A természetjog iránti szükséglet ma ugyanúgy megvan, mint évszázadokon át vagy akár évezredekkel korábban. Ha valaki elutasítja a természetjogot, az egyenlő annak kimondásával, hogy minden jog pozitív; ami azt jelenti, hogy annak eldöntése, mi a jogos, kizárólag a különböző országok törvényhozóinak és bíróságainak a dolga.
Mégis, időnként nem értelmetlen azt állítani, hogy vannak „igazságtalan” törvények vagy „igazságtalan” döntések. Miközben ítéleteket mondunk, ebbe azt is beleértjük, hogy az igazságosnak és az igazságtalannak van a pozitív jogtól független és magasabb mércéje: egy olyan mérce, amelyhez viszonyítva ítéletet tudunk mondani a pozitív jogról.
Manapság sokan azt a nézetet vallják, hogy a szóban forgó mérce a legjobb esetben is nem egyéb, mint a társadalmunk vagy a „civilizációnk” által elfogadott eszmény, amely az életmódban és az intézményekben ölt testet. Csakhogy, ugyanezen nézet szerint, minden társadalomnak – a kannibál társadalmaknak és a civilizáltaknak egyaránt – megvannak a maga eszményei. Ha az elvek igazolásául elégséges az a tény, hogy azokat egy társadalom elfogadta, akkor a kannibalizmus elvei ugyanolyan jól és alaposan védelmezhetőek, mint a civilizált élet elvei. Ebből a szempontból az előbbi elveket semmiképp sem utasíthatjuk el pusztán azért, mert rosszak.
(…) Racionális módon nem oldhatjuk meg ezt a problémát, ha nincs egy mércénk, amelyhez mérten különbséget tudunk tenni valóságos és képzelt szükségletek között, valamint hogy fölismerjük a valóságos szükségletek többféle típusai közti hierarchiát. A társadalom egymással ütköző szükségletei miatt keletkező problémát nem tudjuk megoldani, ha nincsen tudomásunk a természetjogról.
Úgy tűnik tehát, hogy a természetjog elvetése katasztrofális következményeket vonhat maga után. Nyilvánvaló, hogy sok ember, köztük a természetjog leghangosabb ellenzői által is katasztrofálisnak tekintett következmények a természetjog jelenkori elutasítására vezethetőek vissza. A mai társadalomtudomány nagyon bölccsé és okossá tehet minket abban a kérdésben, hogy mely célok legitimek vagy illegitimek, igazságosak vagy igazságtalanok. Az ilyen tudomány csak és kizárólag instrumentalista: abból a célból született, hogy bármely hatalom vagy érdek kiszolgálója legyen. Amit Machiavelli még látszólag tett meg, azt a mai társadalomtudomány ténylegesen megtenné, ha – Isten tudja miért – nem részesítené következetesen előnyben a következetességgel szemben a nagylelkű liberalizmust, azaz hogy egyforma hozzáértéssel és fürgeséggel adjon tanácsot a zsarnokoknak és a szabad népeknek.
A mai társadalomtudomány szerint bölcsek vagyunk, vagy azzá válhatunk, minden másodlagos fontosságú kérdésben, ám a legfontosabb kérdést illetően bele kell nyugodnunk végső tudatlanságunkba: választásaink végső elveire vonatkozó megalapozott tudásra nem tehetünk szert; végső elveinknek így nincs egyéb forrásuk, mint az önkényesen, és ezért vakon kialakított értékpreferenciáink. Ezért aztán olyan lényekként viselkedünk, mint akik épek és józanok, amikor triviális ügyekről van szó, de félkegyelműként hazardíroznak, ha súlyos kérdésekkel kell foglalkozniuk – mi ez, ha nem kisszerű józanság és nagybani őrültség? Ha elveinknek nincs egyéb forrása, mint a vakon kialakított preferenciák, akkor minden megengedhetővé válik, ami egy ember csak akarni merészel. A természetjog korunkban megfigyelhető elutasítása nihilizmushoz vezet, sőt azonos a nihilizmussal.
Ennek ellenére a nagylelkű liberálisok nemcsak nyugalommal, de megkönnyebbülten is szemlélik a természetjog föladását. Úgy vélik, hogy ha képtelen vagyunk igazi tudást szerezni arról, mi a lényegi jó vagy igazságos, akkor kénytelenek vagyunk a jóról és igazságosról kialakított minden vélekedést tolerálni; illetve elismerni, hogy minden preferencia vagy „civilizáció” egyformán tiszteletreméltó.
Csak a korlátlan tolerancia – állítják – van összhangban az értelemmel. Ez azonban minden olyan preferencia racionális vagy természetes jogának az elismeréséhez vezet, amely toleráns már preferenciákkal szemben, vagy negatívan fogalmazva, annak a racionális vagy természetes jognak az elismeréséhez, amely elutasít minden intoleráns vagy „abszolutista” álláspontot. Ez utóbbit azért kell elítélni, mert kimutathatóan hamis előfeltevésen alapul, azaz, hogy az emberek meg tudják határozni, mi a jó.
Minden „abszolút” szenvedélyes elutasításának a legmélyén a természetjog elismerése húzódik meg, vagy pontosabban szólva, a természetjog sajátos értelmezésének az elfogadása, ami szerint a sokféleség vagy az individualitás tisztelete mindennél fontosabb. A sokféleség és az individualitás tisztelete, valamint a természetjog elfogadása között azonban feszültség keletkezik.
Amikor a liberálisok türelmetlenné váltak amiatt, hogy a sokféleségnek és az individualitásnak abszolút határai vannak, melyet még a természetjog legliberálisabb változata is tartalmaz, választaniuk kellett a természetjog és az individualitás korlátlan gyakorlása között. Ők az utóbbit választották. Ennek következtében a tolerancia a sok érték vagy eszmény közül csupán az egyik lett, és lényegileg nem is áll az ellenkezője fölött. Más szavakkal, az intolerancia méltóságban egyenértékűvé válik a toleranciával.
Gyakorlatilag azonban nem lehetséges minden preferenciát vagy választást egyenértékűként kezelni. Ha a választások eltérő rangját nem a célok eltérő rangjára vezethetjük vissza, akkor azt a választás egyenlőtlen rangjára kell visszavezetni. Ez végül is azt jelenti, hogy a hamis vagy alávaló választással szemben a valódi választás semmi más, mint eltökélt vagy halálosan komoly döntés. Az ilyen döntés azonban inkább az intoleranciához, mint a toleranciához hasonlatos. A liberális relativizmus a tolerancia természetjogi hagyományában gyökerezik, abban az eszmében, hogy mindenkinek joga van az általa elképzelt boldogságra való törekvéshez – ez azonban önmagában az intolerancia nevelőiskolája.
Ha egyszer fölismerjük, hogy a cselekedeteinket irányító elveinknek nincs más támasza, mint a vakon történő választás, akkor ezekben az elvekben nem is hiszünk igazán. Többé nem tudunk teljes szívvel rájuk támaszkodva cselekedni. Többé nem élhetünk felelős lényként. Hogy éljünk, el kell hallgattatnunk az értelem könnyen elhallgattatható hangját, amely azt mondja nekünk, hogy az elveink önmagukban ugyanolyan jók vagy rosszak, mint bármely más elvek. Minél inkább használjuk az értelmünket, annál nihilistábbak leszünk: annál kevésbé leszünk képesek a társadalom lojális tagjának lenni. A nihilizmus elkerülhetetlen gyakorlati következménye a fanatikus obskurantizmus. (…)
A természetjog kérdése ma alárendelődik a párthovatartozás ügyének. Ha körülnézünk két jól megerősített és védelmezett ellenséges tábort vehetünk észre. Az egyikhez különböző színezetű liberálisok tartoznak, a másikhoz Aquinói Szent Tamás katolikus és nem-katolikus tanítványai. Mindkét hadsereg, és persze azok is, akik várakozó álláspontot foglalnak el vagy a homokba dugják a fejüket, ugyanabban a cipőben járnak – hogy metaforát metaforára halmozzak.
Mindannyian modern emberek vagyunk. Mindannyian ugyanannak a nehézségnek a szorításában vagyunk. A klasszikus természetjog még az univerzum teleologikus felfogásából indult ki. Minden természeti lénynek természetes célja és sorsa van, ez határozza meg, hogy milyen tevékenység jó a számára. Az ember esetében az értelem fedezi föl ezeket a tevékenységi formákat: az értelem dönti el, hogy a természet szerint végső soron mi helyes az ember természetes célját illetően.
Úgy tűnik, a modern természettudomány megsemmisítette az univerzum teleologikus szemléletét, melynek része volt az ember teleologikus szemlélete is. Arisztotelész szerint – és ugyan ki merné jobb bírónak nevezni magát a kérdésben, mint Arisztotelész? – az univerzum mechanikus és teleologikus felfogása közti vitát az dönti el, hogy miképp oldjuk meg az egek, az égitestek és mozgásuk problémáját. Az Arisztotelész által döntőnek nevezett szempont alapján a kérdés az univerzum nem-teleológiai koncepciója javára dőlt el.
E nagy jelentőségű döntésből két ellentétes következtetés vonható le. Az egyik az, hogy az univerzum nem-teleologikus koncepciójából az emberi élet nem-teleologikus koncepciójának kell következnie. Ez a „naturalisztikus” megoldás azonban súlyos nehézségeknek van kitéve: lehetetlenség ugyanis az emberi célokról megfelelő fogalmat alkotni, ha ezeket a célokat kizárólag a vágyakból és késztetésekből vezetjük le.
Éppen ezért a másik megoldás vált általánossá. Az emberek rákényszerültek, hogy a nem-teleologikus természettudomány és az emberről szóló teleologikus tudomány alapvető – tipikusan modern – dualista fölfogását tegyék magukévá. Ez az az álláspont, amit Aquinói Szent Tamás modern követői is kénytelenek voltak elfoglalni, s amely előfeltételként kezeli Arisztotelész és Aquinói Tamás átfogó szemléletével való szakítást. A bennünket szorongató dilemmát a modern természettudomány győzelme okozza. A természetjog problémáját mindaddig nem oldhatjuk meg megfelelően, amíg erre az alapvető problémára nem találunk választ.
Leo Strauss: Természetjog és történelem. Pallas Stúdió-Attraktor Kft., 1999. (1953.) 10-13.
