Vendégszerzőnk, Kardos Gábor filozófus cikke.

Akiket épp nem érdekel, hogy mik lennének egy értelmes világnézeti vita feltételei, konkrét példákon illusztrálva, azok számára ettől függetlenül is érdekes lehet, hogy miért nem fenntartható, miért meghaladott mára a világnézeti "piac" bal-jobb rendszerben való felosztása, illetve mi lehetne az ezen túlmutató XXI. századi alternatíva, amire főként az 5. pontban térek ki. Hogy miért eleve félrevezető részrehajlás a bal-jobb ellentét, annak megértésében segíthet a többi.

Aristo (illetve aki ezzel a pszeudóval publikál) már hetek óta fenyegetőzött, hogy külön kritikában mondja meg a tutit írásaimmal kapcsolatban, amit most sajnos meg is tett. Azért sajnos, mert kritikája érvelésmódjánál fogva kísérletet sem tesz párbeszédre, az álláspontok tisztázására vagy értelmezésére, netán értelmes eszmecserévé váló vitára. Emiatt inkább csak jelenségként, szimptómaként lehet rá reagálni. A kritika mindig kétélű fegyver, könnyen visszájára fordul. Nem szándékom megbántani Aristót, csupán kritikája példáján illusztrálni, hogyan fordul önmaga ellen a kritikai agresszió a reflexió tükrében.

1. MINDENKI REALISTA ÉS MINDIG A MÁSIK FANTASZTA
avagy mitől lesz filozófiailag megalapozott egy érvelés

A zsurnál-, illetve vulgárfilozofálásra oly jellemző módon a másik felet eleve fantasztának, idealista álmodozónak bélyegzi, miközben jellegzetesen naiv módon saját felfogását tekinti realistának, sőt: minden realitás etalonjának... ahogy gyakorlatilag mindenki, aki mellőzi azt az önreflexiót, ami általában bármilyen filozófiai álláspont, illetve filozófiai diszkusszió előfeltétele lenne. Bár a társasági életben (ha nem kifejezetten művelt a társasága) bárki el tudja hitetni pár klasszikus idézettel, hogy ő most épp filozofál, kábé Szókratész óta általában mégsem az ilyen szofisztikát nevezzük filozófiának − pláne nem a hétköznapi okoskodásra jellemző naiv realizmust, miszerint saját felfogásunk volna a Valóság és a többieké illúzió, ideológia, merő tévelygés vagy üres szóbeszéd. A filozófiai gondolkodás műfajilag ott kezdődik, ahol ez a naiv véleménynyilvánítás véget ér, ahol a másik fél és saját gondolkodásunk reflektálttá válik. Ha és amennyiben...

Az, hogy mégis mit tekinthetnénk (a naiv szubjektivizmuson túl) „valóságnak”, a régi görögöktől máig a filozófia egyik meghatározó kérdése és problémája. Jellemző módon nagyon mást jelent maga a valóság szó is aszerint, hogy milyen nyelven beszélünk éppen, ógörögül például legalább négy-öt nagyon különböző fordítása lehetséges. Egy biztos: filozófiai műveletlenségét árulja el bárki, aki úgy beszél a valóságról, mint valami naivan „kézzelfogható” evidenciáról, ami persze mindig az illető saját reflektálatlanul szubjektív, azaz naiv felfogásának kifejeződése.

2. A GLOBÁLIS CINIZMUS ÖSSZETÉVESZTÉSE A REALIZMUSSAL

Na de ne álljunk itt meg, mert kritikusom azt vélelmezi rólam, ki „teóriák és ábrándok felhőkakukkvárában” tévelyegnék, hogy e „spekulációk és vágyálmok” „egyetlen összefüggése a valósággal, hogy az – jelen állapotában – „rossz”... Amiből persze csak az ő megoldása jelent kiutat, miszerint saját pesszimizmusát és cinizmusát lazán realizmusnak nyilvánítja, kíméletlenül „leleplezve” az én ábrándos-idealista álmodozásaimat. Itt megint tömegjelenségről van szó, ami az Aristo névhez ragaszkodni látszó kritikusomra nézve talán különösen kínos, mert körülöttünk bárkik ezrei-milliói tartják saját hétköznapi cinizmusukat minden realitás és realizmus zsinórmértékének. Különösen a médiában. Persze valaki azt mondhatná most erre, hogy joguk van hozzá, hisz az is lehet világnézet, hogy valaki cinikus. Ne akarjam megmondani neki, milyen legyen. Mivelhogy ez a világnézeti relativizmus alkalmasint része a globális cinizmusnak.

Van azonban itt egy számukra felettébb kínos mozzanat, amivel nem számolnak: miért kéne kitagadni pont vágyainkat, szubjektív képzeteinket, netán álmainkat életünk valóságából, amikor az emberek jellemzően pont vágyálmaik és a rájuk jellemző szubjektív képzetek alapján tartanak valamit valóságosnak, pont ezek határozzák meg legmélyebben világfelfogásukat.

Valójában ennél is kínosabb a gnoszeológiai (ismerettani) helyzet. Vegyünk egy banális példát: valaki séta közben épp a valóságról elmélkedik és közben belebotlik egy kőbe. Ezt ugyebár arra szokás példaként említeni, hogy lám, az álmodozó így szembesül a rögvalóval, a kőkemény valósággal... Pedig ez a tapasztalás egyáltalán nem jönne létre, ha csak a kő lenne ott és nem ütközne vele össze épp arra járó szubjektivitásunk; illetve az, hogy másra vágytunk, másra számítottunk és megint másba botlunk bele a „valóságban”. A tapasztalásnak és a belőle kirajzolódó valóság-élménynek tehát pontosan annyira meghatározó része a kővel szembeszegülő emberi szubjektivitás (amit konvenció szerint álmodozásnak, idealizmusnak, akaratunknak vagy akár szabadságunknak is nevezhetünk), mint a kő ottléte vagy determinisztikus ellenállása. Mi több: az utóbbi semmivel sem racionálisabb és nem is „valósabb” az előbbinél. Hát így. Vigyázni kell tehát a projekciókkal, mert könnyen kiderülhet, hogy amire realizmusként hivatkoztunk, közelebbről nézve merő projekció...

3. AZ OLCSÓ PSZICHOLOGIZÁLÁS CSAPDÁJA
avagy: MIÉRT NEM VAGYOK BOROZÓFUS

Bár kétségkívül tömegjelenség, mégis félreértés és rendkívül félrevezető sztereotipizálás, hogy a másik írását és egész álláspontját, világnézetét olyan személyeskedő félinformációk alapján alakítjuk ki, hogy állítólag „filozófus”, meg azt hallottuk, hogy „borral foglalkozik” (tehát a szerző e két közhely parádés összevonásával: „borozófus”...)

Gyorsan összegyűjtjük hát az ezzel kapcsolatos kocsmai-kávéházi előítéleteket, mintha ezáltal mindent megérthetnénk bármely szerző életét, világnézetét és éppen aktuális írását illetően. Kommentben is kínos felszínesség, tanulmányban meg pláne. Elképesztő, milyen gyakran szokás erre a baromságra mint végső érvre, ultima ratióra és a valóságot teljességgel feltáró orákulumra hivatkozni. Ez egészen pontosan a pletyka és a bulvár „igazságkeresési” szintje, amikor valamilyen feltűnőbb életrajzi mozzanatba kapaszkodunk és abból vezetünk le a világon mindent. Pedig a másik fél, különösen egy szerző emberszámba vétele azzal kezdődik, hogy ezektől az előítéletes életrajzi mozzanatoktól függetlenül, önmagában próbáljuk megérteni állításait, illetve azok összefüggéseit, koherenciáját, stb. Persze karikatúrát is lehet rajzolni valakiről, de a portré ott kezdődik, ahol a karikatúra véget ér és legalább törekszünk a természethű ábrázolásra.

Ha bárkit érdekelne, a borozófusozás már csak azért is zsákutca, mert számomra sokkal inkább világnézetformáló tevékenység a vitorlázás és hajóépítés. Ezzel kapcsolatban persze nehezebb olcsó sztereotípiákra redukálni bármilyen állásfoglalásomat, de némi rosszakarattal biztos sikerülni fog például belelátni a szélbe, hogy liberális, mert szabadon fúj, sőt: a nagy tér és a szabad mozgás élménye, illetve már az is, hogy valaki a szabadba vágyik, mennyire liberális mentalitásra vall... Az ilyen rögeszmés bal-jobb sztereotipizálás bármikor akár az elmebetegségig fokozható. Egyébként kevésbé súlyosnak tűnő esetekben is érdemes lenne következményeiben mégiscsak súlyos tudatzavarnak és téveszmés elmeállapotnak tekinteni a mániákus bal-jobbozást, de erre még visszatérek az 5. pontnál.

4. NEM MINDEN CIKK ARS POETICA

A Simicska-sajtónak ironikusan konzervatív fordulatot javasló írásom esetében szó sem volt részemről holmi világnézeti vagy filozófusi ars poetica megfogalmazásáról (a filozófus megjelöléshez valamiért a szerkesztők szoktak ragaszkodni, én mindig kerülöm, amikor csak lehet, pontosan az említett félreértések és olcsón sematizáló előítéletek miatt).

A témának semmi köze nem volt a borhoz, a borkereskedelemhez vagy a borfilozófiához, még nagyon erőltetett összefüggésben sem. Sebaj: mennyivel egyszerűbbnek tűnik mégis úgy interpretálni a szöveget, mintha végső világnézeti álláspontomat fogalmaztam volna meg benne mint „borozófus”... Pontosabban az igazi konzervativizmusról merészeltem írni, pedig az Aristo szerint a konzervatívok privilégiuma. Miért is? Hol van előírva, hogy ne értékelhetné bárki szabadon bármilyen világnézet megalapozottságát külső szemlélőként, hogy ne mondjam: objektíve, anélkül, hogy például a konzervativizmus elfogult híve lenne...

5. BAL-JOBB VAGY EGYENES?

Az sem biztos, hogy jobboldaliság=konzervativizmus, de az egészen biztos, hogy logikai tévedés automatikusan baloldalinak tartani valakit, aki netán épp kritikus a jobboldalisággal vagy annak valamelyik ügyeletes szent tehenével kapcsolatban. A kétpárti kondicionálás eredményeként rengetegen már feltétlen reflexből vonják le ezt a logikailag helytelen következtetést minden lehetséges esetben, de attól még marhaság marad.

Ebben a pártvezényszavakat követő bal-jobb menetelésben nem könnyű kilógni a sorból azzal, hogy az ember megpróbál egyenes maradni, világnézetileg is egyenesen előre nézni, netán arra menni; mert a pártkatonák és véleménydroidok folyton ráripakodnak, hogy ilyen nincs: mert itt vagy bal, vagy jobb szemmel lehet csak nézni a világot, de térlátásban ne akarjunk gondolkodni. Ne álmodozzunk kérem a természet rendjéről, a bioszféra törvényeiről és bármilyen ezzel kapcsolatos rend helyreállításáról, amikor a médiamátrixban „realitása” csak a globális világfogyasztói társadalom mátrix-„törvényeinek” és „törvényszerűségeinek” van.

A BAL- ÉS JOBBOLDAL KÖZÖS TÉVEDÉSE

Miközben minden máson látványosan elvitatkoznak, baloldal és jobboldal ebben az egyben totálisan egyetértenek már évszázadok óta, hogy az ember azért van itt a földön, hogy uralkodjon minden felett és gátlástalanul elfogyasszon mindent, amit csak talál. Vagyis mindkettő felsőbbrendűnek tartja az embert a többi élőlényhez, sőt: a világ egészéhez képest is, ami szerintük feljogosítaná az emberiséget a világ elfogyasztására és arra, hogy ennek keretében a többi „alsóbbrendű” élőlénnyel úgy bánjunk, hogy a bioszféra számukra globális koncentrációs tábor legyen.  (Ezt az ökofasizmust alkalmasint humanizmusnak is nevezik és nagyon büszkék vívmányaira.)

Stiláris különbség legfeljebb abban van, hogy a baloldaliak ugyanazt a technokrata ökofasizmust „haladásnak” vagy „modernitásnak” szeretik nevezni, a jobboldali-konzervatív tábor meg „hagyománynak”. Őszinte leszek: mindkettő gyökeresen idegen tőlem, sőt: irtózom tőlük és legkevésbé sem tudom tisztelni őket, mert a földi élethez méltatlan világnézeti alapvetésük és gyakorlatuk, túl azon, hogy fenntarthatatlan is. Egyébként teljesen téves már az a pártos előfeltevés is, hogy egy világnézetnek és az azt valló embernek eleve részrehajlónak kéne lennie – legfeljebb az a választása, hogy balra vagy jobbra hajoljon el.

Történelmileg a baloldaliság és a jobboldaliság eleve félrevezető (félrevivő) alternatívája modern tömegtermék, a francia forradalom fő ideológiai terméke. Korábban nem is létezett, ami önmagában leleplezi, mennyire nem egyetemes szükségszerűségről van szó. Ez a nyájkövetés valójában szellemi renyheség jele, azt mutatja, hogy valaki nem mer a saját fejével gondolkodni, saját tapasztalatából kiindulni és egyenességre, következetességre törekedni, inkább béget együtt valamilyen nyájjal. Tökmindegy hány Aristo fogja ezt ábrándos idealizmusként fikázni, akkor is fenntartom azt az egyszerű és ennél sokkal logikusabb, sőt:,ha tetszik, etikailag és reálisan megalapozottabb álláspontot, hogy az ember inkább legyen egyenes.

Balos társaságban, illetve balos kormányok alatt emiatt többnyire jobboldaliznak, jobbos közegben meg jellemzően balosnak tartanak, ami inkább megerősít, mintsem elbizonytalanítana. Ez egyfajta konstans visszajelzésnek is tekinthető, hogy jó úton jár az ember és sikerült ismét egyenesen beszélni, mert lám: jobbról balosnak mondják, balról meg jobbosnak. Majdnem vicces lenne ez a helyzet, ha nem lenne tragikus, hogy ilyen ostobán pártos előítéletek uralják a világnézeti „piacot”.

Egyébként a világ elfogyasztásának „szabadsága” és az öko-tudatosság fikázása kapcsán kulminál Aristo cinizmusa, pedig logikailag sem világos, ugyan mit fog konzerválni az ő konzervativizmusa, ha nem marad semmi az általa önfeledt önkényességgel elfogyasztott világból. Mondom: logikailag sem tűnik túl konzervatívnak a konzumálás összetévesztése a konzerválással (ami mégiscsak megőrzést jelentene szegről-végről, nem pedig a megőrzendő élet és értékek önfeledt elfogyasztását), etikailag meg  pláne inkoherensnek tűnik. Vagy az etikusság nem része a konzervatív világnézetnek? Az csak ábrándos idealizmus?

6. A NEGATIVIZMUSTÓL A POZITÍV ÖNMEGHATÁROZÁSIG:
 A NACIONALIZMUS ÉS A PATRIOTIZMUS KÖZTI KÜLÖNBSÉGEKRŐL, FASIZMUSRÓL, STB.

Az egyenesség és az önreflexió akkor következetes, ha az ember nem tartja magát naiv és vulgáris módon a realitás kizárólagos letéteményesének, az „igazság” egyedüli birtokosának. Eddigi észrevételeim sem arra irányultak, hogy akkor most én megmondom a tutit, hanem kérdésekre, problémákra hívtam fel a figyelmet.

Szimptomatikus félreértés az is, amikor Aristo úgy állítja be, mintha én az „igazi” kommunizmust állítottam volna szembe a hamissal (amiből sitty-sutty azt is „levezeti”, hogy lám, jellemzően baloldali volnék). Szó sincs róla. Attól tartok, még nála is lesújtóbb véleményem van mindkettőről. Csupán arra utaltam, hogy a kommunista rezsimek számára legveszélyesebb kritika nyilván sosem a velük eleve ellenséges jobboldaliságé, hanem azoké, akik valóban hisznek ideáljukban és komolyan meg akarnák valósítani. Aristo szerint „nem derül ki” írásomból, hogy kikre gondoltam, pedig elég konkrétan említettem az '56-os munkástanácsok példáját ahhoz, hogy furcsa legyen: ennyire elkerülte a figyelmét. Hacsak nem szándékos a csúsztatás. Az „enyhe pesszimizmusként” meghatározott konzervatív cinizmusba talán ez is belefér...

Hogy érhetjük tetten a cinizmust látszólag ideológiamentes logikai kérdésekben is? Például úgy, hogy jellegzetesen azonosítja az állítást minden más tagadásával; ahogyan Aristo teszi, amikor nem fér a fejébe, hogy a patriotizmus önmeghatározása pozitív, míg a nacionalizmusé negatív. Szerinte ugyanis egy állítás azonos volna minden más tagadásával. Ejha. Pedig nemcsak etikailag, de pusztán logikailag is a voltaképpeni állítás pontosan a tagadás negativitásán túl kezdődik (sőt: a tagadás tagadásán túl), amikor vállalunk valamit mint önazonost, ami jóval több minden más tagadásánál.

Megrögzött előítéleteink másokra való kivetítését nem szerencsés összetéveszteni a logikai elemzéssel, mert az egészen más műfaj. Pl. Aristo így okoskodik az én fejemmel: „»Egy nacionalista gyűlöli a generációk óta itt élő zsidókat, akiknek országot gyarapító értékeire a patrióta büszke.«  Eszerint a patrióta és a nacionalista közötti különbség egyszerűen az antiszemita – filoszemita ellentétpárnak felel meg.” Dehogy-dehogy, csak sok más helyett közismert és tipikus példaként említettem az antiszemitizmus kérdését, hogy segítsen megérteni, mit értek a patriotizmus pozitív identitás-koncepciója alatt és miben tér el ez a nacionalizmusra jellemző negatív önmeghatározástól. Egy patriótának Radnóti jelentős magyar költő, André Kertész világhírű magyar fotográfus, stb., míg a nacionalizmus negativizmusára jellemző antiszemita „logika” szerint ezek csak idegen, alsóbbrendű fajhoz tartozó zsidók voltak ,és semmi közük a mélymagyarsághoz, sőt: megmételyeznék annak ősi-szűzi tisztaságát (tiszta negativitását).

Természetesen egészen más, az antiszemitizmusnál kevésbé durván megosztó példákat is lehetett volna hozni annak illusztrálására, hogy miben tér el a patriotizmus pozitív önmeghatározása a nacionalizmus jobbára sovén negativizmusától, amivel nyilván nem állítottam, hogy csak ilyen korlátolt és negatív nacionalizmus létezhet.

Csupán egy olyan szemléletbeli különbségre hívtam fel a figyelmet, ami főleg a magyar jobboldaliságban jellemzően elsikkad; míg például a lengyeleknél sokkal elterjedtebb a világpolgársággal vagy az európaisággal prímán összeegyeztethető patriotizmus (mint a sovén nacionalizmus alternatívája) – ami, lássunk csudát, nem is szükségképp liberális... Mondjuk egy mélyen katolikus, tradicionalista, netán latinul miséző vonalat követő lengyel vallása révén simán lehet cseppet sem soviniszta világpolgár, kommúnióban a világ minden katolikusával, miközben cseppet sem liberális, abortuszellenes, stb. és lengyel hazájáért élni-halni kész patrióta hazafi. Vagy a lengyel légió, aki Bem apóval a magyar szabadságért úgy harcolt '48-ban, hogy azzal egyúttal a lengyel és a világszabadságért is küzdöttek – na, ők patrióták voltak, de ha csak sovén nacionalisták lettek volna, eszükbe se jutott volna részt venni a magyar szabadságharcban. Jelentős részük lengyel nemes volt, akik egy része talán liberális vagy baloldali volt, de sokan nem akartak világforradalmat, csak hazájuk függetlenségéért küzdő (vagyis inkább jobboldali) hazafiak voltak. A kommunista propaganda persze igyekezett elmosni ezeket az árnyalatokat és úgy beállítani, mintha minden '48-as függetlenségi harc a világforradalomra irányult volna, de ez elég durva torzítás és tipikusan ideológiai célzatú történelemhamisítás.

A FASIZMUSSAL NEM CSAK AZ A BAJ, HOGY A BALOLDAL SZITOKSZÓKÉNT HASZNÁLJA

Nem véletlenül kattant rá Aristo az antiszemitizmus témára és az is magáért beszél, milyen mélyen hallgat a fasizmus cikkemben cseppet sem ideológiai módon tárgyalt problémájáról, amiben leplezetlenül fasizáló szimpátiája és elfogultsága nyilvánul meg, ahogy már egyéb megjegyzéseiben is megfigyelhető volt. A fasizmust egyáltalán nem a baloldali terminológiára jellemző szitokszóként alkalmaztam, hanem elsősorban gazdasági struktúrájának meglétére hívtam fel a nyájas olvasók figyelmét, ahogy korábban is.

Ha egy szerző írásaiból kikövetkeztethető világnézetét akarja valaki elemezni, nem árt legalább utóbbi néhány írását elolvasni, vagy legalább átfutni, hogy elkerüljük a felszínesség legdurvább megnyilvánulásait. Például Aristo úgy bonyolódik bele a fogyasztói társadalom és globalizáció általam évek óta számos írásban kifejtett kritikájának felülbírálásába, hogy nyilván ezek töredékét sem olvasta el vagy nem olvasta végig (netán felszínesen olvasta); és ezért talált benne annyi olyan következetlenséget, melyekért inkább görbe tükrét hibáztathatta volna... Az „igazi”, vagy jobban mondva eredeti kereszténység és történelmileg eluralkodott változata közti ellentmondásokról például hosszan írtam a Charlie Hebdo-cikksorozatban, főként pedig utolsó előtti cikkem kerülte el figyelmét, ahol részletesen megválaszoltam (mintegy már előre) az általa felvetett kérdések nagy részét.

MITŐL LENNE ÉRTELMES EGY VITA ÉS MIKOR NEM AZ

Nem érdemes filozófiai vitába bocsátkoznia annak, aki képtelen olyan distinkciókra, hogy például nem egy adott személyt mondtam meztelencsigának, hanem szó szerint ezt írtam „a másik tábor tenyérbemászóan krakéler sleppje, a lázárok, rogánok, habonyok, hadd ne soroljam, mert rájuk gondolni is olyan mintha meztelencsigát kéne megérinteni”. Aristo utólagos engedelmével: saját mentális megfigyeléseimről legyen szabad úgy beszámolnom, ahogy nekem tetszik. Ha ezekre a figurákra gondolni nekem ilyen érzés, az vélhetően szívem joga, amíg nem diktatúrában vagyunk. Egy szóval sem állítottam olyat, ami egyébként jogilag is elmarasztalható lenne, hogy X vagy Y undorító féreg. Ennek feltételezése durva csúsztatás, azon felül pedig a dologról való ténykijelentés összetévesztése az ezzel kapcsolatos gondolataink értékelésével, ami megint csak a filozófia előfeltételének tartott (ön)reflexió hiányáról árulkodik.

Egyébként sem akartam megbántani a meztelencsigákat, mert az oligarcháknál és strómanjaiknál sokkal kevesebbet ártanak ennek az országnak és etikailag sem visszataszítóak, amennyiben olyanok, amilyennek születtek. Ezen túlmenően nem nyilatkoznak az ország felkent vezetőiként, emiatt nem kell minden nap végignézni és hallgatni, ahogy az arcunkba hazudnak.

*

Az a helyzet: Aristót azzal kapcsolatban is ki kell ábrándítanom, hogy nem különösebben érdekel a konzervativizmus meghatározása, ahogyan a bal-jobb szemellenzősdi sem. A Simicska-sajtónak címzett ironikus felvetésben is főként az érdekelt, hogyan lehet konzekvens valaki vagy akár egy közösség (például egy-egy sajtóorgánum), hogyan tudná hitelesebben képviselni saját értékeit, elveit. Ha konzervatív, akkor azt, ha baloldali vagy liberális, akkor azt.

Az ilyen megközelítés persze logikusan kivezet az előítéletes bal-jobb menetelésből és a rá jellemző csőlátásból, de ennek kockázatát, sőt az egyenesség igényének stigmáját is szívesen vállalom, mert ezerszer vállalhatóbb mint bármilyen bal-jobbos részrehajlás.