás munkaidőt. Az út nyitva áll mindenki számára, csak a kvótapártiak nem képesek belátni, hogy bizony a felelősebb pozícióért járó magasabb átlagfizetésért nem elég a nyávogás, többet is kell dolgozni. De aki ezt elvárja egy nőtől, az szemét szexista és a pokol hetedik bugyrába való, nyilván… Meg az is, aki netán pont azt kéri ki magának, hogy kvótanő legyen egy munkahelyen.

A végére hagytam a kedvenc részemet, ahol Antoni Rita elismeri, hogy bizony a férfiaknak sem minden fenékig tejfel. „A feminizmus tisztában van vele, hogy a férfiak sincsenek egyformán domináns helyzetben és ebből kifolyólag nekik is vannak társadalmi eredetű problémáik: valójában csak a középosztálybeli, fehér, heteroszexuális, cisznemű, éptestű, neurotipikus, keresztény, hagyományos családban élő férfi élvez maradéktalan előjogokat.” Az első kérdésem: mi az a cisznemű? (Bocsánat, lehet, hogy nem vagyok eléggé felvilágosult.) A második: hol élveznek a keresztény férfiak maradéktalan előjogokat, amikor már Nyugat-Európában is vannak olyan (muszlim) városrészek, ahová inkább nem tanácsos bemenniük; és amikor például karácsony előtt félmeztelen feminista aktivisták betlehemet rongálnak a Vatikánban? A harmadik: milyen fehér heteroszexuális férfi-előjogokról beszélünk, amikor a férfiak lassan már csinosnak sem nevezhetnek egy nőt anélkül, hogy ne sütnék rájuk a „szexista zaklató” bélyeget? A bónusz-kérdés: nem gondolják a feministák, hogy az állítólagos fehér, heteró, satöbbi férfi-előjogok megdöntésének enyhén szólva is visszás eszköze, ha ők férfiakat megszégyenítő agresszióval (merthogy a férfiak agresszívak szerintük), ráadásul felhatalmazás nélkül, általában „a nők” nevében fellépve maguknak követelnek előjogokat? Ez volna tényleg az egyenlősítés?

Még szerencse, hogy mindezt nem egy „progresszív-liberálisnak” elkönyvelt blogon fejtettem ki, mert akkor aztán végképp identitászavarba kerültek volna szegény feministák: akiknek mindenesetre elsősorban azt javaslom, hogy másszanak ki a „rendszerkritikus lövészárkokból” és nézzenek körül, másodsorban meg azt, hogy hisztis követelőzés helyett kössék fel a gatyájukat – az egyenlőség jegyében.