Miután benyújtották a devizahitelek forintosításáról szóló törvényjavaslatot a parlamentnek, úgy tűnik: lezárul egy sokéves csata, mit csata, háború a kormányzat és a bankok között; s a háború kimenetele kedvező lesz az eddigi devizahitelesek számára.
Mi, magyarok gyakran estünk nemzeti delíriumok, tévképzetek, saját vágyaink által vezérelt jövőképek csapdájába. Most, 2014-ben látjuk, hogy a kétezres évekbeli magyar devizahitelezés, nagyjából az elmúlt tíz év is nemzeti delírium volt, s rögtön kettő is akadt belőle.
Persze mindannyian utólag vagyunk okosak. Ma, sok évvel a világgazdasági válság kitörése után, miközben hozzászoktunk a permanens válságjelenségekhez és pesszimistább jövőképet farigcsáltunk magunknak, hajlamosak vagyunk elfelejteni, milyen hangulat uralkodott hazánkban és a világban, milyen hangulatban éltünk mi magunk is egy évtizeddel ezelőtt.
Emlékszünk a világgazdaság pénzbőségére? Amikor az egész nyugati féltekén gátlás nélkül osztogatták s vették fel a hiteleket a tömegek? Amikor a hitelbuborék kipukkadása még csak néhány körberöhögött anti-mainstream közgazdász jóslata volt? Ekkoriban indult el nálunk is a devizahitelezés. Csatlakoztunk az Európai Unióhoz, majd a schengeni rendszerhez, s az euró hazai bevezetése − emlékszünk? − mindig négy-öt évre volt előttünk. Annyi fogadkozás után már végre tényleg utol akartuk érni Ausztriát. Nagyobb lakást, nagyobb autót, újabb és újabb kütyüket akartunk magunknak, s volt, aki még a nyaralását is hitelből finanszírozta magának. Fogyasztási és növekedési delíriumba kerültünk, s ezt a rózsaszín lázálmot készséggel szolgálta ki az egész rendszer.
*
A legfőbb és legvégső felelős mindig az, aki aláírja a hitelszerződést. Ezt húzzuk alá háromszor! Senkinek nem volt kötelező felvennie a hitelt, pláne nem devizában. És nagyon sokan nem is éltek a hitel felvételével, s továbbra is addig nyújtózkodtak, ameddig a takarójuk ért − amit szintén hajlamosak vagyunk elfelejteni a devizahitel-ellenes szabadságharc hevében. De a hitelek felvevőin túl nagy felelősség terheli a devizahiteleket két kézzel szóró bankokat is. Közel öt évnyi különadóztatás és a sorra elvesztett devizahiteles csaták sora után már ők is beláthatják, hogy magának a bankrendszernek is önkontrollt kellett volna tanúsítania a devizahitelezés legvadabb, legfelelőtlenebb éveiben. Nagy a felelőssége a bankfelügyeletnek is, amely nem kapcsolt időben, nem lépett fel kellő eréllyel a hitelezőket és hitelfelvevőket egyaránt komoly kockázatoknak kitevő devizahitelezés korlátok közé szorítása érdekében. És persze a mindenkori kormányzatnak (értelemszerűen leginkább a 2002-2010 közötti szocialista-liberális kormánynak) is nagy felelőssége van abban, hogy támogatta vagy tűrte, tétlenül szemlélte, ahogy egyre szélesebb tömegek sétálnak bele a devizahitelezés csapdájába.
A devizahitelezési őrület tehát egy kollektív delírium volt, amiben minden félnek megvolt a maga felelőssége. A gazdasági válság (különösen annak itthon hamarabb kezdődő s még súlyosabb hatású magyar változata) a 2010-es évekre tarthatatlanná tette a kialakult helyzetet. Lehet valaki a pénzügyek és a hitelezés terén is a lehető legszabadabb piac és az államtól való távolságtartás híve; de a devizahitelezés olyan össztársadalmi, gazdasági, pénzügyi és szabályozási problémakomplexummá állt össze, ami miatt már látni kellett, hogy elkerülhetetlen lesz az állami közbeavatkozás. Persze az a nem mindegy, hogy miként történik ez a beavatkozás. A kormány és a bankok közötti konfliktusokat az elmúlt években túl sokszor nagyította fel a propaganda egyfajta szabadságharccá, amelyben a bankvilágot le kell győzni, a problémákat pedig majd az állam oldja meg az emberek helyett.
Így alakulhatott ki a devizahitelezés körüli második nemzeti delírium: az, hogy ez az egész történet majd úgy érhet véget, hogy a gonosz bankok végleg legyőzetnek, az emberek terheit majd átvállalják a bankok, de ha ők nem, akkor a mindent elbíró állam. És a devizahitelesek úgy léphetnek túl ezen az évtizedes csapdahelyzeten, mintha mi sem történt volna, s terhek nélkül haladnak tovább a szebb jövőbe.
De ez nem valósult, nem is valósulhatott meg. A devizahitelek körüli háború nem zéró összegű játszma, ahol a kormány Robin Hoodként mindent elvesz a bankoktól és mindent odaad majd az addigi hiteleseknek. A jól működő, vagy legalábbis még működőképes bankrendszerre szükség van, éppen a gazdaság egészségesebb pályára való tereléséhez, az egészséges hitelezés beindításához. A hiteles sem kaphat vissza mindent a bankjától vagy az államtól: ő maga írta alá a hitelszerződést, s a könnyítések, segítségek, támogatások ellenére a cehh nagy részét a legvégéig neki kell állnia. Ebből az újabb delíriumból is föl kellett ébrednie a nemzetnek.
*
Az elmúlt évekre visszatekintve és a mostani forintosítási döntést látva azt mondhatjuk: a háborút megvívták, a csatákban szinte kivétel nélkül az állam (és a devizahitelesek) nyertek, s a bankok veszítettek. A háborúnak azonban nem lehetett célja a bankrendszer tönkretétele. A végtörlesztés lehetősége, az árfolyamgát bevezetése, az árfolyamrés és az egyoldalú kamatemelés tisztességtelennek nyilvánítása mind-mind nagy horderejű fejlemények voltak, amelyeket merész kormányzati döntések előztek meg. Mindezek a vívmányok brutálisan érintették a bankokat: több mint 1100 milliárd forintos pluszterhet jelentenek a pénzintézeteknek. Az összeg nagyságát jól szemlélteti, hogy a becslések szerint nagyjából ekkora összeg az áfarés, vagyis az elcsalt, be nem fizetett áfa; s az idei magyar költségvetés éves főösszegei nagyjából 16-17 ezer milliárd forintot tesznek ki.
A végtörlesztés, az árfolyamgát, majd az árfolyamrés és egyoldalú kamatemelés elleni fellépés után a hitelesek túlnyomó többségének terhei egyértelműen (bár az adott hitelszerződéstől függően különböző mértékben) csökkenni fognak. A fő cél kemény küzdelmek árán teljesült. Az, hogy a forintosítás nem kedvezményes árfolyamon, hanem az aktuális piaci árfolyamon történik majd, nem kudarc és árulás, hanem egy méltányos békekötés a kormányzat és az immár keményen megsarcolt, további terheket már nem elviselő bankok között. Méltányos és belátó ez a békekötés, hiszen nem csak devizahitelesekből áll a nemzet, hanem forinthitelesekből, sőt, hitel nélkül élőkből is, s mindannyian egyről a kettőre szeretnének jutni, lehetőség szerint nem egymás rovására.
A békekötés pontjainak megvalósítása, a háború nyomainak az eltakarítása a jelen hírek szerint még egy évet, nagyjából az egész 2015-ös esztendőt igénybe veheti. El fog még húzódni az elszámolás, a devizahitelek kivezetése. A kormány célja az egészséges hitelezés beindítása, s ezzel a gazdaság növekedésének elindítása. A jövőben rendkívül szigorú feltételekkel lehet majd devizahitelhez jutni; míg a fair bankokra vonatkozó, német-osztrák mintán alapuló új szabályozás megerősíti a fogyasztók védelmét és korlátozza a bankok egyoldalú szerződésmódosítási lehetőségeit.
A Bankszövetség összességében úgy látja, hogy a devizahitelek kivezetésével mindenki jól jár. Mi is úgy gondoljuk (bár a későbbi árfolyamváltozások árnyalhatják a képet – utólag leszünk igazán okosak, ugye). Egy évtizednyi rózsaszín delírium, majd tömeges rémálom után jöhet a nemzeti kijózanodás időszaka. Mind a kormányzatnak, mind a bankoknak, mind a hitelfelvevőknek van mit tanulniuk az elmúlt időszakból, amely hosszú évekre hátravetette a magyar gazdaságot és súlyosan korlátozta szereplőinek mozgásterét.
