Vendégszerzőnk, Kardos Gábor filozófus írása.
*
Ha eddig nem lett volna világos, most szépen kiderült, kik gyakorolják itt Európában a politikai hatalmat és milyen médiaháttérrel – igényszintjük pontos kifejezése, ahogy Charlie-ként határozzák meg magukat. Érdemes közelebbről megnézni: mit tudhatunk meg a konkrét ügy tükrében erről a nyugati országok közéletét globálisan meghatározó Charlie-generációról?
A sajtószabadság mint a szabadságjogokat korlátozó „terrorellenes intézkedések” ürügye
Európa kormányai és a nyugati sajtó szerint a párizsi merényletek tétje a sajtószabadság volt. Ehhez képest a kormányok jelenlegi intézkedései egyáltalán nem a sajtószabadság megerősítésére, hanem ezzel pont ellentétesen inkább szabadságjogokat korlátozó intézkedésekre irányulnak, hivatkozva a terrorveszélyre és a bevándorlási politika szigorítására. Miközben mindenhol a sajtószabadságot firtatják, ennél sokkal inkább a vallásszabadság, illetve a lelkiismereti szabadság értelmezése a tét − sokkal inkább ezek kerültek veszélybe, főként az európai muszlimok számára.
Akár tudatos manipulációról van szó, akár csak a hatalmat gyakorló politikai vezetők szellemi igénytelenségét láthatjuk ebben; tényként kell rögzítenünk, hogy az ügy sokkal élesebben érinti közjogilag és a közvélemény befolyásolása szempontjából is a vallásszabadságot és a bevándorlási politikát, mint a sajtószabadságot, amire most általában hivatkoznak. A „terrorellenes” intézkedések tükrében eléggé mondvacsinált módon.
Kikből állnak a mai politikai és gazdasági elitek?
Talán túl sokat feltételeznek a politikai és gazdasági „elitről” azok, akik ilyenkor valamilyen ördögien agyafúrt globális összeesküvést gyanítanak a háttérben, mert jellemzően olyan vezetőkről van szó, akiknek műveltsége, stílusa, etikai és viselkedéskultúrája évről évre látványosan hanyatlik. Hogy a franciák példájánál maradjunk, 10-15 éve még akadtak olyanok is politikusaik között, akik nem megcsinált médiafigurákként szerepeltek, nem celebekként népszerűsködtek a masszamédiában, mint ez a szegény Hollande vagy elődje, Sarkozy; hanem ténylegesen az ország szellemi elitjéhez tartoztak, a nagy francia írókhoz méltó stílusban fejezték ki magukat akár írásban, akár szóban, mint például Michel Rocard vagy Lionel Jospin, aki képes volt lemondani, miután rosszul szerepelt az elnökválasztás első fordulójában Le Pennel szemben. Ilyet se látunk politikusoktól Európában, hogy lelkiismereti okból lemondanak.
Mára végleg fölváltották őket a bután karrierista és műveletlen, technokrata médiapojácák, akik globálisan olyan sematikus figurák, mintha ugyanott gyártanák őket, valamilyen multi futószalagján... Talán mert pontosan ez történik, akár École nationale d'administration (ENA) a központi tanüzem neve (ahol nemcsak a francia politikai elit, de az egész közigazgatás vezetői gárdája végez), akár Harvard, Yale vagy Oxford, netán Cambridge a kérdéses „elitgyár” neve, a végtermék globálisan teljesen egyforma. Legfeljebb annyi különbség van köztük mint a Coca és a Pepsi között... vagy a bal- és a jobboldali pártok között, amelyek a két kólamultihoz hasonlóan osztják fel a politikai sajtó piacait éppúgy, mint azt a politikai piacot, amit közéletnek vagy parlamentáris demokráciának is szokás hívni. Bár egyenesebb dolog lenne ebben a rendszerben a parlamentet egyfajta politikai tőzsdeként működtetni, a választásokat pedig nyíltan kormányzási tenderként kiírni, a valós helyzetnek megfelelőbb módon.
Amíg személyes tapasztalatunk nincs róluk, önkéntelenül többet feltételezünk a vezetőkről: egyrészt mert – amióta világ a világ – a hatalom mindig önmagában imponáló, sajátos dicsfényt vont azok köré az uralkodók köré is, akik amúgy félkegyelmű, pipogya és kormányzásra tökéletesen alkalmatlan királynak bizonyultak; másrészt pedig az ember eleve abból indul ki, hogy nyilván jelentős intelligenciát feltételez egy politikai vezető, illetve pártjának „elitje” esetében a hatalom megszerzése. Ez amúgy vaskos illúzió, mert számos esetben véletlenek közrejátszása és főként a hatalom megszerzéséhez szükséges ügyesség, sőt: ügyeskedés sokkal nagyobb szerepet játszik hatalomra kerülésükben a kormányzáshoz szükséges politikai bölcsességnél.
Hasonlóan téves feltételezésről van tehát szó, mint amikor azt hisszük, hogy a meggazdagodáshoz valamilyen rendkívüli intelligencia lenne szükséges – míg kellő számú gazdag ember közelebbi megismerése meg nem győz tévedésünkről. Nem azt állítom, hogy ehhez semmilyen különleges képességre nincs szükség, azt viszont határozottan állítom, hogy a hatalom, illetve gazdagság megszerzése sem a gazdasági, sem a politikai „elit” esetében nem feltételez olyan bölcsességet, amivel a naiv közvélekedés hallgatólagosan mindkettőt felruházza őket. Sőt: jellemzően pont nem a bölcs emberek fő karrier-motivációja a pénz- és hatalomszerzés, ebbéli ügyességük pedig inkább a megszerzett anyagi és politikai hatalom korrupció általi gyarapítására képesíti őket.
Jelzem: ezzel egyben kimerítő elemzését adtuk annak, miért nem működnek megfelelően a jelenlegi parlamentáris demokráciák – mert elég nyilvánvalóan nem megfelelő emberekre és nem megfelelő módon bízzuk a politikai és gazdasági hatalmat. Amikor Charlie-szintre degradálnak minket a politikai rendszer vezetői és vélemény-formatálói, talán először jeleznünk kellene nekik, hogy nem hagyjuk magunkat így lesárlizni, nem hagyjuk, hogy Charlie-nak nézzenek. Vagy hagyjuk?
Ki ez a Charlie, akivel azonosulni kéne?
Visszatérve mai politikus-gárdánkhoz: csekély szellemi képességeik miatt a legnagyobb jóindulattal és a feltételezhetőnél sokkal nagyobb szorgalommal sem lennének képesek szembenézni az emiatt is egyre mélyülő globális válsággal − azzal a civilizációs válsággal, melynek újabb megnyilvánulása az iszlámmal szembeni konfliktus. A kormányon levők etikai és kulturális igényszintjét tökéletesen élethű karikatúraként példázza, ahogy most egy olyan otrombán nívótlan vicclappal azonosultak, mint a Charlie Hebdo. Nézzük már meg az újabban groteszk módon több milliós példányszámra felfuttatott gúnylap díszpéldányát, vagy akármelyik korábbi számát, mielőtt a propaganda domináns mémjét szolgaian lekövetve zsöszüisárlizunk, vagyis azonosulunk egy otromba szennylappal.
Leszögezem, hogy nem örülnék, ha tilos lenne akár nagyon ízléstelen pamfleteket kiadni; ahogyan bizonyos perverziókat, ferde hajlamokat se üldözzenek, ne stigmatizálják, hagyják békén őket. De ugyan milyen alapon következne ebből, hogy az ilyesmi követendő példaként, közösségi normaként jelenjen meg, pusztán azért, mert nem tilos? Megint más kérdés, hogy mennyiben minősülhet gyűlöletbeszédnek bármilyen vallási vagy más közösség durva kifigurázása, egyéni vagy közösségi méltóságának durva megsértése? Miért csak a holokauszttagadás (és magyar esetben a kommunizmus bűneinek tagadása) esetében alkalmazunk cenzúrát, jogi szankciókat? Vagy miért nem holokauszttagadás annak letagadása, hogy az iraki háború népirtással járt és ezért az intervencióban részt vevő országok háborús bűnöket követhettek el, és így tovább. Ha már sajtószabadságról beszélünk, ezekről mikor jelennek meg cikkek tucatjai a tömegtájékoztatásban?
Nincs olyan társadalom, amelyben a Charlie Hebdo típusú öncélú gúnyolódás általános norma lehetne; illetve az a társadalom felbomlását jelenti, amennyiben ez közjóra törekvő közösséget jelent és nem közröhejre vagy öncélú botrányra törekvést. A Charlie Hebdo típusú lapok normális esetben nagyon marginálisak. Franciaországban is mindig az volt, dacára a francia forradalom óta dívó sajátos pamflethagyományaiknak – az európai országok többségében pedig épp ezért nem is létezik ehhez hasonló lap, még marginálisan sem. Bármilyen közösség durva kifigurázása akkor válhat marginális privát perverzióból társadalmi normává, ha olyan radikalizálódás következik be, mint a világháború előtt elburjánzó antiszemita karikatúrák esetében láthattuk. Ez volna a történelmi példa? Ami most történik a Charlie Hebdo globális ünneplésével, pont nem a virágzó sajtószabadság, hanem a rohadó közélet jele.
Elég sovány vigasz, hogy a Reporters Without Borders 2014-es sajtószabadság-jelentése szerint nemcsak ebben az országban vált olyan igénytelenné a „mértékadó sajtó” és a közélet, amilyennek a Charlie Hebdo tükrében látszik. A sajtószabadság valós helyzetének illusztrálására legyen szabad idézni az RWS sajtószabadság-indexét, amely szerint Nagy Britannia csak a 33., Franciaország 39., az USA 46. a rangsorban - olyan országok előzik meg őket mint Lengyelország, Szlovákia, vagy akár Namíbia, Ghána, Jamaika és Costa Rica! Magyarország viszont Szerbia, Tonga és Szenegál után (korábbi besorolásához képest 8 helyet veszítve) 64. a listán.
A társadalom és a kultúra immunrendszere már nem véd meg
Tulajdonképpen az egész Charlie-ügy csak egy szimptóma, mint a jeges-vödrös hisztéria, vagy bármilyen baromság, ami agresszív mémként terjed és simán tömeghisztériát lehet generálni vele. Miért is? Mert a társadalom immunrendszere, a kultúra már nem véd meg az ilyen vírusokkal szemben, se az egyéni, sem a közösségi tudat nem szűri ki mint salakot vagy veszélyes idegen testet. Sőt, mintha már fordítva működne: tömegesen terjednek az igénytelen, otromba baromságok és „hatékonyan” kiszűrnek mindent, ami segíthetne ezekkel szemben: a kultúrát.
Az csak alibi, mellébeszélés, hogy a civilizációnktól idegen kultúrájú bevándorlókkal szemben kéne megvédenünk egy amúgy egészséges, erős és bölcsen önazonos európai kultúrát. A harmadik világból többnyire olyan emberek jönnek, akik számára még sokat jelent a mi kultúránk és a sajátjuk is, akiknek tehát működik az immunrendszere. Az idegen test, amit kultúránknak mint immunrendszernek ki kellett volna vetnie magából, a globalizált ál-tolerancia, mely számára a türelem nem a mások kultúrájának tisztelete, hanem az „anything goes”, a minden úgyis mindegy cinikus közönye. A globális tolerancia itt már rég nem azt jelenti, hogy tisztelem a te más vallásodat, eltérő kultúrádat, mert nekem is van és tudom, milyen sokat jelent. Pedig gazdagíthatjuk eltérő kultúráinkat egymás megismerése által, a néhai keresztényi kultúra etikája szerint, ami már sem vallásos, sem laikus formában nem él tovább a globális multikulturalizmusban. Annyi maradt „tolerancia” címszóval: mi se hiszünk semmiben, hát ti se higgyetek. Nekem sincs identitásom, hát neked se legyen, oszt' helló.
Ezt jelenti a „je suis Charlie”, mint ennek a globális Charlie-generációnak (illetve degenerációnak) a hitvallása. Persze, elméletben lehetne ilyet játszani, hogy globálisan ne létezzen semmilyen kultúra, semmilyen identitás, hanem csak egy fogyasztói massza, virtuálisan tudatformált mátrix droidok tömege. Csakhogy az ember a technikai fejlődés minden illúziója ellenére ugyanaz az élőlény maradt, mint évezredekkel ezelőtt, akinek alapvető társadalmi igényei ugyanúgy nem változnak, mint biológiai szükségletei. Attól még ma is ugyanúgy szüksége lenne testi-lelki-szellemi egészsége megőrzésére, ahelyett hogy nagyüzemi élelmiszereket és az egészségére hasonlóan káros, globálisan előregyártott eszméket etetnének meg vele tömegével. Attól, hogy nem tudatosítjuk ezt és kultúra híján izomból mást kamuzunk, sárlizunk, ésatöbbi, az ember alapvető szükségletei még mit sem változnak.
Az utolsó 100 komment: