Amikor olvasom, hogy ki és mit ír erről a négy évről, egy szempont rendre hiányzik. Egyre távolodunk ugyan a kezdetektől, de érdemes felidézni, hogy az egész kétharmad, a túlnyert 2010-es választás, az erő nagyságát tekintve történelmi kivételként létrejött hatalom minden ízében válságtermék. Nem csak gazdasági szempontból: az évtizedes, tök improduktív eladósodástól kezdve a gumibottal és Fradi-sállal újrajátszott 2006-os „forradalmon” át a kettős állampolgárságról szóló népszavazás lelki következményeiig kőkemény és páratlanul szar idők jártak. Mindezt megfejelte, hogy a világgazdaság a '08-as jelzáloghitel-válság nyomán minimum kétéves bérletet váltott a szopórollerre.

A kétharmados parlamenti többség – mint válságtermék – önmaga megszervezése után azonnal elefántkodásba kezdett. Mégpedig kétféleképpen. A gazdasági reakció az adórendszerhez (a kisadóktól az SZJA-n át az ÁFA-ig), a MANYUP-pénzekhez, a bankok és multik közteherviseléséhez, a devizahitelekhez és a közszolgáltatások tulajdonviszonyaihoz való radikális hozzányúlást jelentette. A politikai reakció pedig a felelősök (= a politikai ellenfelek) megnevezését és kiszorításuk megkezdését a közélet és a kultúra minden, de értsd, tényleg minden területéről. A cselekvés üzenete nagyjából úgy szólhatott, hogy „bűnösök vagytok, vesztettetek, most pedig meg is fogtok dögleni”. (Már politikai értelemben, persze.) Mindkét reakció embertelen csatazajt (csak most zömmel nem az utcán, hanem az eliten belül) és nagyjából elviselhetetlen úthenger-stílust eredményezett.

Ez az alaphelyzet. Csak azért rögzítettem, hogy világos legyen: az utóbbi négy évre több szempontból válságtermékként, a létrejött választói felhatalmazásra (és az abból levezethető több dologra) kivételként tudok tekinteni. A 2014-es alaphelyzetnél például ezek közül egyik adottságot sem látom reálisnak: válsághelyzet nincs, szerintem kétharmados győzelem sem lesz.

Az alábbiakban két blokkba gyűjtöm az eltelt négy évvel kapcsolatos meglátásokat.

I. „Magyarország jobban teljesít” (ami sikerült)

1. Gazdaság. Azonos című pont a szidalmazásnál is helyet fog kapni, de a 2014-es végkifejletnél nem lehet elvitatni az eredményeket: a makromutatók stabilak (szinten van az államadósság, az infláció rendben van, a költségvetési hiány leszorítását pedig pártállás nélkül mindenki elismeri), megjelentek mérhető növekedési kilátások is. A mélypont után fontos befektetések indultak és indulnak, elég csak az utóbbi időben a sajtót is bejárt avatásokra/megnyitókra/alapításokra gondolni: Audi, Knorr-Bremse, Lego, Grundfos, Pamers, Hankook, Takata, Mercedes, Huawei, Suzuki stb. Hosszabb írás tárgya lenne, hogy a sorról leválogassuk a valóban fontos, klaszter-jellegű beruházásokat és a túl sok fejlődéssel nem kecsegtető üzemeket, de tény, hogy az idézett cégek nem fektetnének további itthoni fejlesztésekbe, ha elhinnék az ellenzéki sajtóban olvasható, „Magyarország a vesztébe rohan”, „katasztrófa szélén állunk” és hasonló érveléseket. A válságadók szerkezetével nem volt gond (minden komolyabb elemző leírja, hogy a tőke hagyományosan aluladóztatott volt a rendszerváltás utáni Magyarországon), a költségvetési fegyelem és a tartalékképzés évek óta példás.

2/a Belügy: a kilencvenes évek döglött aktáinak újranyitása (Portik, Jozef Roháč), az alvilág központi figuráinak lekapcsolása (a sajtóban csak „ötödik Lászlóként” jelzett Vizoviczki és a különböző rendőri vezetők). Ez a szempont jórészt kimarad az értékelésekből, pedig a fiúk begyűjtése komoly jelzés az alvilág felé. Hogy értsük a dolog jelentőségét, elég csak tanulmányozni az utóbbi 15 évben gyakorlatilag bármire képes Portik Tamás történetét. A belügynek ezen a területén nyilván van még tennivaló. Elvárható, hogy végigvigyék az olajügyeket és folytassák a pesti leszámolásokkal kapcsolatos nyomozásokat is. A rendőrség személyi- és szerkezetváltása mindehhez remélhetőleg adott.

2/b Belügy: vörösiszap, árvíz. Az első Orbán-kormány és a beregi árvíz óta látható, hogy ez a társaság jól kezeli a vis maior-jellegű helyzeteket. Tudom, hogy miről beszélek, láttam közelről a vörösiszap-tragédiát és annak helyreállítását, majd a 2013-as árvizet is. A kormányzásnak ez a része nagyon rendben volt. (Figyelem: aki a március 15-i havazással jön, kizavarom. Pont ezen a helyen írtam le, hogy ilyesmi Nyugaton is többször megesett már. Az említett katasztrófák egyik ismertetőjegyét sem hordozta magán.)

3. Új alkotmány. Nem az új alkotmány körülményei, hanem a ténye. Sok idő telt el az új alkotmány létrehozása óta, a megszületett értékelésekből is kiolvasható, hogy az Alaptörvény inkább folytonosságot hozott, mint forradalmat, a közjogi alapszerkezet nem változott. Ami változott, az a magyar alkotmányos tradíció keretei között történt. Az 1949. évi XX. törvény helyetti új alkotmány nagyon régen terítéken volt, már csak szimbolikája, számozása és öndefiníciója (ideiglenes) miatt is. Persze lehet jönni az alkotmányozás körülményeivel, igen, csak egyelőre nem túl hiteles finnyásnak lenni. Mondhatnánk, hogy a megelőző húsz év alatt igen magas minőségű jogállamhoz és demokráciához szokott orrunknak kényes az ilyen gyakorlat, csak nem lenne szép.

4. Budapest. A választásnál nem lehet figyelmen kívül hagyni lokális tényezőket. Budapesten élek, naponta használok tereket és szolgáltatásokat, amikhez a központi kormányzás és az önkormányzatok látványosan hozzányúltak az utóbbi években. Nem kell mindent számosítani, a mondanivalóm annyi, hogy Budapest egyre jobb hely. Az utóbbi években (sőt: hetekben) létfontosságú szálakat varrtak el, a közösségi közlekedés jobb (ha nem is tisztább) a legtöbb európai városénál, a folyamatban levő változások helyes irányt mutatnak.

5. Sport. A sporttámogatás, a sportba fektetett munka sokkal több és jobb, mint korábban. A 8–4–6 arany–ezüst–bronz-szám Londonban (Pekingben 3–5–2 volt!) jelezhet valamit, illetve a 2021-es úszó vb lehetőségének elnyerése is.



II. „Magyarország nem teljesít jobban” (ami nem sikerült)

1. Gazdaság. A fentiek mellett igaz, hogy a 2010-es kormányzás állat módjára rontott rá a gazdaság számos területére, kiszámíthatatlanságot és ide-oda lengő forintárfolyamot okozva. Miközben egyik kezükkel mentették a hiteleseket, a másikkal sikerült a két szék közé esett devizásokat tartósan szétszopatni a gyenge forinttal. Emellett tény, hogy a kormány politikája újraelosztási igazságtalanságokat teremtett az egykulcsos adóval. Önmagában nem az a baj, hogy a gazdaságpolitika csoportokat preferál (minden gazdaságpolitika preferál csoportokat), hanem az, hogy hogyan teszi azt. A „Gazdaság” menüpontnál hadd soroljam még fel a következő fogalmakat: trafik, Kishantos, Mészáros Lőrinc.

2. Közoktatás. A kormányzás mélypontja. Az, amit átszervezés címszóval itt levezényeltek felér egy Kóka Jánosba oltott Bokros Lajossal. Tök átláthatatlan rendszerek, szétadminisztráltatott pedagógusok, nevetséges ötletek (ne az angol legyen az első idegennyelv stb.), alig beváltott béremelési ígérgetések. A szerény eredmény nem is csoda, ha a megvalósítás és a tanácsadás során olyan erőket vetünk be, mint a tehetséges Marekné Pintér Aranka és Kotschy Beáta. Fel nem fogom, hogy a kizárólag választói tömeg-egységekben gondolkodó hatalompolitikusnak miért nem éri meg a hangadó vidéki értelmiség tekintélyes részét adó pedagógusréteg felemelése.

3. Egészségügy. A magyar egészségügy erején felül teljesít. Nemrég kényszerűen kórházban töltöttem néhány napot, közelről láttam, hogy a sokszor rémes körülmények ellenére mennyire tisztességesen végzik a munkájukat az orvosok és az ápolók is. Az viszont nem tisztességes, hogy amikor éjszaka kimegyek hugyozni, rohangáló csótányt kell agyontaposnom a mosdóban. 2014-ben. Olyan osztályon, ahol mellesleg többségében gyerekek vannak. Van tennivaló.

4. Kerényi Imre. Ezen kívül minden, amit Kerényi Imre jelent a kultúrpolitikában.

5. Média. A második Orbán-kormány médiapolitikája, médiához való hozzáállása ennek a kurzusnak a legrosszabb arca. A közmédiát sikerült tehetségtelenségüket szervilizmussal kompenzáló figurákkal feltölteni. Mindent elmond, hogy a közszolgálati csoport kiemelt reggeli közéleti műsorát, az MR1 180 percet Kocsis Éva vezeti. Persze mondhatnánk, hogy ez nem érdekes, de a jobboldalnak a saját érdekében kellene tanulnia a történelmi tapasztalatokból: ezt a közmédiát nemsokára ugyanúgy fogják utálni az emberek, ahogy utálták a Nap-keltét az előző évtized végére. Szóltam.

Nagyjából ez az én – szubjektív, egyáltalán nem teljes – képem az utóbbi négy évről. A kormányzás milyenségéről szóló kérdésekre nincsenek rövid válaszok, egyszavas megfejtések, így az ítéletalkotásnál nyugodtan felejtsük el a „zuhanunk”, „rothadunk” vs. „szárnyalunk”, „lubickolunk” kifejezéseket.

A feladat már csak az, hogy ebből a képből szavazatot kell alkotni. És bár nem értek egyet azzal, hogy teregessük a konkrét politikai preferenciáinkat, ez a kérdés idén – valamiféle újdonságként – mégis erősebben jön talán elő, mint máskor, így elmondom, mit teszek. A negatív tapasztalatok miatt a listás szavazat az LMP-re megy; mert bár több szempontból nevetséges, kormányzásképtelen, impotens formációnak tartom őket, amit Schiffer András a PM-es szakadástól egyes szakpolitikai kérdésekig következetesen végigvitt, érdemes az elismerésre. Amúgy pedig megőrülnék egy parlamenttől, ahol a harmadik Orbán-kormány mellett kizárólag Gyurcsány Ferenc és a kőbuta Vona Gábor található meg.

A másik szavazat viszont a Fideszre megy, mert OV-nak is meg lehet adni az esélyt, hogy konszolidálja a rendszerét, hogy eltávolítsa a szellemi fogyatékosokat a környezetéből és a hatalomtechnikán túlmutató munka folytatódjon. Másrészt mindenféle faszkodás mellett azonosítható a teljesítmény ebben a kurzusban, ami a korábbi kormányzásokhoz képest – szomorú dolog ez – megőrzendő újdonság.

A tévedés jogát fenntartom.