Milyenek voltak a kilencvenes évek az akkor felnőtt nemzedéknek? Milyen volt ez a nemzedék, ha lehet egyáltalán nemzedékről beszélni? Mit gondoltunk a századvég évtizedéről akkor, és mit gondolunk róla most, másfél évtizeddel később? Volt valami, ami maradandó? S ha igen, mi az? Erről és sok minden másról beszélgetett, sztorizott, vitatkozott a Kilencvenizmus című, Jaffa kiadónál megjelent könyvben öt korabeli kölyök − és Dr. Szentmihályi Károly, a Bravo egykori legendás Szex, szerelem, boldogság rovatának vezetője. Mi volt nekik, és mi volt nekünk a kilencvenes évek?

A Kilencvenizmusban megszólaló Békés Márton történész (Jobbklikk; Terror Háza), Böszörményi Nagy Gergely (Design Terminál), valamint szerzőtársaik, Dobos Csaba, Kollár Dániel és Sápi Zsófi − mind egymás régi ismerősei − civil, sőt, gyermeki és kamasz énjüket vették elő, hogy a kilencvenes évekről beszélgessenek. Szerencsére szó nincs arról, hogy KSH-statisztikák vagy szociológiai felmérések adatait vágnák egymás fejéhez. Nem kapunk általános, társadalomtudományi megalapozottságú összképet a kilencvenes évekről. Többet kapunk annál: epizódokat, élményeket, felvillanó képeket, gyermekkori, kamaszkori vágyakat és félelmeket − amiken mi, kortársak mind keresztülmentünk akkoriban.

E sorok írója is a kilencvenes évek gyermeke: '81-ben születve tizenévesként éltem végig azt az évtizedet. A könyv olvasása során előjönnek a gyerekkori emlékek rendszerváltásról, köztársaság-kikiáltásról, Antall József halála miatti Kacsamesék-megszakításról; aztán későbbi emlékek Bokrosról, Horn-Orbán vitáról; és így tovább. De ez csak pár emlékkép a politikáról, voltak annál fontosabb témák is számunkra: kinek milyen walkmanje, BMX-e vagy mountain bike-ja van, kinél van már betárcsázós internet, ki deszkázik, ki kosarazik, ki focizik, ki az aki egyáltalán nem csinál semmit; aztán hogy raver vagy rapper, grunge-ot hallgató kockás inges rocker vagy Buffalo cipős diszkós egy arc, és így tovább. Otthon a tévé, egyre több csatornával, MTV-vel, Vivával; péntek esti házibulik a videótékástól kölcsönzött VHS-kazin futó akciófilmekkel és pizzázásokkal, kóla, popkorn, sült krumpli. Közös számítógépezések akciójátékokkal végkimerülésig. Bandázások az iskolaudvaron, bunker-építés a külvárosi bozótokban. Vagy mindebből a kimaradás, ha lúzerek vagyunk.

A tizenéves korszakomat szinte szimbolikusan keretezi az, hogy születésnapjaim egybeesnek a német újraegyesítés ünnepnapjaival; míg a szeptember 11-ei terrortámadás az egyetemi tanulmányaim első napjaiban történt: hétfőn kezdődtek az első előadások, kedden délután már leesett állal és tágra nyílt szemmel néztük a tornyokba csapódó repülőket. Ha a német újraegyesítés a kilencvenes évek szimbolikus nyitánya, akkor 9/11 a szimbolikus lezárása lehet az évtizednek − ami után már valami más, valami nyomasztóbb, pesszimistább, szürkébb, unalmasabb korszak kezdődött el. Ahogy Kollár Dánieltől a könyvben olvashatjuk: „Ez lehetett az a sokk, ami aztán elhozta az abból való kijózanodást, hogy mindig minden a jó irányba halad, bővül és fejlődik”.

Mert akárhogy is hámozzuk le a gyerekkor és ifjúság minden nemzedékre igaz közös jellemzőit, a kilencvenes évek tényleg önmagában is egy friss, derűs, optimista, jövőbe tekintő, színes-szagos, izgalmas korszak volt. „Nagyon nagy szerencsénk van, hogy a '90-es években nőttünk fel” − mondja Békés Márton a könyvben. Különösen a világ innenső fertályában volt nagy hatása ennek az évtizednek, hiszen akkor szabadultunk ki a Vasfüggöny mögül. Nem elég, hogy tizenévesként természetszerűleg évről évre nyílt ki számunkra a világ, miközben fejlődött a tudatunk − ez történt az egész nemzettel és a szomszédos népekkel is. Zabolátlan, szabadság-mámoros, de ugyanakkor bizonytalan és feszült időszak volt ez Magyarország számára − mintha az egész nemzet olyan kamasz lett volna, mint mi magunk voltunk akkoriban. Ránk szabadult a reklámok, a szabad piacok és a szabad utazások világa; óvatlanul, de annál lelkesebben rohantunk bele a fogyasztás hedonizmusába, a marketinggel is megtámogatott szubkultúrák labirintusába. És élveztük.

És talán először az évszázadok során mi, kölykök tanítottunk dolgokat az idősebbeknek, gondoljunk csak a számítógépek használatára. „Nem tudom, korábban volt-e olyan dolog, amit a gyerkőc tanított az öregapjának” − mondja a könyvben Böszörményi Nagy Gergely. A virtuális világ már akkor be-bekopogott hozzánk, de hol volt még a mindent behálózó internet, az örökké online létre csábító okostelefonok korszaka? Mi vagyunk az utolsó nemzedék, aki még emlékezik az internet és a mobiltelefonok előtti korra, sőt, még arra is, hogy hétfőn nem volt tévéadás. Mintha egy évszázada lett volna.

A Kilencvenizmus ehhez hasonló témákkal foglalkozik öt akkori kölyök, öt mai fiatal felnőtt sztorijain, visszaemlékezésein keresztül. Hol nagyokat bólogatunk, hol csóváljuk a fejünket − talán mert néha találva érezzük magunkat. „A '90-es éveknek még létezett saját korszelleme, ami ízlés szerint megítélhetően, de kétségtelenül betöltötte a teret. A retróra akkor lett szükség, amikor a világ kiüresedett: a 2000-es évektől hiányzó korszellem pótléka a retró iránti kényszeres vonzalom” − véli egy helyen Böszörményi Nagy Gergő. Valahogy így. Ugyan a kilencvenes évek távolról sem volt olyan egységesen meghatározható, mindent és mindenkit átfogó jelenség, mint mondjuk a hatvanas évek voltak; nem hívtuk magunkat sem nagy, sem kis generációnak; de a mából visszatekintve tényleg egy − a maga fragmentáltságán, színességén, szagosságán, bizonytalanságán túlmutató − sajátos, egyedi korszak volt. Amiben nem hogy mi, ifjú és öregebb tömegek, de még a legnagyobb világmegfejtők is azt hitték, hogy itt a korlátlan növekedés, a megállíthatatlan gyarapodás, a minden nappal békésebb, áramvonalasabb, szebb jövő korszaka.

S hogy ez a korszak mikből állt össze, arról szól a Kilencvenizmus. Távolról sem tételek, verdiktek, karcos ítéletek formájában. Csak tétován, töredezetten egymásból építkező, egymással feleselő gondolatfutamok és -foszlányok formájában. Pont úgy, ahogy a kilencvenes évek a fejünkben élnek mai, még töredezettebb, még bizonytalanabb, még technicizáltabb, de cserébe optimizmustól és pozitív jövőképektől is megszabadított korunkban.

Tudjátok, mit? Kár, hogy vége a kilencvenes éveknek, és nem jönnek újra el.

*

Nekem a kilencvenes évek? Az én privát emlékmorzsáim.

Jules Verne regényeinek metszetein a viharvert hajók és hajóskapitányok.

Lapjaikra hullott világtérképek fölött az álmodozás, hogy egyszer majd az egészet bejárom.

Megnyert és elveszített bunker-bandacsaták a Siófok-széli bozótosban a szomszéd lakópark gyerekei ellen.

Kurt Cobain csíkos pólója a Smells Like Teen Spiritben.

A Beastie Boys szövegelése a Sure Shotban.

A Scooter-életmű.

 A napfogyatkozás otthon, a Balatonnál.

 Az első Szigetem, Anima Sound System-koncerttel, reggelig a Tilos sátorral.

Gyerekkorom kedvenc filmje, a Jurassic Park, John Williams felemelő, libabőröztető, monumentális zenéjével, Spielberg zseniális történetmesélésével, optimizmussal és szkepszissel, tudománnyal és tudománytalansággal, emberi gyarlósággal és a természet nagyszerűségével, és magával az élettel, ami mindig utat tör magának.

Az akkor még topon lévő U2 ZooTV-jének, ennek a korát megelőző multimédiás valóságshow-rockturnénak a koncertintrója old school hiphoppal, tévékapcsolgatós villódzással, VHS-esztétikával, műholdas kapcsolattal, élőben közvetített háborúval, we will rock you-t mormoló George Bush-sal, Leninnel, Berlinnel, levegőben lebegő pszichedelikus Trabantokkal, Örömódára rángatózó raverrel, fel-felvillanó sarlóval-kalapáccsal, az EU lehulló sárga csillagaival, Leni Riefenstahl-jelenetre tapsoltatott tömegekkel, iróniába csavart pózokkal, és sok-sok televízióval, amik azt kérdezgetik a szórakozni összegyűlt tömegtől: What do you want? What do you want?

*

És nektek mi volt a kilencvenes évek? Várjuk megmondásaitokat, listáitokat a kommentekben!