„Minden szakma összeesküvés a kívülállók ellen.” (G.B. Shaw)
Ott hagytuk abba az írás első részében, hogy az uniós belépés után megváltozott a civil szervezeteknek juttatható összegek nagyságrendje. Ezek folyósítására létre is hoztak több nagy közvetítő szervezetet. Az egyik alapvető probléma az volt, hogy mennyire képes a magyar civil szféra felszívni a meghökkentő mennyiségű pénzt; illetve hogyan lehet elválasztani a búzát az ocsútól, kiválasztani a valóban jó és támogatandó ötleteket. Mert lássuk be, itt egy komoly, megtárgyalandó metafizikai problémáról van szó: jelesül arról, hogy milyen is a támogatandó, „jó” ötlet és hogyan vegyük azt észre. Esetünkben a „jó” meghatározása – némileg Wittgensteint követve – olyan szavakkal történik, mint „helyes”, célszerű”, „odaillő” stb. Ezek azonban maguk is további, hasonló tartalmi magyarázatokra szorulnak és így tovább, a végtelenségig.
Az ügy eldönthetetlensége folytán a találékony emberiség azt a módszert találta ki, hogy kinevez egy vagy több embert, akiről feltételezik, hogy képes mintegy intuitíven megkülönböztetni a „jót” a rossztól, az alkalmast az alkalmatlantól. Aki pedig kinevezi a döntnököket, ki más lehetne, mint a nép választott, érdemdús képviselője: a politikus. Hogy honi viszonyaink között egy politikus hogyan állapítja meg a kinevezendő alkalmasságát vagy alkalmatlanságát, az nem metafizikai, hanem nagyon is porban járó, gyakorlati kérdés: sokszor az az alkalmas: aki rokona, aki fizet neki, vagy aki az ő politikai családjával szimpatizál. Ebben a sorrendben. Így lép elénk a döntnök figurája, aki ítél projektötletünk és beadott pályázatunk felett
*
Az EU-pénzek elosztása a következő lépések szerint történt:
- Valaki/k kitalálta/ták, hogy milyen jellegű programokra van szüksége és kinek;
- Valaki/k kitalálta/ták, hogy ezek a programok konkrétan milyen célokért és milyen keretek között bonyolódjanak és elkészítette a pályázati kiírást;
- Valaki/k elbírálta/ták, hogy melyik program felel meg ezeknek a kritériumoknak, majd győztest hirdettek.
Azután jött egy csomó bürokrata és ellenőrizte a végrehajtást. Erre az „ellenőrzésre” még visszatérünk.
Gondolom, mindenki számára világos, hogy hazánkban rengeteg kezelendő probléma volt/van. Azt is könnyű belátni hogy ezek igencsak sokfélék, társadalmi, gazdasági, erkölcsi jellegűek és a megoldásukat – vagy legalábbis enyhítésüket – célzó eljárások és módszerek is hasonlóan végtelen számúak lehetnek. Ugyanakkor – sajnálatos módon – a pénzek elosztóinak csak véges számú szakértő állt rendelkezésére. Ezt az ellentmondást úgy oldották fel, hogy olyan szakértőket alkalmaztak, akik mindenhez értettek, ezért azután bármilyen projekt elbírálásánál bevethetőek, a csillagvizsgálástól az agysebészetig. Ezt a mindenhez-értést nem holmi ecserin vehető iskolai végzettség vagy szakmai tapasztalat igazolta, hanem a fent leírt hármas kritérium. A döntnökök – és az egész apparátus, bürokratástul, mindenestül – személyét titoktartás is védte/védi, nem ismerhetőek személy szerint. Ennek okaként roppant szemforgató módon az illetők „személyiségi jogait” jelölik meg, holott a valóság az, hogy el kell titkolni, az adott marhaságot/lopást ki találta ki, ki szentesítette és ki mondta rá, hogy jó volt.
A 2007-es EU-költségvetési időszakban témánk szempontjából a legérdekesebb terület a hangzatos nevű Társadalmi Megújulás Operatív Program, röviden TÁMOP lett. Jobb- és baloldali kormányok közötti konszenzus született arról, hogy a társadalom megújítását – bármit jelentsen is az – a „hátrányos helyzetűeknek” juttatott pénzek segítségével lehet elérni; a „hátrányos helyzetű” pedig gyakran cigányok kódneve lett. A mindenhez értő szakértők – idegen kifejezéssel poliexpert – tevékenysége során aztán számtalan roppant mulatságos és költséges történet kerekedett. Ilyen volt például a romák esete a mezőgazdálkodással. Disznókat és kecskéket adtak nekik, de az állatok etetéséhez szükséges takarmányt és szakértelmet azt nem. Ennek eredménye a cigánysoron hetekig terjengő pörköltszagon kívül az lett, hogy jobb esetben az állatokat eladták még azok éhhalála előtt. Itt jegyezném meg, hogy a budapesti mezőgazdasági szakértők véleményével ellentétben a mezőgazdasági kistermelés igényli a szokásos emberi munkák közül a legváltozatosabb, szerteágazó ismereteket és ezen túl valamiféle takarékos, visszafogott fogyasztási, gazdálkodási ethoszt is. Nos, vajon mennyire rendelkeznek ilyen ismeretekkel és ethosszal a hátrányos helyzetű honfitársaink? Az, hogy valaki falun lakik, nem jelenti azt, hogy ért a mezőgazdasághoz; ahogyan az Opera mellett lakó sem biztos, hogy el tud énekelni egy áriát.
*
Így teltek-múltak az évek. Épültek a negyven centis kilátók és a kutyakozmetikák, roppant hasznos tanulmányok tömege született, térköveztek mindent, amit lehetett – rendületlenül folyt tehát a társadalmi megújulás. A „civil szféra” pedig minden kétséggel szemben bebizonyította, hogy ebben a formában bármennyi pénzt képes elkölteni. Kormányok jöttek, kormányok mentek, de a bonyolítást végző szakértők, valamint rokonaik és üzletfeleik mindig a tűz közelében maradtak. Az az elmés rendszer is megfigyelhető volt, hogy amikor a kormányok változtak, akkor a legfőbb résztvevők egyszerűen átmentek a másik, a „civil” oldalra. Az elosztást irányító nagyágyúból civil szervezeti vezető lett, a civil szervezeti vezetőből elosztást irányító nagyágyú; és a következő kormányváltásnál újra cseréltek. Egyszerű, praktikus, áttekinthető rendszer volt ez, könnyű volt eligazodni rajta és a résztvevők is meg voltak elégedve vele.
Villámgyorsan, néhány év alatt kialakult a szokásos magyar szimulákrum: pont olyan, mintha, de igazából nem. A programok folytak, az ellenőrzés megtörtént, a pénz fogyott. Ez utóbbi nem csak látszólag.
Ennél az ellenőrzésénél aztán megállhatunk egy pillanatra. Nálunk az ellenőrzés jellemzően pénzügyi-adminisztratív ellenőrzést jelent. Arra annyira nem kíváncsiak, hogy volt-e valamiféle pozitív – vagy akár negatív – hatása a célcsoportra, egyáltalán, valójában megtörtént-e. Mert ennek ellenőrzése roppant macerás. Fel kell keresni például az említett „hátrányos helyzetűeket” az élőhelyükön és beszélgetni velük. Továbbá nem fér bele a reggel indulok Pestről, de estére már otthon vagyok napirendbe. Készültek ugyan „hatásvizsgálatok”, ezeket azonban gyakran ugyanaz a kör írta – időnként meghökkentő összegekért –, amelyik az ügyeket intézte, így azután jellemzően kielégítő eredményekről számoltak be.
A rendszer közmegelégedésre működött, egyetlen változás történt, a kétezres években a standard „hátrányos helyzetűek” mellett megjelentek újabb védendő, hátrányos helyzetű csoportok a világmegváltás célkeresztjében: a szexuális kisebbségek. Ezek védelme a védelmezőik számára számos előnnyel járt. Mindenekelőtt őket nagyszerűen lehetett védeni Budapesten is, nem kellett Isten háta mögötti, ázsiai falvakba utazni értük, Budapesttel ellentétben ugyanis ott ugyanis nem nagyon fordultak elő. Az is nagy előnyt jelentett, hogy a védendő kisebbség jobbára kulturálisan, életmódilag is közülük valók is volt, így nem okozott nehézséget a velük való beszélgetés, kapcsolattartás. Mindezeken túl a „klasszikus” hátrányos helyzetűek védelme kezdett határozott negatív konnotációt kapni, még a lüke nyugati pénzadományozók között is. Nekik is feltűnt ugyanis, hogy bármekkora pénzeket is ölnek a dologba, nemhogy csökkenne, de Európa-szerte rohamosan nő a Kelet-Európából érkező, problémás hátrányos helyzetűek száma. Ez aztán elgondolkodtatta őket, hogy biztosan jó helyre tették-e a pénzüket.
*
Így érkezünk el napjainkig. Már csak egyetlen kérdés megtárgyalása maradt hátra: a fenntarthatóságé. A demokrácia kezdeteitől hosszú idő telt el. Az emberi jogok régi, hős védelmezői kiöregedtek, elfáradtak és alkalmatlanná váltak például a napjainkban dívó, felmászásos tiltakozási forma elkövetésére. Hogy nézne ki Konrád György a Lánchíd tetején? Ki vinné föl és ki hozná le?
Nem kell aggódni azonban. A számtalan különböző fő-civilnek van egy közös vonása: sokuk tanított vagy tanít a budapesti nagy egyetemeken. Folyamatos az ellátás az ifjú, lelkes és aktív fiatalokból, akikről azután mentoraik, a nagy öregek elragadtatott cikkeket írnak. Így születik a társadalmi csoportok megkülönböztető tradíciója.
Ezt a kialakult status quót akarja a Fidesz felborítani. Hogy azért teszi ezt, mert valami jobbat akar vagy azért, mert magának akarja, és hogy sikerül-e neki: azt a jövő rejti. Ám elnézve, ahogyan veszik vissza, alkalmazzák újra az új struktúrában is a bonyolító szervezetek nemrég kirúgott munkatársait, nekem rossz előérzeteim vannak. Mert ne feledjük: továbbra is megválaszolatlanul fennáll a metafizikai probléma, hogyan javíthatnánk a lecsúszottak helyzetén és e tekintetben milyen a „jó” program? Egyáltalán ebben a kialakult helyzetben mi az, hogy „jó”?
*
Végezetül: mindaz, amit írtam, nem vonatkozik mindazon lelkes és önzetlen emberekre, a valódi civilekre − mert hála Istennek, vannak ilyenek is −, akik, mivel valódi, helyi problémákkal foglalkoznak, nem nagyon jutnak központi, állami pénzhez; és tényleg a saját idejüket és forrásaikat áldozzák céljaik megvalósításáért. Ők azok, akikről nem nagyon hallunk. Céljaik és munkájuk ritkán éri el az országos média botrányokra hangolt ingerküszöbét, de mégis ők teszik talán a legtöbbet azért az igazán civil célért, hogy közvetlen világunk valamivel élhetőbb legyen.
