A popzene él és virul, csak éppen kihalt belőle a rakendroll – mondja Lovasi András a Mandinernek. A Kiscsillag énekesével a politikai elit lesújtó állapotáról, a művészvilág meg nem értett zsenijeiről és a magyar nép meg nem valósult álmairól is beszélgettünk. Lovasi szerint a székelyek normálisak, a bevándorlók megállíthatatlanok, a multikulti megbukott, a melegházasság kapcsán pedig azt mondja: „a házasságból ne csináljunk már viccet”. Szóba került persze a Kispál és a Borz utóélete is. Lovasi kezdi nem érteni a mai tizenévesek valóságát, de hozzáteszi: „a popzene nem bácsik iránymutatása alapján alakul, hálistennek”. Nagyinterjúnk.

„Most nyáron még az ideiglenes határzár témája is bekerült a koncertrepertoárba.

Az adta magát, hiszen van egy dalunk, amelyben egy budai villa négyméteres kerítésén átrepül valaki a szerelméért. Erre építenek egy négyméteres kerítést. Ilyen labdát egyszerűen nem lehet nem lecsapni. Amúgy a már említett Ollé, ollé-ban is van szögesdróton túli világ. Hiába na, a jövőbe látok. Szerintem egyébként is jó, ha a popzene reagál a valóságra. Miért ne tegye? Miért legyen píszí? Orbán és a Jobbik nem píszí, nekik megengedjük, hogy ne legyenek azok, de a kultúra szereplőitől elvárjuk, hogy rettentő függetlenek legyenek, ne legyenek rosszban senkivel és sokat mosolyogjanak.

Úgy érzi, nem szabad véleményt nyilvánítania?

Szabad, csak nem éri meg.

Így is, úgy is libsi marad, nem? Már ami a skatulyát illeti.

Én akkor voltam libsi, amikor még a Fidesz is az volt. Igaz, nem követtem őket oda, ahova mára eljutottak. Az igazat megvallva én is abba a tömegbe tartozom, amely jelen pillanatban csak indulatból képes politizálni. Nincsenek különösebb referenciáim, megoldóképleteim. Ez a helyzet, amely kialakult, egyébként valószínűleg összejött volna más szereplőkkel is. Valószínűleg ez a nép, vagy a nemzet, vagy emeszpésen szólva a lakosság termeli ki ezt az elitet, a mi reflexeink, a családi tragédiánk és a Kádár-érában tanult kisszerűségünk következménye, hogy nem tudunk olyan életet élni, amilyet álmodunk magunknak, s hogy ezeket a figurákat raktuk magunk fölé.

Nyilván igen, de mi ezzel a baj?

Az, hogy erre az elitre valójában nem sok szükség van. A mai információs társadalomban simán működtethetnénk például közvetlen demokráciát a képviseleti helyett. Meg lehetne oldani, hogy van egy köztársasági elnök, aki képviseli az államot – vagy inkább egy király, ha már választani lehet –, és van egy döntés-előkészítő csoport; de arra a típusú politikai elitre, amely leginkább a saját hosszú távú uralkodásának biztosításával van elfoglalva, nincs  szükség.

Közvetlen demokrácia? Jönne is a halálbüntetés rögtön…

Ha a cserepes megoldáshoz térnénk vissza, attól még lehetne alkotmányunk és betarthatnánk a nemzetközi szerződéseket is.

Tényleg ön az utolsó forradalmár a városban? Ilyesmit ugyanis csak forradalommal lehet keresztülvinni.

Az biztos, hogy az elit nem fogja leváltani magát. Inkább játssza a szerepét, paravánt képez a valóban zajló történések előtt, úgyhogy ezt kell elfogadni. Azt, hogy irányított kérdésekkel zajló konzultációk lesznek eladva demokráciaként.

Egy utálható hatalom rakendroll-szempontból még jó is, nem?

Nem utálom én a hatalmat. A Fidesz elmúlt öt éve sem fekete vagy fehér. Van néhány ügy, amelyre azt mondtam, hogy na, ez jó. Például a pálinka törvény, mindjárt az elején. Akkor még reménykedtem.  A hosszú távú folyamatok, az új földbirtokrendszer kialakítása, a vagyon újbóli elosztása a lojálisak között viszont szerintem hosszabb távon olyan béklyóba zárja majd az országot, amelyből nem tudunk kitörni. A képességes embereket ugyanis idővel teljesen felváltják a lojális emberek. A kettő persze egyszerre is lehet igaz, de a fontossági sorrend látszik: ha valaki híján van a képességnek, de lojális, jöhet. Ha képessége van, de nem lojális, nem jöhet. Ha lojális, akkor azért néha elnézik neki, hogy ért is hozzá.”

Stumpf András interjúját híroldalunkon olvashatják.