„Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban”, „angyalfejű hipstereket égve az éjszaka gépezetében” – üvöltötte világgá Allen Ginsberg „üres tekintetű, intelligens pofájú cigarettázásokat” emlegetve – ez villant át az agyamon, amikor a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan kocsmajeleneteit néztem. Angyalfejű hipsterek égnek az éjszaka gépezetében és üres tekintettel, intelligens pofával isznak. Félreértés ne essék, nem az éjszakázással és az ivással van a gond. Kedvenc napszakom az éjszaka, és távol áll tőlem az alkoholellenes egészségfasizmus. Jó, ha vagyunk még, akik képesek vagyunk az önfeledtségre, és akár égni tudunk az éjszaka gépezetében, ha úgy adódik. Mégis nyugtalankodásra ad okot azonban, ha egy nemzedék életérzését egy ilyen film fejezi ki. Ha az életérzésünk, a nemzedéki tapasztalatunk a tehetetlenség, sőt mi több, a céltalan semmittevés, tétova céljainkat pedig mindig a távoli jövőbe toljuk – s a könyvet mindig csak holnap kezdjük el.
Nem a filmmel van a baj. Szinte csak fel kellett venni és megfelelően össze kellett vágni azt, amit tényleg csinál ez a nemzedék. De baj van azzal a nemzedékkel, akinek Áron a hőse.
Pár évvel ezelőtt készült egy szociológiai felmérés a nyolcvanas években születettekről a Kontra Műhely jóvoltából, tulajdonképpen a Van valami… szinte ezen felmérés megfilmesítésének is tekinthető. „Posztadoleszcencia”, a „referenciapontok elvesztése”, kitolódó tanulmányok, munkahely nemléte, frusztráció… egyszóval: „elveszett nemzedék”. A Magyar Ifjúság 2012-ben az áll, hogy a budapesti fiatalok frusztráltabbak a vidékieknél, beleértve a falusiakat is – pedig amúgy sokkal több lehetőségük, kitörési pontjuk van. Csak éppen túlbonyolítják a világot.
A Kontra Műhely felmérése kapcsán már írtam a „töketlen nyolcvanasokról”, saját nemzedékemről, részint nemzedékem védelmében, részint viszont kissé az orrára koppintva.
Kezdem azonban azt gondolni, akármennyire is kifejezi a nyolcvanasok problémáját a Van valami…, baj van azzal a nemzedékkel vagy egy nemzedék azon rétegével, aminek az Áronok a hősei. Persze mindenkinek lehetnek megzuhanós időszakai, de mikor lesznek már pozitív hőseink?
Jelenits István azt mondta a Mandinernek: „Ma szétszórtabb a fiatalok érdeklődése, mint régen. Az életünk egy kicsit olyan, mint egy nagy fogadás, ahol megterítik az asztalt és ki-ki megrakja a tányérját azzal, amit enni szeretne. Számot kell viszont vetnünk azzal, hogy nem ehetünk mindenből, és a fontos, hogy jóllakjunk s olyat együnk, amivel meg vagyunk elégedve. Ahhoz, hogy mindent kipróbáljunk, kevés egy élet. Manapság ez a teríték eléggé bőséges, mindenki úgy érzi, hogy bármihez hozzáfoghat és nehéz valami mellett elköteleződni.”
Járay Márton pedig azt (már inkább a mai egyetemistákról szólva), hogy „a hozzáállásuk foglalható össze, hogy ’túl kell élni’: túl kell élni az egyetemet, túl kell élni a munkakeresést, de a munkát is – túl kell élni az életet. Nehezen érkeznek meg oda, hogy felismerjék: az élet önmagában küzdelmes dolog, de érdemes csinálni, mert a küzdés is jó dolog. Ezért aztán mindig a könnyebb utat keresik. Nagyon izgalmas ebből a szempontból a start-up cégek felvirágozása, a start-up-gondolat ugyanis épp ellenkező mentalitást képvisel, ahol az élet nem csak túlélés, s nemcsak fogyasztók vagyunk, hanem alkotni is kell valamit; sőt, az identitásunkat elsősorban a kreativitásra és alkotásra kell építeni, nem a fogyasztásra. A start-up egy ellenkultúra, mert a többség nem akar így közelíteni a dolgokhoz.”
Itt vagyunk, kint vagyunk a kommunizmusból, békeviseltek vagyunk, nem kell a kopár domboldalból is teraszos művelésű, hatvan centi széles padkákat csinálni, hogy legyen mit enni. És mégis úgy teszünk, mintha nekünk különösen szar dolgunk lenne, kitárjuk a karunkat a kilátástalanság miatt, a komcsik miatt, az Orbán miatt, a kiszámíthatatlanság miatt, a válság miatt, a bankok miatt, a tényleg szörnyű bürokrácia miatt, mintha az előttünk járó nemzedékek kollektíve beleülhettek volna valami készbe. Kiszámíthatóságot akarsz? A kommunizmusban az volt. Ott megvolt az egységesen alacsony szintű bizonyosság. De kivételek voltak azok, akik kertes házzal, magas fizetéssel kezdték az életet, és azok valószínűleg elég hamar meg is zakkantak.
Hol vannak a felmérésekből, a filmvászonról a nemzedékem pozitív hősei? Akik rámutatnak, hogy nem kell állandóan siránkozni, hanem csinálni kell az életet? Akik dolgoznak, megházasodtak, gyermeket nevelnek harminc évesen és lakást újítanak fel? Hétköznapi meló mellett, nem extra fizetésből. Nem kell mindehhez kitalálni egy Prezit!
Akik nem vihognak és nyafognak, nem eregetnek folyamatosan többszörösen kibontandó, triplafenekű, ironikus megjegyzéseket, mert bízni a fogalmakban, a kijelentésekben, az életben és komolyan venni másokat már ciki? Mert tartani kell az arcunkat kifelé, és aki őszintén vállalja az érzéseit, bizalmat szavaz, komolyan vesz, nem pedig röhögcsél és szidja az életét elcsesző politikusokat, az sebezhető lesz? Ez kamaszként még rendben van, de húszévesen már nem, főleg nem harminc − vagy negyven! − körül.
Hol vannak, akik nem vesztek el a kínálatban, akik tudják, mire használják a szabadságukat, akik elköteleződtek hivatásilag, emberileg, kapcsolatilag, akik nem szenvedik, hanem szeretik az életet? Mert vannak bőven ilyen emberek is, sokukat ismerem. Miért csak baráti beszélgetésekben ismerem őket, miért nem belőlük lesznek hősök a filmvásznon? Miért nem azokról készül nemzedéki film, akik nem lefelé, hanem felfelé húznak?
