Vendégszerzőnk, Bencsik Gábor, a Magyar Krónika főszerkesztőjének írása.
Párját ritkító mutatványnak lehetnek szemlélői azok, akiket érdekelnek a magyar belpolitika fejleményei. Miután a Fidesz egyetlen évben három országos választáson meggyőző fölénnyel győzött (az egyik legnagyobb arányban, abszolút többséggel az uniós normák szerint megrendezett európa-parlamenti választásokon), a köztereken és a médiában Heller Ágnestől Schilling Árpádon át Udvarhelyi Tesszáig húzódó népfront alakult e többség lebontására. Ez rendben is van, az ellenzéknek ez a dolga – nevezettek pedig nyilván az ellenzék. A leleményes külhoni segítséget sem nélkülöző akciósorozat eredményesnek bizonyult: a Fidesz szavazóinak jelentős része elfordult korábbi kedvenc pártjától.
Még ebben sincs semmi különös – a pártok támogatottsága változni szokott, különben is messze még a választási célegyenes, és mint tudjuk, nem közvélemény-kutatást kell nyerni, hanem választást. Az egyedülálló mutatvány nem abban áll, hogy sikerült a Fidesztől sok embert elfordítani, hanem abban, hogy hová fordultak ezek után. A Heller Ágnestől Schilling Árpádon át Udvarhelyi Tesszáig húzódó népfrontnak ugyanis egy árva lelket sem sikerült a saját pártjára vonnia a kiábrándultak közül. Viszont sikerült velük feltornázni a Jobbik támogatottságát.
Mondhatnánk, hogy gratulálunk az agg filozófusnőnek és harcostársainak – ha lehetne okunk a tréfálkozásra. De nincs, a legkevésbé sincs. Veszélyes irányba fordult ezzel az ország. A legfőbb ideje, hogy szembenézzünk ezzel a veszéllyel.
Mi tehát a baj a Jobbikkal? Ne hagyjuk magunkat becsapni a látszattól, a baj nagyobb, mint ránézésre tűnik. A Jobbikkal ugyanis nem az a legnagyobb probléma, hogy a kemény magja, amelyből az egész párt kinőtt, tele van eszelős radikálisokkal – azokból úgysem lesz soha többség. Hanem az, hogy politikai értelemben fedezetlen, beválthatatlan váltóval akar hatalmat vásárolni. És keserves lesz, ha a választók akaratából az ország ezzel akkor szembesül, amikor a hatalomba emelt Jobbiktól kézhez kapja ezt a váltót.
Amúgy a nyilasok sem egy vállalható társaság. Aki járt már egy kicsit közel ennek a pártnak a hátországához, az tudja, hogy elképesztő alakok nyüzsögnek arrafelé. Hozzájuk képest a goj motorosok piros nyakkendős úttörők. A tetovált horogkereszt a legkevesebb. A nyílt zsidózás, cigányozás a minimum. A kuruc.info nap mint nap bőséges válogatást ad ebből a szellemiségből. Civilizált ember a Jobbik kemény magjának még a közelségét is nehezen viseli.
A magyar közélet lagymatagságát mutatja, hogy nem szorítják rá nap mint nap a Jobbik vezetését, hogy megtagadja ezeket az embereket, és így őket mint szavazókat leválassza magáról. De ha az újságírók és politikusok végre összeszedik magukat és sarokba szorítják, színvallásra kényszerítik Vonát és párttársait, akkor ők meg fogják tagadni a múltjukat, a régi barátaikat, akik a hatalomba emelték őket. A Jobbiknak már nincs szüksége az eszelősökre, a Magyar Gárdára, a Betyárseregre, de még a kuruc.infóra sem. A műtét fájni fog, de simán túlélik.
Hiszen kezükben az adu ász – vagy legalábbis valami, ami messziről adu ásznak látszik. Az a hit, hogy ők majd rendet tesznek. Hogy a társadalom problémáinak megoldásához elegendő a bátor elszánás. Hogy a társadalmat megosztó viták feloldhatók úgy, ha elhatározzuk, hogy feloldjuk őket. Hogy a magyar államadósság újratárgyalható (értsd: egy része eltörölhető), ha a magyar kormány akarja. Hogy a világpolitikai erőtérben a magyar kormány, ha akarja, maga határozhatja meg a pozícióját. Hogy a cigányság körüli problémák kormányzati akarattal rövidtávon orvosolhatók. Hogy a korrupció, ha akarjuk, felszámolható. És hogy mindez eddig azért nem valósult meg, mert hiányzott a bátor akarat. De majd a Jobbik.
Valójában még ennél is többről van szó. A Jobbik csodafegyvere nem az, amit mond; és végképp nem az, amit tesz. Még csak nem is az a hit, hogy ez a párt tudja a radikális megoldást azokra a problémákra, amelyekre más nem. Hanem az a hit, hogy léteznek radikális megoldások. Amelyek megvalósításához már csak egy radikális pártra van szükség.
Pedig radikális megoldások nincsenek. Társadalmi ügyekben toronyiránt nem lehet célba érni. Magyarország társadalmi problémái egytől egyig évszázadok örökségei – márpedig egy társadalmi jelenség megváltoztatásához szükséges idő egyenes arányban áll azzal az idővel, ameddig rögzült.
Alighanem a legjobb bizonyíték erre a cigányok ügye. Itt aztán végképp nincsenek radikális megoldások. A Jobbik mégis ezt mondja, ezt sugallja. Bátran kimondja, amit az emberek gondolnak – rosszul.
Amit a cigányokról a baloldali és liberális pártok mondanak, arról a választók már többször véleményt nyilvánítottak. De az elmúlt huszonöt évben a Fidesz is elmulasztott megoldani egy nagyon nehéz feladványt: a vidéki, külvárosi emberek napi tapasztalatai és a hazai-nemzetközi baloldal szakadatlan támadásai közé szorulva megelégedett az alibi-cigánypolitikával, és nem munkálta ki a valódi, érvényes válaszokat az emberek kérdéseire. Az nem mentség, hogy ilyenje a Jobbiknak sincs. Ők legalább kimondják, amit a nép gondol. És a jelek azt mutatják, hogy sok választó számára ez már valami.
A pártot választani tudó magyaroknak immár a negyede kész hitelt adni a Jobbik fedezetlen váltójára. Mentségükre szolgáljon, hogy szerte Európában hasonló pártok aratnak sikereket. A görögök most éppen egy ilyennel próbálkoznak, igaz, a Sziriza múltja, amennyire innen látszik, nem olyan penetráns, mint a Jobbiké. A görögök lelke rajta. De Magyarországot az ég óvja attól, hogy a Jobbikkal próbát tegyen. Nagyon nagy árat kellene ezért fizetnünk.
