1915. április 24-én szomorú nap virradt az Oszmán Birodalomban élő örményekre. Több mint kétszáz vezető örmény értelmiségit tartóztattak le, majd kezdték meg deportálásukat Konstantinápolyból a kis-ázsiai régió szíve felé a birodalom belügyminisztere, Talat pasa parancsára. Henry Morgenthau amerikai nagykövet közbenjárására pár tucatnyiuknak engedélyezték a visszatérést a fővárosba, a többiekre viszont további deportáció és végül halál várt.

Április 24. az örmény népirtás kezdete és egyben hivatalos emléknapja, hiszen az isztambuli elit deportációja csak az előszele volt annak a tragédiának, amely során a későbbiekben több mint egymillió kelet-anatóliai örmény vesztette életét. Ezzel a régióban őshonos nép hajdan virágzó kultúrája szinte teljesen megszűnt, mára csak töredékei maradtak az utókorra. Az isztambuli örmény értelmiség eltávolítása után a keleti régióra is kiterjedt az örmény közösség vezető rétegének lefejezése. A széles körű ellenállás megszervezésére potenciálisan képes elit hiányában szinte minden akadály elhárult az elől, hogy az ifjútörökök vezette oszmán államszervezet a „munka” érdemi részének is nekikezdjen.

Az örményeket régóta „gyanús elemként” kezelte a birodalom vezetése, mivel az ország iránti hűségük gyakran megkérdőjeleződött. A bizalmatlan légkört nagyban táplálta a nacionalizmus megjelenése a birodalom kisebbségei között, az ellenérzéseket a keresztények esetén a vallási különbözőségek még inkább felerősítettek.

A 19. század folyamán a sorozatos balkáni veszteségek miatt az Oszmán Birodalomban egy évtizedekig tartó reformfolyamat kezdődött, a Tanzimat idején jött létre hivatalosan az ún. millet-rendszer is. Az új struktúra koncepciója szerint, vallási alapon minden kisebbség egy külön milletet (nemzetet) alkot, tehát az orthodox egyház alkotta az orthodox milletet, az örmény apostoli egyház az örményt, amelyhez a kezdetekben az összes többi keleti keresztény tartozott, a zsidók szintén egy külön milletet alkottak. Emellett a nyugati hatalmak nyomására a későbbiekben létrehoztak egy római katolikus milletet is. Rajtuk kívül a birodalom összes muszlim hívője, további felekezeti bontás nélkül, egy univerzális muszlim milletet alkotott, az umma eszméjének jegyében. Minden millet a saját ügyeiben, és a tagjaik közötti vitás kérdésekben maga járhatott el, emellett saját intézményrendszert is fenntarthatott. 

Ez a sajátos rendszer nagyban felerősítette a birodalom szétforgácsolódását, hiszen a belügyeikben autonómiát élvező kisebbségeket az Európából lassan megérkező nacionalista gondolat még több autonómia követelésére, végső soron az elszakadásra sarkallta. A többségében passzív és lojális örmények között is megjelentek az ilyen irányú törekvések, de a 19. század végén jelentkező kegyetlenkedéseket megelőzően nem volt túlságosan népszerű az elszakadás ötlete, hiszen az örmények – több ezer éves történelmi tapasztaltból kifolyólag – nagyon jól tudták, hogy milyen nehézségekkel jár két nagyhatalom ütközőterében a függetlenség megtartása. Ezért is érdemelték ki a „millet-i sadika”, vagyis „lojális millet” jelzőt. 1877-ben kitört a török-orosz háború, amely során az Oszmán Birodalom jelentős területeket veszített el a Kaukázus előterében és Kelet-Anatóliában. A cári hadseregben örmények is harcoltak, hiszen a mai Örményország területe szinte teljes egészében az Orosz Birodalomhoz tartozott, mindemellett az újonnan elfoglalt területeken is jelentős örmény népesség élt. Emiatt az örményekről kialakult az a kép, hogy az oroszokkal közrejátszva árulják el a birodalmat, így akarván létrehozni saját államukat. II. Abdul-Hamid szultán uralkodása alatt jött létre az ún. hamidije-lovasság, amelynek elvben fő feladat az északkeleti határ védelme volt, ugyanakkor a gyakorlatban több százezer örményt gyilkoltak le a régióban. A mészárlások aztán megalapozták, hogy az örmények körében tényleg széles körben elterjedjen az elszakadás gondolata.

Ifjútörökök: reményből rémuralom

Az 1908-as fordulat, amely során az ifjútörökök kerültek hatalomra, kezdetben nagy bizakodással töltötte el az örményeket is, a többi kisebbség mellett. Az álmok azonban hamar szertefoszlottak, 1909-ben sor került az adanai mészárlásra, így világossá vált, hogy érdemi változás nem fog történni az örmények javára az új vezetés alatt sem. Az első világháború kitörését követően a törökök komoly offenzívába kezdtek az északkeleti fronton, hogy az 1870-es években elvesztett kaukázusi területeket visszafoglalják. A hadművelet azonban totális kudarccal végződött. A hadügyminiszter, Enver pasa gyorsan megtalálta a bűnbakokat az örmények személyében. A propaganda termékeny táptalajt talált a szélesebb néprétegek között, így nem is csoda, hogy komoly támogatói bázisa volt a '15-ös „válaszlépéseknek”.

A kitelepítési törvény elfogadásával kezdetét vette a deportálások korszaka, majd a tulajdonképpeni népirtás. Itt kell megjegyeznünk, hogy az oszmán közigazgatás helyi szintű vezetői közül többen is ellenálltak a központi utasításnak: saját egzisztenciájukat és életüket nem féltve több tízezer örmény megmenekülését tették lehetővé. Közülük is kiemelkedik Mehmet Celal bég, aki először az aleppói, majd a konyai vilajet vezetőjeként több ezer örmény életét mentette meg. Mehmet Celal béget magas rangja megmentette, 1926-ban otthonában hunyt el, természetes halállal. Azonban sok kisebb rangú hivatalnok fizetett az életével a központi utasítás megtagadása miatt. A tragédia nyitányaként az oszmán hadseregben szolgáló örményeket lefegyverezték, valamint a katonai szolgálatot nem teljesítő, legtöbbször iparosmunkákban, kereskedelemben jártas felnőtt férfi lakosságot bevonultatták „munkaszolgálatra”, amely során a döntő többségüket meggyilkolták, elpusztították. A vérengzés végrehajtásával legtöbbször törzsi szabadcsapatok vagy börtönökből szabadult bűnözök lettek megbízva.

Utoljára a nők, a gyerekek és az öregek

A népirtás második szakaszát követően már csak az öregek, a nők és a gyermekek maradtak hátra, akiket előbb a főbb közlekedési csomópontok mentén koncentráltak, majd megindították a halálmeneteket a szíriai sivatag felé, Deir-ez-Zor irányába. A minden ellátást nélkülöző gyalogmenetek önmagukban is tömeges elhalálozásokkal jártak, de gyakoriak voltak a fegyveres rajtaütések is, mind a törzsi szabadcsapatok, mind bizonyos esetekben a helyi lakosság részéről. A menetoszlopok megtámadása alkalmával sok gyereknek azonban sikerült elmenekülnie, akiket aztán jóságos muszlim családok befogadtak és felneveltek. Az útnak indítottaknak csak töredéke érkezett meg a mai Szíria területére, ők is sanyarú körülmények között, alultápláltan, az átélt traumák hatása alatt tengették napjaikat, egészen a háború végéig, amikor a brit-francia erők elfoglalták az Oszmán Birodalom levantei, ill. mezopotámiai területeit.

A megmaradtak nagy része útra kelt, és a világ különböző tájaira vetődve hozták létre a ma több milliós örmény diaszpórát. Azonban voltak olyanok is, akik a régióban maradtak, Szíriát és Libanont választva új hazájukként. A jelenleg Szíriában folyó események miatt azonban a még megmaradt örmény közösség is szétforgácsolódni látszik. Az örmény nép méltán híres harci bátorságáról, így az ellenállás a népirtás idején is megmutatkozott. A leghíresebb talán a Musza Dagh védőinek története, amelyet Franz Werfel regénye őriz meg az örökkévalóságnak. Emellett azonban rengeteg kisebb ellenállási mozgalom is sikeresen tudta feltartóztatni a deportálás végrehajtására kirendelt török alakulatokat.

Örök török tagadás

Az örmény népirtás megítélése Törökországban állandó vitákat generál. Azt szinte mindenki elismeri, hogy rengeteg örmény vesztette életét az adott időszakban, azonban a török társadalom nagy része kategorikusan elzárkózik a népirtás kifejezésétől. Az általános vélekedés, hogy háborús áldozatokról beszélhetünk, a harcok azonban a régióban élő török népességet is komolyan érintették. Emellett gyakran előkerül a vitában az örmények autonómia-törekvésére való hivatkozás, mint erkölcsi alap az ellenük való fellépésre. A kollektív bűnösség elve azonban a 21. században aligha vállalható. Vita tárgyát képezi maga a népirtás kifejezés jogossága is, mivel török érvelés szerint az angol „genocide”, az újonnan létrejövő ENSZ égisze alatt csak 1946-ban vált a nemzetközi jog által tiltott cselekménynek.

A szó megalkotása Rafael Lemkin lengyel jogász nevéhez fűződik, aki a holokauszt mellett az örmény népirtás hatására alkotta meg a terminust. Sok török úgy érzi, hogy a népirtás kifejezés propagálása egyszerűen az örmény diaszpóra lobbitevékenysége Törökország lejáratásra, támadás a török nép ellen. Tény, hogy a külföldi parlamentek és nemzetközi szervezetek által elfogadott határozatok és törvények, amelyek elítélik az örmény népirtást, annak tagadását büntethetővé teszik, rendkívül kontraproduktív módjai a nyomásgyakorlásnak, de arra mindenképpen alkalmasak, hogy a témát napirenden tartsák.

Az utóbbi évtizedekben el is kezdődött egy nyitás az örmény kérdés irányába, amit  katalizált az Agos című örmény hetilap főszerkesztőjének meggyilkolása. Hrant Dink temetésén több mint százezres tömeg vett részt Isztambulban. A sokaságban rengeteg „Mi mindannyian örmények vagyunk”-tábla jelezte a szolidaritást az örmények irányába. Törökországban jelenleg pár tízezer örmény él, aki vallását is megtartotta. Túlnyomó többségük Isztambulban él, azonban a dél-törökországi Hatay provinciában található egy kis település, Vakıflı, amely mára az egyedüli Törökországban, amely örmény többséggel rendelkezik.

Nehezen ledőlő tabuk

Az örmény kérdésről való nyitott társadalmi beszéd azonban sok családi tabut is megrengetett. Rengeteg olyan történetről hallani, melynek főszereplői felnőtt fejjel szembesülnek örmény gyökereikkel. Sok esetben ez családon belüli konfliktusokhoz, komoly önértékelési válsághoz vezet, amely jól mutatja az örményekről való általános negatív vélekedés mély beágyazottságát a társadalomban. Ugyanakkor itt is találkozhatunk komoly változásokkal. 2014 őszén nyílt lehetőségem az Erasmus+ ösztöndíj keretében Törökországban tanulni. Ankara egyik központi mozijában volt szerencsém megtekinteni Fatih Akin, németországi török rendező filmjét az örmény népirtásról. A helyi ismerőseim egyhangú vélekedése szerint tíz évvel ezelőtt nagy valószínűséggel nem vetítette volna egyetlen törökországi mozi sem a The Cut című filmet (Magyarországon sajnos még nem mutatták be).

Szintén az elmúlt évek fontos fejleménye, hogy a népirtásban tevékenyen résztvevő kurd törzsek miatt a törökországi kurdok vezetői többször is bocsánatot kértek az örményektől. A kurdok parlamenti pártja, a HDP a többi kisebbség mellett az örmények közösségi jogainak kiszélesítéséért is harcol. A jelenlegi kormányzat is tett néhány gesztusértékű lépést az örményeknek. 2011-ben felújították a Diyarbakirban található Szent Giragos örmény templomot, amelyet sokan a Közel-Kelet legnagyobb templomának tartanak a maga mintegy 3200 négyzetméteres kiterjedésével. Emellett több örmény emléket is renovált a török örökségvédelem, amelyek aztán a közösség tulajdonába kerülhettek vissza. Tavaly, a népirtás 99. évfordulóján, az akkor miniszterelnök, Recep Tayyip Erdoğan részvétét fejezte ki az örmény népnek a háború alatt történt tragédia miatt, ugyanakkor kiemelte, hogy ez egy közös fájdalom, hiszen számos török is életét vesztette ez idő alatt. Erdoğan beszéde páratlan gesztus volt az eddigi török-örmény kapcsolatokban, amit megbecsülnek örmény részről, ugyanakkor elégtelennek tartanak, hiszen a népirtás tényét a mai napig nem ismerte el Törökország.

Nehéz századik évforduló

A centenáriumi év eseményei azonban kevés előrelépéssel kecsegtetnek. Idén van az örmény népirtás kezdete mellett a híres gallipoli csata századik évfordulója is. A török állami ünnepségeket április 24-ére szervezték, noha a harci cselekmények április 25-én kezdődtek, és a déli félteke angolszász államai is minden évben ezen a napon ünnepelnek hivatalosan. A megbékéléssel kapcsolatos kilátásokat emellett a júniusi törökországi választások is nagy mértékben rontják, különös tekintettel arra, hogy a jelenleg is regnáló AKP-nek kétharmados többséget kell elérnie, ha a parlamentáris rendszert Erdoğan elképzelései szerint prezidenciálissá kívánják átalakítani. Ugyanakkor jelzésértékű lehet, hogy a szélsőségesen nacionalista MHP-n kívül, az összes jelenleg a Medzsliszben képviselettel rendelkező párt listáján szerepelnek örmény képviselők. Isztambul második választókerületében a legnagyobb ellenzéki párt, a CHP listájának első helyére egy örmény ügyvédnőt neveztek.

A centenáriumi év a nemzetközi közösségben is fokozott feszültségeket gerjeszt. Már januárban elindult a versengés a török és az örmény vezetés között, hogy melyik ceremónián lesznek jelen rangosabb állami vezetők. A jereváni megemlékezésen a jelen állás szerint Vlagyimir Putyin orosz és Francois Hollande francia államfő mindenképpen részt fog venni. Április végéhez közeledve aztán sűrűsödni kezdtek az események. Először Ferenc pápa nevezte a 20. század első népirtásának az eseményt, majd az Európai Parlament fogadott el határozatott az örmény népirtásról. Az ügy különleges pikantériája, hogy Erdoğan hírhedt, új elnöki palotájában pont Ferenc pápát fogadta először diplomáciai látogatáson. A napokban Németország is bejelentette, hogy a centenáriumi emléknapon a Bundestag egy határozat formájában fogja elismerni a népirtás tényét. A felfokozódó várakozások közepette a legnagyobb érdeklődés Barack Obama hivatalos üzenetét övezi, ugyanis az amerikai elnök 2008-as kampánya során ígéretet tett az örmény népirtás hivatalos elismerésére. Az utóbbi napokban azonban kormányzati tisztviselők arról tájékoztatták az örmény kisebbség vezetőit, hogy Obama beszédében nem fogja megemlíteni a népirtás szót. Ennek ellenére a nyomás egyre fokozódik Törökországon, ugyanakkor a jelenlegi irányvonal megváltoztatását nagy valószínűséggel csak a belső társadalmi folyamatok hozhatják el, ezt kívülről erőltetni nem igazán tűnik hatásosnak.

Az emléknaphoz közeledve a növekvő nemzetközi nyomás láthatóan állásfoglalásra kényszeríti a török politikai elitet. Erdoğan múlt héten még elítélte a pápa kijelentését és figyelmeztette, hogy „ne ismételje meg ezt a hibát még egyszer” (sic!). Ahmet Davutoğlu miniszterelnök hétfőn sajtónyilatkozatban már részvétét fejezte ki az első világháború során elhunyt örmény áldozatok unokáinak. Azonban kiemelte, hogy hiba lenne egy szóra leszűkíteni az események értelmezését, ezzel a török nemzetre hárítva a felelősséget. A miniszterelnök-helyettes, Bülent Arınç hasonlóképpen érvelt, amikor azt állította, hogy a török történelemben soha nem történt olyan szégyen, mint egy népirtás.

Ez a hozzáállás tökéletesen rávilágít arra, hogy a törökök értelmezésében a népirtás tényének elismerése az egész török nemzet megbélyegezését jelentené. A felelősségvállalás az akkori kormányzat által elkövetett cselekményekért azonban közel sem erről szól. Törökország csak nyerne ezzel a történelmi szembenézéssel, úgy ahogy Németország esetében is ezt láthattuk. A görcsös tagadással szemben az örmény népirtás elismerése lenne az a cselekedet, ami igazi erőt sugározna a külvilág irányába.

Magyar gesztusok?

Habár tényleg nem szerencsés két ország vitájába harmadik félként parlamenti határozatokkal és törvényekkel beleavatkozni, úgy gondolom, hogy Magyarországnak erkölcsi kötelessége lenne az örmények irányába valamilyen gesztust tennie a megromlott kapcsolatok miatt, amire az emlékév egy tökéletes apropót jelenten.

Keleti nyitás ide, vélt, vagy valós rokonság oda, a baltás gyilkos 2012-es kiadatása miatti bocsánatkérést nem spórolhatjuk meg. A krónikák szerint az első örmények honfoglaló őseinkkel érkeztek a Kárpát-medencébe,  de emlékük mára már elfelejtődött. A 17. századi nagy bevándorlási hullám következtében újra jelentős számú örmény kisebbség hazájává vált a Magyar Királyság területe. Akik aztán az 1848-49-es forradalomban komoly áldozatokat hoztak a magyar szabadság érdekében. Elég ha csak Lázár Vilmos és Kiss Ernő aradi vértanú, vagy Czetz János honvédtábornok nevét említjük. A labda a magyar kormány térfelén pattog, reménykedjünk benne, hogy most a kapufáról befelé fog csúszni.