1989 októbere a köztársaság kikiáltásával a rendszerváltás legsűrűbb időszaka volt, most 25 éve. De mi volt a rendszerváltás? Mi történt velünk akkor és azóta? Erről kérdeztünk magyar véleményformálókat, publicistákat Velünk élő rendszerváltás sorozatunkban.

*

Temetői beszéd

Balázs Zoltán, a Corvinus Egyetem docensének írása.

Kedves szerkesztő, némi töprengés után úgy döntöttem, hogy személyesebb műfajt választok. A téma, az elmúlt huszonöt esztendő, ahogy a felkérő levélben is írod, egyszerűen túl nagy. Ezért ezt vagy aforizmában, esetleg egypercesben tudom megközelíteni, vagy az episztola személyes formáját használom.

Mikes jutott eszembe. Azt írja a 120. levélben, huszonöt évvel és két héttel Szatmár után, hogy „Azt ne gondold, néném, hogy megholtunk volna, még élek, mert eszem és írok. A halottak pedig úgy reá tartják magokot, hogy egyiket sem cselekszik. A testünk mindennap jóllakik, de az elménk igen koplal a vigasságtól”. Nos, valahogy ez a helyzet ma is. Eszünk és írunk, jóllakunk és vigadunk, de azért egy kicsit mégis halottak vagyunk.

Sőt. Nem is kicsit.

Tudod, a dolog számomra nem is huszonöt évvel ezelőtt kezdődött, hanem harminchárommal. 1981. június 16-án a SzER-t hallgattuk otthon. A huszonöt éves évfordulón. Először hallottam Nagy Imre hangját és rádióüzenetét. Azóta is hallom.

Az évfordulót a rezsim is megünnepelte, ahogy illett hozzá, a kabaréban. Bodrogi Gyula rádiós monológjának slusszpoénja ez volt: „huszonöt éves (hohó!) … a Kádár-rendszer!!” (Hallgatóság: boldog nyerítés, viharos taps.)

Innen indultunk. Nem sokan, s főleg nem valami petőfis lobogással. De egyre növekvő elszántsággal. Amikor leszereltünk, tizenkilenc-húszévesen, s még a fülünkben dübörgött egy pár nappal korábban végrehajtott szovjetunióbeli hadgyakorlat összes gránátrobbanása, géppuskaropogása és géppisztoly-ugatása, tudtuk, hogy nincs és nem is lehet több kompromisszum. Velünk már nem lehet társadalmi alkut kötni. Nincs több aljas taps.

Ám azt is tudtuk, hogy nem fogunk disszidálni, lánchídi csata ide vagy oda. A rendszerváltás bennünk már végbement, s ezt nem fogom megtagadni soha − akkor sem, ha ma, természetesen főleg az azóta születettek körében divat a rendszerváltást kétségbe vonni, ócsárolni. (Azoknak, akik visszakívánkoznak a húsosfazekakhoz, most nincs mondanivalóm.) Mert boldog és ünnepi évek voltak azok. Persze hogy nem miattunk, nem az utcára vonuló pár ezer ember miatt bukott meg a rezsim, hanem mindenféle Tényezők miatt, de az elvtársak tartani azért mégis tőlük-tőlünk tartottak.

Reménység volt a levegőben, kedves szerkesztő, miközben az ország a csőd szélén tántorgott, láttuk a lengyel szegénységet és láttuk a román nyomort, s már pontosan tudtuk, hogy csak véletlenül nem zuhantunk bele a szakadékba. Már akkor, a nyolcvanas évek végén tudtuk, hogy iszonyú baj lesz a vidékkel, hogy vége a nagyiparnak s vele együtt a klasszikus munkásságnak, hogy rettenetes jövő elé néz a cigányság és környezete, s hogy a nép többségének halvány fogalma sincs minderről. Kádár kezét ugyanis tömegek szorongatták.

Megválasztották volna, meg bizony, kétharmados többséggel. Úgy értem, igazival. De mi fütyültünk a népakaratra. Szabad, tiszta, ropogós levegőre vágytunk. Azonnal. Kaderják Péter remekül foglalta mindezt össze, 1987-ben, Pápán: „Kevesen vagyunk, és nem kisebb tett forog kockán, mint saját életünk. Nincs mire várnunk, az idő nem nekünk dolgozik”.

Ám az idő elénk jött. Mint a reformkor végén: „Öröm - s reménytől reszketett a lég, / Megszülni vágyván a szent szózatot, / Mely által a világot mint egy új, egy / Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje”.

S újra kitört a vész. A szabadság újra rémálommá változott.

Nagy Imrének és társainak újratemetésén már nem voltam ott. Annak számomra valahogy már nem volt rendszerváltoztató tétje. Vagy mondjuk úgy, hogy ami ott, a temetésen született – igen, temetésen született –, az Új Kiegyezés, ahhoz már nem volt közöm. Ott már osztozkodás folyt. A hagyatékot osztották föl. Tudod, a gyászolás és a temetés azért borzasztó politikai műfaj, mert muszáj megrendültnek látszani és szavalatokat előadni és a múltról fecsegni, miközben az ember folyton a jövőre és a jussra gondol, sugdolózik és kicsi aljas alkukat köt. A politikai temetés az az esemény, ahol a sírokat kiássák, de a halottakat nem hantolják el, hanem ereklyeként vitrinbe teszik. A kiásott sírokból ugyanis remek lövészgödrök lesznek. Közben pedig felosztják, sub rosa, az örökséget. Mi magyarok különös vonzódást érzünk e perverz politika iránt.

Ha tehetném, az összes nemzeti gyászünnepet betiltanám. Élőhalottá teszik a nemzetet. Rossz szagúvá.

Temetéssel nyitott az elmúlt huszonöt év, s folytatódott az ehhez illő zártkörű alkotmányozással, zártkörű alkotmánybíráskodással, zártkörű kárpótlással, zártkörű felelősségre vonással, zártkörű privatizációval, s természetesen újabb zártkörű temetésekkel. Ráadásul mindennek volt egy torzképe is, bőröndben csempészett barguzini csontvázzal, ellopott Kádár-koponyával, Dunán utaztatott Szentjobbal, madárlátta Nyirő-hamvakkal: a magyar temetői politika akaratlan önarcképe. A nyilvánosságra csak a dagályos beszédek maradtak. 1990-ben már fulladoztam. Áporodott volt már a levegő, penészes címerekkel, belvárosi cigarettafüsttel, szőkített olajgőzzel terhes. A hordóról, amiről Csurka István beszélt Monoron, s ami az egyetlen közös örökségünk volt, végre lekerült a fedő. Mit mondjak: ami benne volt, tényleg rohadt volt. Élt, még mennyire hogy élt! – de már nem volt eleven. Ezt lehetett fölosztani.

Lehet, hogy finnyás vagyok. Minden további nélkül elismerem, hogy a szabadság tényszerű feltételei közül ma sokkal többen rendelkeznek sokkal, de legalább valamivel többel, mint egykor. S a magyar nép tényleg szabadon választhat. Mi több: kénytelen választani. Talán ezért is olyan frusztrált.

Mégis van, kedves szerkesztő, a szabad létnek egy olyan, egzaktul talán soha le nem írható állapota, amely nem azonosítható ezekkel a feltételekkel: az absztrakt jogokkal, az anyagi lehetőségekkel, a társadalmi esélyekkel. Sem a jogász, sem a közgazdász, sem a szociológus nem tudja ezt kimerítően megragadni, noha mindegyiküknek igaza van, amikor a saját szempontját kéri számon a szabadságtól.

Az igazi szabadsághoz − ami nélkül valódi jog, kiszámítható élet, tartós jólét sincs, ami nélkül az irdatlan nehézségekkel esélyünk sem lesz a siker reményében szembenézni, s ami gyökeres ellentéte a temetői politikának − azt hiszem, csak akkor juthatnánk közelebb, ha kevesebbet hazudnánk – másoknak és magunknak is; ha előbb magunkon uralkodnánk, mielőtt mások fölött tennénk; ha ritkábban gondolnánk háborúra és győzelemre; ha kevésbé félnénk és hunyászkodnánk meg; ha nem csak magunknak – kétmillió választónak? egymilliónak? – akarnánk építeni az országot.

A Te nemzedéked, tudom, nagyon akart szabad lenni. Ti is megéreztétek, hogy a temetőben nincs szabadság, ott csak korhadás van és enyészet, ott magányos emberek ápolják a sírokat és ássák az újakat, maguk és ellenségeik számára. De azt hiszem, Ti is tudjátok már, hogy a szabadság nem jött el.

Talán nem is fog.

Nem vagyok nagy rajongója Nietzschének, de egy idézet egyre gyakrabban jut eszembe tőle: „Schlechte Luft! Schlechte Luft!” (F. Nietzsche: Az erkölcs genealógiája, passim.)