„Nyilván nem elég csupán rányitni az ember szemét valamely célra és aztán kést nyomni a kezébe: mert nem való neki késsel játszani, kísérletezgetni.” (Arthur Koestler: Sötétség délben)
Tegnap volt a Magyar Függetlenség Napja. Ünnepségek, koncertek, tűzijáték, konfetti, brillantin, szerpentin, ahogyan Hofi Géza mondta. A történeti apropó a függetlenség ünneplésére Nagy Imre és társai újratemetése 1989 nyarán, a nagygyűlés a Hősök terén és Orbán Viktor beszéde, a szovjet csapatok kivonásának egyik első, nyílt követelése. Magam is emlékezem a televízióban látott hatalmas tömegre, a lelkesült arcokra és környezetem ijedelmére: mi lesz ezekből, amiket ez a fiatalember beszél itt. Még csak néhány hónappal előtte nyilatkozta először Pozsgay elvtárs, hogy 1956-ban „népfelkelés” zajlott, és ezzel élesen szembefordult az addigi „ellenforradalom” narratívával. Pozsgay ezt valamiféle bizottság tagjaként nyilatkozta, amely bizottság „megvizsgálta”, hogy mi is történt '56-ban. Hogy pontosan mit és hogyan vizsgáltak, azt nem tudom. Szerintem azt vizsgálták, hogy miképpen tudnak a legkisebb erkölcsi veszteséggel kifarolni az addigi álláspontjuk mögül. Akkor azt gondoltam, hogy erkölcsi téren semmi vesztenivalójuk nincs, egy ország veti meg őket. Hogy mekkorát tévedtem, az 1994-ben derült ki, és azt az ország azóta sem tudta kiheverni.
Érdemes megállni egy pillanatra és elgondolkodni, hogy tulajdonképpen hogyan is állunk ezzel az '56-os szabadságharccal és forradalommal. Nem arra gondolok elsősorban, hogy mi történt az 1956. október 23-a és nagyjából november 11-e közötti pár napban. A magyar történésztársadalom létszámát és elszántságát figyelembe véve ugyanis biztos vagyok benne: nemsokára tudni fogjuk azt is, hogy mi történt a belügyminisztérium második emeleti férfivécéjében 1956. október 30-án déli 11 óra és 11 óra 15 perc között – akkor is, ha nem érdekel bennünket. Egyedül azt nem tudjuk meg soha, hogy a németországi Wertheim ipari negyedében megbúvó Gyula Horn Strasse heroikus névadója vajon lőtt-e akkoriban mindenféle nőkre és gyermekekre, mert azok a papírok egyszer s mindenkorra eltűntek. Van ilyen. Nálunk meg különösen.
Sokkal érdekesebb, hogy nekünk, maiaknak mit mond ez a dolog, s mi az az ünnepi fény, aminek be kéne ragyognia.
*
A történeti események – amelyek egy nemzet emlékezetének kitörölhetetlen részét képezik – és az ünnepek mindig kötődnek bizonyos emblematikus személyekhez, akik a szereposztás szerint megtestesítik a jó és a gonosz oldalt, akiket a nép szívébe zárhat vagy kiszögezhet a szégyenfalra. A tapasztalat azt mutatja, hogy ha nem sikerül megfelelő, alkalmas, nagy történelmi példaképeket találni, akkor az adott eseménnyel nem, vagy csak felületesen azonosulunk. Néhány oldal lesz a nemszeretem történelemkönyvekben és kötelező, unalmas iskolai esemény: újabb ok arra, hogy felnőni vágyjunk, amikor – reméljük – nem kell már részt venni ilyeneken. (Nem a fenét, akkor kezdődik csak igazán.)
Nézzük csak meg, milyen nagyszerűen működik e tekintetben Mátyás király és a gonosz főurak, Rákóczi és az áruló Károlyi, valamint Kossuth és Haynau kettőse, mennyire segítik az azonosulást nagyon régen történt eseményekkel. Hősökre van szükségünk, hogy azonosulni tudjunk velük; hőseinknek pedig ellenségekre, hogy legyőzve azokat vagy a jó ügy nevében elbukva hősökké váljanak. Többek között azért nem lehetett „nemzeti” ünnepet kreálni a Nagy Októberi Szocialista Forradalomból, mert nem állt rendelkezésre ilyen hős. A kopasz, kecskeszakállas, vérbajos Lenin vajmi kevéssé volt alkalmas erre. A baloldaliak közül a legelfogadottabb figura Kádár János volt – Kádár apánk ahogy a nép nevezte –, miután sikerrel elhitették róla, hogy ő valóban a kisebbik rossz, ami talán igaz is volt. Az '56 utáni konszolidációtól 1989-ig, gyakorlatilag a haláláig sugallták, mit sugallták, harsogták róla, hogy ő a nép barátja, az egyszerű, aszketikus férfiú, aki megértéssel van az ő népe iránt. Elfogadták, mert a kor és rendszer legtehetségesebb propagandistái állították róla, hogy nem több mint egy közülük − opportunista, mint ők, nem kerget ábrándokat. Elfogadták, mint később a valóságshow-szereplőket: pont olyan, mint mi, mi baj lehet vele?
Változtak azonban az idők. A rendszerváltozás után új ünnep/ünnepek után kellett nézni, olyan után, ami az elmúlt ötven év tagadása volt ugyan, ám valamiképpen mégis belefért az általános baloldali történetfelfogásba is. Nem lehetett mondjuk Horthy 1919-es budapesti bevonulását megtenni nemzeti ünnepnek, miután előtte egyfolytában fasisztázták; egyáltalán, semmi nem lehetett 1945 előttről, hiszen akkor a nép irtózatos nyomorban élt, s mindennek tetejében még nagybirtok is volt, annál szörnyűbb pedig nincsen. Ezt tanították negyven évig.
*
Az '56-os forradalom alkalmasnak tűnt arra, hogy így vagy úgy, de mindenki felsorakozzon mögötte. Vezetői, élükön Nagy Imrével, kipróbált kommunisták voltak, személyükben szimbolizálhatták a baloldal megújulóképességét és hazaszeretetét, ezeket ugyanis rettentően kellett szimbolizálni, mivel sokaknak komoly kétségei voltak a baloldal ilyen tulajdonságai tekintetében. Kellően rövid ideig tartott ahhoz, hogy ne derüljön ki, mit is akartak az egyes résztvevők. Így nem is ugrottak egymás torkának, majd csak később az emigrációban. A heroikus és kilátástalan harc az orosz hordák ellen pedig mindenki szimpátiáját elnyerhette. Úgy tűnt: konszenzus alakítható ki, végre egy olyan esemény, amelyet mindenki a magáénak tekinthet. Akik továbbra is ellenforradalomnak gondolták, azok – mint Biszku Béla – ez idő tájt éppen behúzták a fülüket-farkukat, nagyon messze voltunk még a pökhendi, horni „na és?”-től. Már csak a hősöket kellett megkeresni. És itt kezdődtek a bajok.
A még velünk élő ötvenhatosokról gyorsan kiderült, hogy – nem meglepő módon – nem nagyon szívlelhetik egymást és politikailag nagyon elkötelezettek. Elnézve mondjuk Mécs Imrét és Wittner Máriát – akiket egyként halálra ítéltek '56 után, elgondolkodhat az ember, hogy vajon mennyivel kellett volna tovább tartania a forradalomnak, hogy egymás ellen forduljanak a résztvevők. Tartok tőle, hogy nem sokkal. Halott hősök kellettek hát, akik nem tudnak tiltakozni a róluk alkotott kép ellen és nem rontják el a jól kitalált történetet. Ideálisnak tűnt Nagy Imre, a mártír miniszterelnök, akit egy nyilvánvalóan koncepciózus perben ítéltek halálra, és nagy emberi tartásról téve tanúbizonyságot méltósággal fogadta ezt, igazi férfiként ment a vérpadra. Ugyanakkor tagadhatatlanul igazi baloldali volt, nem lógott ki a már akkor készülő „a baloldal jó, a jobboldal rossz” narratívából.
Nagy Imre ideálisnak tűnt arra is, hogy a baloldaliak általa gyorsan és – reményeik szerint – feltűnésmentesen elhatárolódjanak Kádártól, akinek a köpenyéből vagy krumplileveséből egyébként kibújtak, hiszen ő végeztette ki. Itt azonban egyszerre több problémával is szembe kellett nézni. Először is, hirtelen szembe kellett fordulni az általuk addig sugallt Kádár-képpel, a kedélyes, jó szándékú népfiből véreskezű gyilkost kellett varázsolniuk ugyanazoknak, akik nemrég még az ellenkezőjét állították. Azért, hogy előálljon a jófiú-rosszfiú felállás, a hős és az ő ellensége. Másodszor a teljesen jellegtelen megjelenésű, karizma nélküli Nagyból echte hőst kellett faragni, ami legalább olyan nehéz feladat, mint Bajnaiból politikust varázsolni. Harmadszor pedig kellett – volna – valamit kezdeni Nagy valódi történeti szerepével.
Nagy ugyanis tipikus moszkovita kommunista volt. A bolsevik pártba a Szovjetunióban lépett be és ott is élt addig, amíg az orosz csapatok gardírozásával haza nem tér, hogy megvalósítsa a nagyszerű társadalmat, amelyben szerencséje volt élni 1930-tól 1945-ig. Pontosan tudta, hogy mi következik. Tizenöt évig élt abban a rendszerben – a megvalósult baloldali humanizmus körülményei között –, túlélte, tehát biztosak lehetünk benne: pontosan úgy megmártózott minden mocsokban, részt vett minden árulásban, besúgásban, mint a többiek. Másképpen nem lehetett túlélni, és még így is szerencse kellett hozzá. Itthon azonnal és tétovázás nélkül nekilát a nagy feladatnak: tízmillió fasisztával építeni a szocializmust. Fontos feladatot kapott. Valamiért agrárszakértőnek tartották, talán azért, mert dolgozott lakatosként mezőgazdasági gépgyárban, így – Rákosival vagy Gerővel ellentétben – meg tudta különböztetni a cséplőgépet a harckocsitól. Egyébként is tudjuk: egy igazi kommunista bármihez ért. 1951. március 2-án az MDP II. kongresszusa után a KV újfent a PB, s egyidejűleg a Titkárság tagjai közé választotta. 1952-ben megkapta miniszterelnök-helyettesi és begyűjtési miniszteri kinevezését. Ebben a minőségben is százezrek megnyomorításáért, mindenféle erőszakért, kuláküldözésért felelős, ő a „padláslesöprő” miniszter.
Kétségtelenül nem tartozott a héják közé. Az olyan paranoid gyilkosokhoz képest, mint Rákosi, Rajk vagy Gerő, kifejezetten szelíd természetű volt, ez azonban nem jelentette azt, hogy nem érdemelte volna meg a felelősségrevonást. Hamar összerúgta a port az akkorra már teljesen buggyant Rákosival, aki többször is megtámadta; de – valamiért – Moszkvában mindig a pártját fogták, így elkerülte a börtönt vagy – akkor még – elvtársai kezéből a kötelet. Rákosival folytatott vitáitól eltekintve éli a nómenklatúra-arisztokrácia mindennapi életét, a Pasaréti úton lakik és tanít az egyetemen – ami biztosan tanulságos lehetett. Önkritikát gyakorol, amikor kell; pontosan olyan, mint a többiek. Hazudni is ugyanúgy szeret: „Új országot teremtettünk és szabad, boldog életet a népnek” − jelentette ki például 1954. december 21-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulásának tízéves évfordulóján elmondott ünnepi beszédében.
Mivel ismert ellenfele Rákosinak, valahányszor az meggyengül, Nagy automatikusan megerősödik. A belső hatalmi harc logikája szerint mindent ellenez, amit Rákosi helyesel és viszont. Így lesz „engedékeny”, már persze Rákosihoz vagy Gerőhöz képest. '56-ban elsősorban csak sodródik az eseményekkel. Nemhogy akkor, még jóval utána sem tudta, hogy mit gondoljon az egészről. „Nem mondhatom másként [...], mint hogy forradalom volt. De ami történt, nem nevezhetem másként, mint ellenforradalom fasiszta elemekkel [...], ezt elmondhatom, de ugyanakkor forradalom is volt” − válaszolta roppant összefogottan, a Budapestről Romániába küldött Kállai Gyulával folytatott beszélgetése során arra a kérdésre, hogy forradalom volt-e 1956.
*
Gyilkosával, Kádárral nem ellentétes, hanem párhuzamos a sorsuk. Mindketten a pártvezetés azon kisebbségéhez tartoznak, amely nem veszítette el teljesen a józan eszét és érzi, hogy csinálni kellene valamit, mert így nem mehet tovább. Mindketten elkötelezetten a szocializmus és saját hatalmuk túléléséért dolgoznak, fegyvertársak az első napokban. Csak Kádár számot vet a realitásokkal és – mivel a többiekhez hasonlóan – tökéletesen amorális, elárulja őt. Nagy ismerte az elvtársait: amikor nem találja Kádárt és jelentik, hogy özönlenek be az orosz csapatok, bizonyára jól tudta, mi következik.
1958. június 15-én Nagy Imrét halálra ítélik Gimes Miklós és Maléter Pál társaságában. Az ítéletet emelt fővel fogadják és másnap hajnalban végre is hajtják rajtuk: testüket jeltelen sírba temetik, aszerint az eljárásrend szerint, amelyet Nagy előző miniszterelnöksége alatt fogadnak el a „nép ellenségei” holttestének eltüntetésére. Ilyen a sors különös, éjfekete humora.
Hármuk közül Gimes az egyetlen, aki maradéktalanul bírja a szimpátiámat. Feljegyezték: végigaludta a kivégzése előtti éjszakát, belenyugvással, már-már várva a halált. Ő volt az egyetlen, akinek bűntudata volt: nem '56-ért, hanem amit előtte tett sok-sok ember ellen, elbódítva a racionális társadalom-átalakítás mákonyától, áthágva jó erkölcsöt és jó szándékot.
A többiek ártatlannak vélték magukat, amint azok is voltak – azokban a bűnökben, amiért végül is elítélték őket. Nem is fogták fel, mekkora bűnöket követtek el embertömegek és a hazájuk ellen. Egyébként meg régen megértek az elszámoltatásra. Egyedül Gimes értette meg azt, ami történt: bűn nem marad büntetlenül. Ő tudta: ami történik vele, azt megérdemelte, és most bűneit levezekelve térhet meg a Teremtőjéhez. Mi pedig fohászkodhatunk: legyen irgalmas hozzá.