Vendégszerzőnk, Peter Griffiths, Magyarországon élő és dolgozó brit állampolgár cikke.
*
Adam Smith, „A Nemzetek Gazdagsága” legendás szerzője, a mára ikonikus „láthatatlan kéz” elméletének kidolgozója valószínűleg forogna a sírjában, ha látná, hogy mi folyik most az EU-ban. Az EU-s pénzek ugyanis nem csak a magyar állam zsebében pihennek, hanem Budapest utcáin járva is észrevehető a hatásuk. Gyönyörű régi épületeket újítanak fel, az utcákat újrakövezik és a tömegközlekedésben is szembeötlő a javulás. Persze mindenkinek van ötlete, hogyan lehetne jobban elkölteni ezt a pénzt, de nem is ez a lényeg.
Az emberi természet ilyen: nyilván senki sem utasítana vissza egy csomó ingyen pénzt. De itt jön a bökkenő: mindenki tudja, hogy valójában semmi sincs ingyen. Ez a fajta, gyakorlatilag az EU-tól az államnak adott „ajándék” pedig többet árt a magyar gazdaságnak, mint amennyit használ. Ne felejtsük el, hogy csak egy generációval ezelőtt ért véget az a kommunizmusnak nevezett álomvilág, ahol az állam egyik fő szerepe az volt, hogy biztosította a megélhetést az embereknek. Bár ez az elképzelés már rég megdőlt, a mentalitás még kitart. Ezt finoman érezni lehet a javak és szolgáltatások átlagos színvonalában is. Az állam aránytalanul nagy, a felesleges papírmunkával pedig megfojtja a gazdasági életet. Az ország így jórészt bezárkózott a biznisz elől.
A legtöbb gazdaságot a munkaerő rugalmassága és mobilitása tette sikeressé. A magyarok viszont rögeszmésen ragaszkodnak a képzettségekhez és azok hivatalos igazolásához, ennek pedig nagyon káros következményei vannak. Persze vannak olyan munkák, amik tényleg végzettséget igényelnek, viszont megkockáztatom, hogy a foglalkozások nagy többsége nem ilyen: ezekhez pusztán egy kis tanulni akarás kell. Például egy sima szendvicsbárt miért ne lehessen megnyitni anélkül, hogy a tulajdonosnak ne lenne szakirányú végzettsége? Vagy egy borbélyüzletet? Pont ezek miatt a szigorú szabályok miatt lesz azonban nagyon nehézkes és rugalmatlan a munkaerőpiac.
Hadd érzékeltessem egy pár példával! Egyik nap besétáltam egy ismert bank budapesti fiókjába, mert számlát akartam nyitni. Az ügyféltér teljesen üres volt, csak hat-hét dolgozó volt a helyiségben. Elmondtam, hogy mit szeretnék, de azért sorszámot húzattak velem a gépből, amihez persze vagy nyolc opció közül kellett kibogarászni, hogy mi kell nekem és melyik ablaknál. Gúnyosan közöltem, hogy nem sorszámra van szükségem, hanem csak egy bankszámlát akarok nyitni. Erre persze letoltak és az lett a vége, hogy büszke tulajdonosa lettem egy sorszámnak egy olyan sorban, amiben én álltam egyedül.
Egy másik alkalommal a közértben álltam sorba. A két pénztárból csak egy működött, viszont ott állt egy alkalmazott, aki láthatóan nem csinált semmit. Felvetettem, hogy esetleg a fölös gép mögé beállhatna a fölös ember és akkor gyorsabban menne a sor, mire kiröhögtek, hogy hová sietek vasárnap, és közölték, hogy a másik gépet sosem használják.
Vagy a Deák téri metrómegállónál: a jegypénztár időnként bezár negyedórákra. Én persze szemtelenül észrevettem, hogy valami mozgás van a függöny mögött a pénztárban, ezért bekopogtam az ablakon – persze tudtam, hogy zárva van. Erre egy nő dühösen kinézett a függöny mögül és jól kioktatott, hogy még nem járt le a szünete. Viccből azért megkérdeztem, hogy akkor ez azt jelenti-e, hogy ingyen utazhatok, mivel nem tudtam jegyet venni?
Persze Angliában sem minden tökéletes, ott is vannak rossz szolgáltatások. Nem is akarom azt mondani, hogy ezek „rossz tapasztalatok rossz emberekről”. Egyszerűen csak látni kéne, hogy teljesen életképtelen az üzletvezetésnek ez a módja. A fenti példák is erre az intézményes betegségre mutatnak rá; és fel sem merül senkiben, hogy valójában mekkora árat fizethetnek ezért. Pedig a vásárlók elmesélik az enyémekhez hasonló tapasztalataikat az ismerőseiknek, rossz híre kel az üzletnek, egyre kevesebb lesz az ügyfél, kénytelenek lesznek pár alkalmazottat elbocsátani, így kevesebb adót fizetnek az államnak.
És tulajdonképpen még egy sokkal hétköznapibb következménye is van: azt a benyomást kelti egy idegenben, hogy az emberek, akik itt dolgoznak, fel sem fogják, hogy mit jelent megkeresni a megélhetésüket. A fenti történetek mindegyikéből sugárzik az a már-már kafkai tanulság, hogy ezek az emberek egyszerűen nem akarják, hogy az ügyfelek fizessenek nekik. A vevők besétálnak a boltba, gyakorlatilag tálcán kínálják a pénzüket − ami úgy tűnik, nem kell senkinek, és a végén úgy érzik magukat, hogy bár sose mentek volna be abba az üzletbe. Ennek pedig semmi értelme. Nem is lenne baj, ha az ilyen üzletek simán tönkremennének, de sajnos sokszor nem mennek tönkre, sőt az állam még támogatja is az effajta élőhalott-üzletelést.
Szeretnék még a magyar néplélek egy másik sajátos, és különösen veszélyes aspektusára is rámutatni. Ez pedig a gazdagokkal szembeni hozzáállás. Talán ez a legbetegebb és rombolóbb megnyilvánulása a '89 utáni „másnaposságnak”. Széles körben elterjedt az a vélekedés Magyarországon, hogy gazdagnak lenni egyenlő a korrupcióval, hogy lehetetlen becsületes munkával vagyont szerezni. Ez természetesen nonszensz. Ha valaki rá tud szokni arra, hogy félretegyen, és jó ötletekbe fektet, akkor még egy átlagos fizetésből is meglepően jó kis vagyont tud felhalmozni egy idő után. Ez nem optimizmus, hanem a kamatos megtérülés törvénye. Persze egy csomó más módon is lehet vagyont gyűjteni. Viszont egy gazdaságnak, főleg egy ilyen gyenge gazdaságnak nagyon nem tesz jót, ha a gazdagokat folyamatosan rágalmazzák, mert akkor nem fogják biztonságban érezni a vagyonukat és más helyet keresnek, hogy a pénzüket ott fektessék be.
Ezeket a gyengeségeket a magyar társadalom magának köszönheti. Jó részén pedig lehetne változtatni: nem is elsősorban pénz kell hozzá, hanem az, hogy változzon a mentalitás. Keynes egyszer azt mondta, hogy sokkal nehezebb elengedni a régi eszméket, mint újakat kitalálni. Sokkal többre lenne szükség, mint simán betömni a tagállamok kormányainak a száját egy kis zsebpénzzel. Aki sokat utazott Európában, az tudja, hogy miért nem eléggé versenyképes a Kelet a Nyugathoz képest. Nem kell hozzá éles előrelátás, közgazdasági szakértelem vagy történelmi tájékozottság: csak menj be egy boltba és vegyél valamit.
Pedig potenciál mindenhol van: a kreativitás az emberi agy minden tekervényében ott lapul. Csak egy olyan környezet kell, ahol szabadjára lehet ereszteni a kreativitást, és akkor a Kelet kiléphetne végre a Nyugat gazdasági árnyékából. Amikor F. Scott Fitzgerald megírta a Nagy Gatsby-t, az egy figyelmeztetés volt, hogy nem szabad túlságosan szeretni a pénzt. Nem szabad, hogy a pénz uralja az embert, mert sokkal fontosabb célok is vannak az életben, mint pénzt gyűjteni. Talán egy erős gazdaság nem is annyira fontos, és az is csak elhozza a maga problémáit...
Viszont ha fenntartjuk, hogy a vagyonépítés fontos a nemzet számára, akkor az embereknek és a vállalkozásoknak el kell kezdeni gondoskodni magukról. A nagybácsinak, aki eddig minden nap ajándékot hozott, végre egyszer szigorúnak kell lennie, megmondva az unokaöccsének, hogy ideje kirepülni és önállóan megélhetést keresni. Nem kell ennek feltétlenül fájdalmasnak lennie, de az alkalmi nyugati segélyek Afrikát se tették gazdaggá, és évtizedek múltán úgy tűnik, nem működnek Kelet-Európában sem.
