„Álmodtam én és az álom, az álom én magam voltam.
Kertben bolygtam, és magam voltam a kert, ahol bolygtam,
a kert, ahol bolygtam és bolygok, botlódva bozóttól bozótig,
mint ki éjjel jár tapogatva és az árnyaktól húzódik.”

(Babits Mihály: Álmok kusza kertjeiből)

Cyrano de Bergerac írja örökbecsű művében, a Holdbéli utazásban, hogy hőse, amikor a Holdra ér, találkozik egy isteni szépségű ifjúval, aki elmondja neki a holdbeliek történetét. Kiderül, hogy a Hold tulajdonképpen a paradicsom, ahonnan kiűzetett Ádám, elmenekülve az Úr haragja elől. Mert „ebben az időben, jól tudjuk, az ember képzelete még nagyon erőteljes volt, mivel sem tivornya, sem nyers ízű ételek, sem a betegség okozta változások nem rontották meg, s mivel Ádám rendkívül heves vágyakozással gondolt e menedékre, súlya meg egészen könnyű lett lelkesség e tüzétől, ez az erő végül is magával sodorta, ahogy filozófusokkal is megtörténik, ha képzeletüket egyetlen dologra feszítik, hogy ez az elragadtatásuk, amit ti eksztázisnak neveztek, a levegőbe emeli őket”. Ez jutott eszembe, amikor Kardos Gábor filozófus legutóbbi írását olvastam itt a Mandineren. Úgy tűnik, hogy a különösen lelkesült filozófusok továbbra sem mondtak az utazásnak ezen költségkímélő, ám az utazás célját illetően kétséges kimenetelű módszeréről.

Megdöbbentő, hogy egy értelmes és jó szándékúnak tűnő ember mennyire képes a teóriák és ábrándok felhőkakukkvárában eltévedni. Hogyan lehet hosszú éveket és oldalakat szentelni olyan spekulációknak és vágyálmoknak, amelyeknek egyetlen összefüggése a valósággal, hogy az – jelen állapotában – „rossz”? Mitől olyan beláthatatlan az az egyszerű igazság, miszerint attól, hogy nagyon szeretnénk valamit, az nem valósul meg szükségképpen. Olvasom persze, hogy a szerző egyben borkereskedő is, ami némiképpen magyarázza ezt, hiszen a hétköznapokban, megélhetési célból is olyanokat kell mondani, hogy „savgerinc”, meg „hátul képzett szilvaíz”, mintha ezek valóságos dolgok lennének, a marketing-költészet mindennapi használata talán leviszi az embert a valóság rögös útjáról.

Utóbbi munkája – amely írásra sarkallt – furcsa elegye az ábrándos öko-liberalizmusnak, internacionalista örökbéke-mantráknak és a meglehetősen porban járó, unalmas anti-orbánizmusnak. Az pedig már csak hab a tortán, hogy mindezt valamiféle „igazi” konzervativizmusként van feltálalva. Lássuk, hogyan.

*

A dolog az igazi és a nem igazi kommunizmus megkülönböztetésének fáradságos kísérletével kezdődik. „...azok munkássága, akik az igazi szocializmussal, illetve az eredeti kommunizmussal szembesítették a létező hamisítványt”. Ez ugyebár nem más, nem több, mint a baloldal régi, szívmelengető hazugsága, miszerint van az „igazi” kommunizmus, amely kedves és jó, mi több, humanista; és van a gonosz kommunizmus, amelyet eltérítettek eredeti szándékaitól a gonosz kevesek. Az kevéssé zavarja e tetszetős elmélet híveit, hogy furcsa módon ilyen „igazi” kommunizmus sohasem volt, mindig csak a gonosz verziója valósult meg. Furcsa ez a „természettudományos” világnézet híveitől, akik – minden más esetben – a sikeres kísérletet tekintik az elmélet egyetlen igazolásának. Nem derül ki egyébként a dolgozatból, hogy kiket tekint „valódi” marxistáknak, akik „a legnagyobb veszélyt” jelentették az „álmarxista hatalom számára”. Talán a Lukács-iskolát? Vagy azokat a lelkes sztálinistákat, akik – amikor kiderült, hogy az ő életük is veszélyben van a vezér szeszélyeiből kifolyólag – hirtelen az eszme és végrehajtói kritikusai lettek? Mert ugye, amíg másokat akasztgattak, addig semmi problémájuk nem volt.

Ezután, némi kötelező Orbán-gyalázás közbeiktatásával sikerül újabb érdekességet megtudnunk szerzőnktől, amely imigyen szól: szükség lenne: „3. a szabadságjogokra kínosan ügyelő legmodernebb konzervativizmussal megfejelve, amiből egyenesen következik 4. a környezettudatosság és a korlátoltan gazdasági szempontokon túlmutató fenntarthatóság keresése”. Tekintsünk most el „legmodernebb konzervativizmus” kifejezésben előálló képzavartól és tekintsünk a „szabadságjogok” – melyekre kínosan ügyelünk ugyebár – és a „környezettudatosság” fogalma alatt szükségképpen értett korlátozások között feszülő ellentmondásra. A tapasztalat – ez az átkozott – ugyanis azt tanúsítja, hogy minél nagyobb a szabadság, annál inkább nem érdekel senkit a környezet. Az emberek nagy autókat szeretnének, légkondicionálót és nyakló nélküli fogyasztást a bevásárlóközpontokban, sőt, – hogy még jobban kétségbe ejtsem a szerzőt – a kínaiak, afrikaiak és az indiaiak is ezt szeretnék. És amennyiben megkapják a „szabadságot”, akkor meg is valósítják ebbéli szándékaikat, tekintet nélkül annak környezeti következményeire. A „fenntartható fejlődés” kifejezés mindkét tagja abszurd, mert mi „tartható fenn” akkor, amikor majd tíz-húszmilliárd ember fog élni a Földön, és vajon mi lesz akkor majd a „fejlődés”? Hol marad akkor hely a „természet” és a biodiverzitás számára?

Van persze a magasan kvalifikált, környezetvédő, baloldali városi értelmiségi, aki elhiszi, hogy az emberek egy szép napon ráébrednek a „környezetet”, a természetet fenyegető veszélyekre és mintegy maguktól, racionális belátással abbahagyják a szaporodást és a fogyasztást. A valóság ezzel szemben azt mutatja, hogy amennyiben rá is ébrednek erre, akkor úgy tartják, hogy az önkorlátozást vezessék be mások. Mi több, akár fegyverrel is hajlamosak az „önkorlátozást” rájuk kényszeríteni − az más kérdés, hogy hol van ilyenkor a szabadság. Lásd azt a bohózatot, amely az ún. „klímakonferenciákon” zajlik, a „ki csökkentse a széndioxid-kibocsátást” címmel. Lehet persze álmokat szövögetni az emberiség neveléséről, csak felesleges. Valami, akár még borozófusunk számára is feltűnik, amikor ilyeneket ír: „a nyugati országok lehetőleg minél messzebbre szervezik ki az amúgy sem épp legjövedelmezőbb nagyiparukat”. Szennyezzen ott. Mert ez mindenképpen bele kell férjen „a szabadságjogokra kínosan ügyelő” világfelfogásba, mert ha lehet szabadsága a melegeknek, miért ne lehetne a szennyezőknek? Hogy melyikük veszélyesebb vagy károsabb a társadalomra, az jórészt hit kérdése.

Egyébként a nagyipar „kiszervezése” – ha már itt tartunk – pontosan a fenntarthatóság szempontjából vet fel kínos kérdéseket. Ha már mindent Kínában vagy tágabban Ázsiában fognak gyártani, vajon mi mit fogunk nekik adni cserében ezekért az árukért? Szabadságot? Demokráciát? Tartok tőle, hogy valami kézzelfoghatóbbra vágynak. Az a szokásos válasz: majd úgy lesz, hogy mi adjuk a dizájnt meg a tudást, súlyos problémákkal küzd. Egyrészt a szellemi terméket az ázsiaiak, ha tehetik, nemes egyszerűséggel el szokták lopni; másrészt nem nagyon tűnik tarthatónak az a kép, hogy a Nyugat a világ esze, Ázsia meg a keze. Egyáltalán nem biztos, hogy ők is így gondolják. A Nyugat Kínával már lejátszotta egyszer ezt a meccset, amikor nem volt már ezüst, hogy Kínából teát vegyenek, ópiumot kezdtek – ugyancsak ezüstért – szállítani nekik. Amikor ez nem tetszett, kitört az „ópiumháború”, egymás után kettő is. Így lett az angol vénkisasszonyok délutáni szokásaiból vérfürdő Zhenjiangban. Csak a kínaiaknak akkor nem volt atombombájuk és hozzá interkontinentális rakétáik. Nagy különbség.

*

De vissza a dolgozathoz. A következő résszel, miszerint abba kellene hagyni a hajbókolást holmi külföldiek, többek között Merkel és az általa képviselt német nagyipar előtt mélyen egyetértek, csak azt nem értem, hogy akkor miért szokták azzal vádolni Orbánt, hogy „szembemegy” Európával? Most hajbókoljon vagy sem? El kéne dönteni.

Ezután iskolapéldája következik annak a mélyen gyökeredző hitnek, miszerint ha elnevezünk valamit valami másnak, akkor az a dolog megváltozik. Már a régiek is tudták, a szavaknak varázserejük van. Vannak olyan fogalmak, amelyek minden balliberális számára örök nehézséget jelentenek. Ilyen a valóságnak az a sajátságos szelete, ami azt sugallja, hogy az egy országban élő embereket a puszta állampolgárságon és a véletlenszerűen megválasztott lakhelyen túl is összeköti valami. Szerzőnk a kérdés kezelésére az egyszerű szómágiát választja: szembeállítja a „patriotizmust” a „nacionalizmussal”, hogy azután mi a különbség a kettő között, alább meg is magyarázza. „Egy nacionalista gyűlöli a generációk óta itt élő zsidókat, akiknek országot gyarapító értékeire a patrióta büszke.”  Eszerint a patrióta és a nacionalista közötti különbség egyszerűen az antiszemita – filoszemita ellentétpárnak felel meg. Akkor miért nem így nevezi? További magyarázat nincs. Megjegyzem, a nacionalista=antiszemita kijelentés még a jeles szerző fogalmi munkásságának is a mélypontja, hasonlót az Amerikai Népszavában szokás olvasni és írni. Nincs és alighanem nem is lehet semmiféle további magyarázat, mert bárhogyan szeretné is a szerző, minden kijelentés tagadás. (Ahogyan Spinozától tudhatjuk.) Valaminek állítom magamat, az bizony tagadása minden más, ugyanabban az értelemben rám vonatkozó állításnak. Egyébként megjegyzendő, hogy a nacionalizmus, patriotizmus és más efféle, az emberi társadalmakra vonatkozó fogalmak magyarázatainak könyvtárnyi irodalma van, amely részletesen taglalja ezeket szellemtörténeti, filológiai, társadalomtudományi és elmekórtani szempontból, és ezek az írások sem jutnak semmire.

A patriotizmusnak ábrándos megközelítésében „meghatározó eleme a többi közép-európai nép iránti érdeklődés, nyitottság és azok értékeinek, saját patriotizmusuknak tisztelete”, ez a kijelentés, így Trianon után, némi pikáns felhanggal rendelkezik. Nem tudom ugyanis eldönteni, hogy például a román vagy szlovák patriotizmusban vajon mit is kell tisztelni? A dáko-román elméletet? Avram Iancut, a híres román hőst, a székelyföldi mészárlások emblematikus alakját? Karel Kálal „A szlovákok kínszenvedései” című remekművét, amelyből kiderül, hogy a magyar királyok tulajdonképpen szlovákok voltak? A környező népek „patriotizmusa” kifejezetten és határozottan ellenünk irányul, ennek tisztelete meglehetős mazochizmust igényelne részünkről.

*

Ezután oldalvágás következik, az „igazi” marxista és az „igazi” konzervatív után a szerző meghatározza az „igazi” keresztény is, aki – mindenek előtt – nem maradi, bármit jelentsen is ez. A mostani, itteni keresztények nem igaziak. Nem írja le, hogy milyenek pontosan az „igazi” keresztények, de semmiképpen sem megélhetésiek, írja, nyilván mert ő pontosan tudja, hogy ki az. Csak sejtem, hogy az igazi, nem maradi kereszténység olyan, hogy a papok elöl sétálnak a Budapest-parádén és katolikus abortusz-klinikák nyílnak világszerte. Nem is értem, miért nem akar mindenki „igazi” lenni?

Az írás további része szóra sem érdemes. Lesznek bizonyára, akik ezt a részt fogják szeretni, hiánytalanul benne van a libi önmeghatározás összes lényeges eleme, Putyin, fasizmus, oligarcha – nekem speciel a trafik- és földmutyi még roppantul hiányzott, de ne legyünk telhetetlenek. A balliberális esti imája. Bármelyik Népszava-vezércikkíró megnyalná a tíz ujját utána.

A végén azonban – a delphoi jósda stílusában – egy meghökkentő mondat hagyja el a szerző klaviatúráját: „létfontosságú lecke lenne az ukrán konfliktus, itt az egyre közelebbi szomszédban, már ha lenne, aki okul belőle”. Őszinte leszek a nyájas olvasóhoz: ezt itt most nem értem. Minek a leckéje lenne? A patriotizmusé? Hiába próbálom meg beazonosítani az ukrán konfliktus szereplőinek magyar megfelelőjét, nem sikerül. Először is, ki lenne a szakadár? Ki lenne Putyin?

Mindig roppant szórakoztató, amikor valaki, aki nyilvánvalóan nem konzervatív, megpróbálja elmondani nekünk, hogy milyen is az „igazi” konzervativizmus. Az „igazi” azt jelenti: aki nekem tetszik. Általában az szokott kiderülni, hogy az „igazi” konzervatív csak egy kicsit liberálisabb mint mondjuk Konrád György, ami azért szerencse. Képtelenek felfogni, hogy a világ konzervatív elképzelése semmiképpen sem valami „izmus”, hanem stílus, világlátás, amelyik borzad attól, hogy értelmiségi okoskodások határozzák meg. A konzervativizmus attitűd, melynek alapja – hogy Scrutont idézzem – az enyhe pesszimizmus. Nem hisz abban, hogy az emberek és a népek egyszer csak egymás és a természet keblére fognak borulni, hogy létezik korlátlan szabadság és hogy valakit, aki intellektuális ámokfutás keretében meztelen csigához hasonlít bárkit, azt meg kéne ölelni.