A PLT cikkére reflektáló, Mi lesz veled, fiatal középosztály? című cikkünk sok visszajelzést, nagy visszhangot kapott. Úgy döntöttünk: vitát, párbeszédet, beszélgetést indítunk a témáról egy cikksorozat formájában, amire elsősorban magukat megszólítottnak érző olvasóink írásait vártuk. Az eddig megjelent írásokat itt olvashatják.

Olvasónk, Radnóthy Szabolcs építészmérnök írása.

*

Zorro cikkével (Nem vonultunk ki sehonnan) teljes mértékben egyetértek, így csak kiegészíteném néhány saját gondolattal. Volt szerencsém egyszer személyesen is találkozni Schilling Árpáddal, akitől később egy interjúban azt olvastam, hogy a jelenlegi képviseleti demokráciát a részvételi demokrácia irányába szeretné elmozdítani. Ezzel a mondatával egyben definiálta a fiatal magyar középosztály szellemiségét is. Teljes mértékben egyetértek vele, sőt! Látni kell, hogy ebbe az irányba fejlődünk, még ha csak kis lépésekben is. A legtöbb kérdés, probléma, megoldandó feladat helyi jellegű, és mire odafentről válaszolnak, a híd korlátja már réges-rég elkorhadt. Hadd meséljek el erről egy személyes történetet.

Magyarország egyik kis falujában járunk, amely egyike a számos elnéptelenedő, önhibáján kívül hátrányos helyzetben lévő településnek, ahol ennek megfelelően régen utcanévtáblák sem voltak sehol. Történt egyszer, hogy személyes okokból felvetettem ezt a problémát a falugyűlésen. Erre azt mondták, hogy régóta nincs erre megoldás, mert nincs rá pénz. Nem kapnak odafentről forrást.

Mondtam erre, hogy biztosan van sok deszka meg egy csiszológép; és tudtam, hogy a faluban él egy fazekas is, aki szépen tud festeni. Javasoltam nekik, hogy kalákában, adományokból, önerőből készítsék el a falu összes névtábláját, közösen fúrják fel a kerítésekre és a házfalakra. A végén pedig csapjanak egy hatalmas avató bulit borral és pogácsával, igyanak minden névtáblánál egy jó felest, és hívják meg rá az egész falut.

A hatás a következő volt: képzeljünk el egy berozsdásodott, ám igen szép órát, aminek lassan, nagyon lassan elindulnak a fogaskerekei. A pogácsa és a feles képe csak rásegített arra, hogy az arcokon lassacskán megjelenjen az öröm: „de hiszen miért is ne”? Hiszen MI is meg tudjuk ezt oldani! És lőn csoda, rá egy fél évvel mindenhová kikerültek a falu egyedi készítésű, szép utcanévtáblái, az állam TELJES kihagyásával.

Ez a történet szerintem gyönyörűen modellezi Schilling Árpád elképzelését a képviseleti és a részvételi demokráciáról. A fiatal középosztály azért nem kér a ma politikusaiból, mert rájött arra, hogy odafentről nem látni az idelentet; és azért is, mert odafent a biznisz megy, idelent pedig a valós, a mérhető és a megtapasztalható tenni akarás és siker. Egyszerűbben fogalmazva: mert nincs rájuk szükség. Nincs kiszolgáltatottság.

Kérdezem én: nem ez jelenti-e az utat a Paradicsomba? Amikor nem azért nem lopunk, mert különben börtönbe dugnak; hanem azért, mert tudjuk, hogy másnak és ezért magunknak sem okozunk jót? Ha én tudom, hogyan kell hitelesen képviselni a magam és mások érdekeit, mert megtapasztalom a hitelesség pozitív hatását; akkor nincs szükségem képviseletre, mert azzal kiadom a lehetőséget a kezemből. Nyilván egy országon végigfutó gázvezeték más téma, de szerintem érthető, amiről beszélek.

Van itt egy másik felvetésem is: sokan szidják a parlamentet, de azt ne felejtsük el, hogy ami az ország nagyban, az a parlament kicsiben. A vezető politikusokat a magyar nép nevelte és emelte fel a legmagasabbra, hű képet adva a magyar társadalomról. Ami a parlamentben zajlik kommunikáció terén (néha óvodások szintjén sértegetik egymást a képviselők és füllentenek a kamerába), az ugyanígy zajlik otthon, a munkahelyen, az iskolában, a falugyűlésen és így tovább. A parlament a magyar társadalom hű keresztmetszete, egy nagy tükör, szóval lehet rá köpdösni, de azzal önmagunkat köpjük le. Inkább változtassunk rajta.

Nem így képzeljük el a politikát? Akkor hogyan? És ne csak dumáljunk róla, hanem csináljuk is. Abból nem lesz soha süti, ha szétkürtölöm a világnak a legjobb receptet, de soha nem állok neki tésztát gyúrni. Én azonban pont azt szeretem a mai fiatal középosztályban, hogy ezerrel gyúrja a tésztát, és nem csak a magyar, de a külhoni is.

Nagyon biztatónak érzem a jövőt, és végtelenül megtisztelő a feladat, amit a sors a mi generációnknak adott. A tésztát ugyan nem mi rakjuk be a sütőbe, hanem inkább majd a gyerekeink vagy az unokáink, de ezért is különösen fontos, hogy jó alapanyagokat válogassunk nekik. Jól gyúrjuk majd össze, hogy amikor kiveszik a sütőből, jó ízzel egyék meg. Tésztagyúrásra fel!