Fotó: Fortepan.
„Az érdek mindenféle nyelven beszél s mindenféle szerepet magára ölt, még az önzetlenség szerepét is.” (François de La Rochefoucauld)
Afonyka és Szerjozska labdáznak a Vörös téren. Egy jól sikerült rúgás után azonban a labda berepül a falon át a Kreml kertjébe, ahol éppen arra sétál Vlagyimir Iljics. Csodálkozva nézi, a labdát, felveszi és mikor feltekint, látja, hogy Szerjozska mászik át a falon a kertbe a labda után. Lenin elvtárs, arcán pajkos mosollyal, elbújik egy bokor mögé kezében a labdával és figyeli Szerjozskát, ahogyan hiábavalóan kutat a labda után. Látja, hogy egy idő után feladja a keresést és éktelenül bőgni kezd elkeseredésében. Lenin elvtárs – egyik kezével a háta mögé rejtve a labdát – odalép hozzá és megkérdezi: „Miért sírsz Szerjózsa?” „Ne is kérdezd Lenin elvtárs” – hüppögi az – „berepült ide a labda de nem találom és most nem tudunk labdázni Afonykával!” Lenin elvtárs a háta mögül előveszi a labdát és megkérdezi: „Ez volt az?” „Igen” – derül fel egy csapásra Szerjozska arca – „köszönöm Lenin elvtárs!” „Menj játszani!” – simogatja meg Lenin elvtárs, a proletariátusért folytatott harcban megkérgesedett kezével Szerjózsa szőke buksiját – „menj!” Mert ilyen ember volt. Pedig le is lövethette volna.
Most 25 éve halt meg Kádár János, és nekem valahogyan mindig ez a régi vicc jut róla eszembe. Mert hát valóban, sokkal több embert is ki lehetett volna végezni vagy börtönbe vetni – ki számolta volna? Sokkal durvább, Istentől elrugaszkodottabb diktatúrát lehetett volna csinálni – ki mert volna ellenkezni?
Kádár életéről és munkásságáról könyvek, tanulmányok születtek és születnek még a jövőben is, amelyekből mindent megtudhatunk: hogyan lett a kis Giovanni Csermanekből Kádár János írógépműszerész, illegális kommunista, pártvezető, Rajk gyilkosa, politikai fogoly, áruló, Nagy Imre és sok '56-os gyilkosa, a puha diktatúra ura és végül zavarodott, a lelkiismerettől marcangolt öregember, aki Nagy rehabilitálásnak napján hal meg.
Én most nem ezekről a dolgokról szeretnék beszélni. Mert érdekesek ugyan, ám talán kevésbé fontosak, mint az, hogy egy ilyen ember hogyan tudott ekkora hatást gyakorolni ránk? Hogyan lehet, hogy egy ilyen, igazából nem túl művelt, nem karizmatikus ember, aki a tetejébe rossz szónok is, a mai napig oly sok honfitársunk szívében talál menedéket, oly sokan találják még ma is „tulajdonképpen rendes” embernek? Mert nevezhetjük a dolgot szocializmusnak is, de sokkal pontosabb a „Kádár-kor” megnevezés az '56-tól '88-ig tartó 32 évre. Az is kétségtelen, hogy jórészt emiatt a Kádár-kor miatt lettünk „pincérnép”, ahogyan Csurka nevezett bennünket – attól tartok találóan, ennek a kornak köszönhetjük mai bajaink jó részét is. Alább megpróbálok néhány választ adni ezekre a kérdésekre.
*
Ahhoz, hogy válaszokat találjunk, meg kell érteni azokat a radikális és erőszakos változásokat, amelyek felforgatták a magyar társadalom évszázados rendjét, amelyek leértek az egyének szintjére, a létükben is fenyegetve őket és válaszokat követelve tőlük anélkül, hogy kapaszkodókat vagy segítséget biztosítottak volna.
1949-ben a városokban élt a lakosság 36,8%-a, míg a többi 63,2% – a többség – falvakban. 1980-ra ez 63,6% városira és 36,4% falusira változott. Látható, hogy 31 év alatt hatalmas átstrukturálódás ment végbe. A változás gyors volt és radikális, mert a városba költözve az embereknek nem csak a lakóhelye változott meg, hanem az egész életformája. Mindez – különösen az ötvenes években – egyáltalán nem békés úton ment végbe, hanem a tulajdon elrablásával és végletes erőszak alkalmazásával; ekkoriban a falusiak többek között a beszolgáltatások és a kulák-listák elől menekültek a városokba. A kényszer – immár elsősorban gazdasági eszközökkel – folytatódott a későbbiekben is. A falvakban, a mezőgazdaságban jóval kevesebbet és rosszabb munkabeosztással lehetett keresni. Amíg az ötvenes években az intragenerációs migráció volt jellemző, addig a hatvanas, hetvenes évektől az intergenerációs vándorlás terjedt el: a falvakban maradók gyerekei mentek a városba a könnyebb és érdekesebb élet reményében.
Ezzel együtt természetesen megszűnt vagy legalábbis nagyon meggyengült a falvak többé-kevésbé összetartó közössége, amelyet eddig egybefűzött a templom, az iskola és a közösen vallott értékek világa. A legfontosabb ilyen közösen vallott érték a munkateljesítmény, a szorgalom és a becsületesség volt. A közösségen belüli hely, a tekintély elsősorban a szorgalomból származott, a vagyon ugyanis – a bevett elképzelés szerint – a szorgalom, a sok munka és a takarékosság eredménye volt. Ezek az erények gyorsan elveszítették vonzerejüket. A hetvenes évekre az elvándorlások miatt többnyire a legjobbak kezdtek el hiányozni, és a mezőgazdaság egyik legnagyobb problémája a megfelelő munkaerő hiánya lett, mert a faluban maradottakból hiányzott mind a szorgalom, mind pedig a becsületesség. Az első téeszek vezetősége többnyire kétes, nagypofájú alakokból verbuválódott, akik gátlástalanul raboltak és érvényesítették frissen szerzett hatalmukat a többiek fölött. A későbbiekben a helyzet annyiban változott, hogy már „csak” loptak. A lopás, az „ügyeskedés” életformává vált, a közösből lopni nem bűn, hanem „ügyesség” lett, amit elismerően emlegettek faluszerte.
Akik a városokba menekültek, ugyanilyen körülmények között találták magukat. A társadalom legaljáról toborzott alakok hatalma alá kerültek. A lopás itt is mindennapos dologgá vált. Mélyen meggyökeresedett az a felismerés, hogy a hatalom, a siker nem a szorgalom és a hozzáértés eredménye, hanem a gátlástalanságé és pártvezetés korrumpálásáé. A munka itt is elveszítette értékét: bérmunkás-mentalitás uralkodott, amely szerint az érdekem, hogy minél több pénzért minél kevesebbet dolgozzak. Közmondássá vált, hogy „ők” fizetgetnek, „mi” pedig dolgozgatunk; kis pénz, kis foci, ugyebár. A városokban pedig gyors ütemben épültek a hatalmas kaszárnyára emlékeztető egyforma házak az új ipari hadsereg katonái számára. A korábbi falusiak számára felfoghatatlan tömegben éltek, laktak és dolgoztak itt együtt. Életük frusztráló idegenségben, arctalanságban telt, nem ismerték a szomszédaikat és többnyire nem is voltak kíváncsiak rájuk.
Megható és szánalmas módon próbálták ezek a szerencsétlenek menteni azt, ami számukra menthető. Miután voltak, akik voltak és jöttek, ahonnan jöttek, természetesen csak a formák megmentése maradt számukra: ragaszkodás a „régi” élet romjaihoz, kiüresedett szokásaihoz, tárgyaihoz. A városokba költöző tanyasiak a társasházak udvarában nyári konyhát eszkábáltak a hazahozott anyagból. Amíg tartott a jó idő, ott élték mindennapi életüket, nem mentek be a „tisztaszobába”, mintha még mindig a tanyán lennének. A városok határaiban, néhány négyzetméteres telkeken kertek, szőlők jelentek meg, rajtuk szerszámos kamrának használt kisbuszok rothadó bódéival, később a kalákában épített „hétvégi házak” kora jött el, ahol a föld, a földművelés utáni reminiszcenciáikat élhették ki az újsütetű városlakók. Azok, akiket és akik ivadékait az ütődött liberálisok citoyennek látnak és „demokráciát” akarnak velük építeni, pontosan úgy, mint amikor összetéveszti valaki a szamarat a csataménnel és azzal indul a csatába.
*
A migrációval mintegy automatikusan, magától kialakult a baloldali vágyálom: a szekularizáció is. A falvak és a régi városok negyedeiben kiépült egyházközségi hálózatokból felépülő, a hatalom által mindenféleképpen szorongatott „történelmi” egyházak szervezete nem tudott mit kezdeni a lakótelepek arctalan, gleichschaltolt tömegeivel, akik lelki vezetés híján, az évek teltével egyre természetesebben fogadták el a primitív ateista materializmust és demagóg egyházellenességet. Az igaz és a hamis kibogozhatatlanul összekeveredett és egyre inkább egyenértékűnek is tűnt.
Az általános elveszettségben és bizonytalanságban kínálták fel az embereknek ezt a csúf arcú, nyakigláb, esetlen figurát az állandóan füstölő cigarettájával, mint olyasvalakit, akire számítani lehet. Nem volt más. A hagyományos elitet elnyelte már a feledés vagy az emigráció, valakinek pedig vezetni kellett. A helyi kiskirályok és famulusaik undorító alakok voltak, ebben közmegegyezés volt, féktelen nyargalásaiknak csak Jani bácsi egyre hatalmasabbra növő képe és hatalma látszott véget vetni. A korlátlan hatalmat csak egy másik, még korlátlanabb lehetett képes megtörni. Megnyugtató volt a tudat, hogy valahol messze, távol van valaki, akihez a végszükség óráiban fordulni lehet. A Kádár-titkárságra írt levelek időnként képesek voltak megoldani lehetetlennek látszó dolgokat is – legalábbis ezt terjesztette pletyka gyanánt a titkosrendőrség és a pártapparátus.
Mert nem szabad elfeledni, hogy a legjobb propagandisták, megalkuvó művészek, kiképzett janicsár-pedagógusok segítettek megerősödni ennek a hitnek. Mert ne feledjük: hazugság volt az egész, csak ekkorra már azok számára, akiknek szólt, nem lehetett az igazságtól megkülönböztetni, nem volt támasz, nem volt segítség. A „tömegek”, ahogyan a kommunista terminológia nevezete őket, visszavonhatatlanul Kádár népévé váltak, mert – bármennyire szomorú is ez – sokkal könnyebb semmilyennek lenni, mint jónak. A közösségi morál összeomlása a következmények belátásának hiányában a szabadság növekedésének tűnt.
Mindeközben kétségtelenül egyre több méz került a proletariátus madzagjára. Évtizedek teltek el: évtizedek, amelyek oly hosszúak egy generáció életében, és az élet formája, a rendszer megszilárdult, így egyre kiszámíthatóbbá vált. Pontosan tudhatóvá volt, hogy mennyi idő alatt lehet Trabanthoz jutni, hány évenként van SZOT-beutaló a Balatonra vagy Lillafüredre és pontosan mennyit lehet büntetlenül lopni a gyárból. Az élet szabályos, kiszámítható formája pedig biztonságot nyújtott és gyarapodást. Ennek méltó jelképe lett János bácsi.
*
Aztán elmentek az oroszok és jött a rendszerváltozás; János bácsi hatalmát veszítette és meghalt. A „tömegek” pedig, Kádár népe, egy emberöltőn belül kétszer látta összeomlani azt, ami biztosnak és időtlennek tűnt. Újfent nem volt, aki segítsen, aki vezesse őket. Most − az előző alkalommal ellentétben − nem börtönözték be, nem ölték meg, nem kényszerítették emigrációra az „elitet”, hanem az egyszerűen elárulta őket. Egy részük ostobaságból, bávatag tévhitek miatt, más részük egyszerű aljasságból. Az ország elérte ugyanis a hőn áhított modernitást, széttörte a „feudalizmus” tagoltságát: az „elit” is Kádár népéből toborzódott, vér volt a vérükből és hús a húsukból; természetesen úgy is viselkedett: aljas és önző módon.
Ne csodáljuk hát, ha sokak álmaiban a biztonságos gyarapodás arkangyala maradt János bácsi. Bárkinek, aki itt él, számolnia kell ezzel. Kádár népe vagyunk és még nagyon sokáig azok is leszünk.
Nem jók, nem rosszak: semmilyenek.
