Bajban van a „balliberális” „értelmiség”. Idézőjelbe tettem mindkét szót, hiszen jól tudjuk, hogy mindkét kifejezés értelméről, jelentéséről, értelmezéséről esszéket lehetne írni. Miközben tudjuk, hogy kikről van szó. Ezek a körök bajban vannak − egyébként Európában is, de nálunk talán még inkább. Mind a baloldaliság, mind a liberalizmus eredeti ethosza elveszni látszik egy kiúttalannak tetsző útvesztőben. E labirintusban az egykor a világ értelmezésének kizárólagosságát magának igénylő elit is elveszíti a kapcsolatot a társadalommal, amelyből kiemelkedett és a valósággal, amelyet egykor megmérni és átszabni akart; miközben kívülről nézve egészen furcsa, szűkös ketreceket zár saját magára.
E folyamatnak több jellemző epizódja most történik itthon, az épp nyárba ájuló magyar közéletben, egy elkapott konrádi mondattól a Pásztor Albert-ügytől egészen S. tanár úr távolról idekapcsolódó, de nagyon is jellegzetes történetéig.
„Az autonóm értelmiségeknek szellemi felügyelet alatt kell tartaniuk a nemzetállami kormányokat” – idézi a Jobbklikk Konrád Györgyöt a minap megjelent, Itt, Európában című kötetből (Európa Kiadó, Bp. 2014.). Csodálatosan tömör összefoglalója ez a kis mondat egy komplett világ-, politika- és társadalomfelfogásnak, benne az önnön kivételezett helyét és feladatát vizionáló értelmiségi gőggel.
Nem új persze a gondolat – sőt, a legrégibbek közül való: Platón már Az Államban megfogalmazta, hogy az államot a legbölcsebbeknek, a filozófusoknak kellene irányítaniuk, alájuk rendelve az állam őreit, majd az összes többi polgárt. Persze a valódi világban Platón a valódi hatalomtól tartva menekült el emigrációba – korai elődje a mindenkori független értelmiséginek –, majd később is voltak összeütközései a politikai hatalom birtokosaival. Ilyen az, amikor idea, idealizmus, ideológia találkozik a való világgal, már akkor is, azóta is, most is.
Konrád György – ahogy a nemzetek fölötti, technokrata, és nyilván a filozófusok befolyása alatt álló Európáról álmodozó Jürgen Habermas is – újra kitalálná Európát, benne az elkanászodásra hajlamos nemzetállami kormányokkal és az ész tiszta fényénél mindent látó, mindenkinél bölcsebb autonóm értelmiséggel. Kérdés persze, hogy miként és mitől autonóm ez az értelmiség, különös tekintettel a külföldi államok, városok vagy nemzetközi pénzemberek által biztosított ösztöndíjak vadászatának viszonyára az autonómiával.
Ahogy kérdés az is: mégis, milyen demokráciafelfogása van annak, aki a választópolgárok, a nép, a démosz által megválasztott kormányzatokat akarja nem megválasztott, autonóm fároszként felügyelni? Itt tetten érhető ennek a bizonyos balliberalizmusnak a zsákutcája: addig-addig igyekeztek magukra szabni a sokrétű, örökké változó valóságot, amíg az társadalmastul, népestül szépen lassan kicsúszott a kezeik közül.
És mintha már annyira nem is érdekelné őket a démosz, s elegendő lenne nekik, hogy a démosztól függetlenül, megválasztás és az ezzel járó felelősség nélkül csak úgy egy damoklészi kardot tartsanak a mindenkori kormányzatok fölé, persze szigorúan az autonómia jegyében. Tulajdonképpen a legfőbb politikai hatalmaz gyakorolva.
Nem arról van szó persze, hogy egy adott politikai kormányzat ne legyen ellenőrizve a nyilvánosság által. Isten őrizzen attól, hogy csak és kizárólag a politikai hatalom logikája érvényesüljön. Egy egészséges közélethez a közzel, a közösséggel foglalkozó fórumok, hálózatok, pártok, egyletek, mozgalmak, médiumok, formális intézmények és organikusan alakuló közösségek minél gazdagabb szövedékére van szükség. A lényeg a helyes egyensúly: ahogy veszélyes egy teljesen szétesett kormányzás, ugyanúgy veszélyes a bármely – igen – féket és ellensúlyt kiiktató, központosító, ad hoc jellegű döntéseken és azok visszacsatolás nélküli, rapid végrehajtásán alapuló rendszer is.
De senki ne higgye el azt magáról, hogy a társadalom fölé emelkedve, felelősség és elszámoltathatóság nélkül irányt szabhat a nemzet egészének. Különösen, ha az intellektuális elefántcsonttornyok és légvárak építése során egyre inkább elszakadt már a társadalom valóságától. Annak ugyanis nemzeti kudarc lesz a vége.
És egyben személyes kudarc is: Konrád György fenti felügyelő bölcsességét ugyanis nemrég a valóságban is kipróbálta – nahát – az a bizonyos balliberális értelmiség, vagy pontosabban annak egy igen befolyásos és magának döntnöki pozíciót igénylő köre. Az év elején ennek a körnek engedelmeskedve vették be a baloldali összefogásba a baloldalt szétziláló, annak politikai kudarcát okozó Gyurcsány Ferencet. Aminek az eredménye egy újabb teljes politikai, választási kudarc lett.
A kiút reménye csak egy újabb zsákutca lett az útvesztőben. Még egy lépés az értelmiség (osztály)hatalmának teljes elveszítése felé.
Ráadásul az ennek a hálózatnak a hathatós segítsége révén újra parlamentbe kerülő, az EP-választás tanúsága szerint újra talpra álló Gyurcsány-párt most már magát ezt a maradék baloldali-liberális értelmiségi hálózatot zilálja tovább – egy, a pőre reálpolitika szemszögéből egyébként logikusnak látszó lépéssel –, lásd a Pásztor Albert-ügyet.
De erről majd legközelebb.
