„Ma még lelkesen harangoznak,
de holnap már a kezüket fogják tördelni”
(Sir Robert Walpole)
A fenti szavak akkor hagyták el Oxford grófjának és Nagy-Britannia miniszterelnökének száját, amikor Londonban megkondították a harangokat annak örömére, hogy a parlament elhatározta a Cartagena elleni flotta-támadást, a „Jenkins füle” háborút. Ez azán az angol hadtörténet egyik legsúlyosabb fiaskójának bizonyult. A nevezett úriember fülét a galád spanyolok levágták, és a casus bellit – tartósított formában – be is mutatták a parlamentben. Kínosan hasonló gondolatok jutnak az embernek eszébe, amikor az ukrán ellenzék „győzelmét” ünneplő Európára tekint.
Mostanában láthattunk egy videót, amelyen a frissen hatalomra került ukrán ellenzék képviselői nyolc napon túl gyógyuló, mondhatni kézzelfogható érvekkel veszik rá az állami televízió elnökét a lemondásra. Erről először az jut az ember eszébe, hogy micsoda szerencséje volt a tévéelnöknek, mert nem Klicsko látogatta meg őt ez ügyben, mint az új ukrán hatalom egyik reprezentánsa. Ez esetben ugyanis valószínűleg nem úszta volna meg ilyen könnyű sérülésekkel a rábeszélést. Egyébként is, e tekintetben roppant izgalmas jövőnek nézünk elébe. Közismert, hogy az ukrán parlamentben meglehetősen gyakoriak a verekedéssel eldöntendő politikai viták, amelyeknek teljesen új dimenziót adhat egy nehézsúlyú világbajnok részvétele. Megítélésem szerint Klicsko, aki a nevében is a konszenzuális demokrácia és a humanizmus iránti mély elkötelezettségről tanúbizonyságot tevő „Ütés” párt elnöke, jelenlétével megszünteti az ilyen jellegű eseményeket a parlamentben; egész egyszerűen azért, mert nem hiszem, hogy bárki is meg meri kockáztatni a politikai vita ilyesfajta formáját vele. Kivéve persze, ha valaki AK-t használ – aminek szintén van reális esélye egyébként, elnézve az eseményeket.
*
Vészjósló jelek ezek, arra mutatnak, hogy – az arab tavasz forgatókönyvének megfelelően – Ukrajna is készen áll a zuhanásra az anarchia örvényébe. A rend és a törvényesség ellenségei – a „banderisták”, ahogyan az oroszok összefoglalóan nevezik őket – a legfőbb államhatalom közvetlen közelébe kerültek, és láthatóan ez nem késztette paradigma-váltásra őket. Továbbra is valami sajátos, erősen antiszemita nacionalizmussal átszőtt anarchizmusban utaznak, és valóban magukénak vallják Mahno és Bandera szellemi örökségét. Mivel magukat tartják a „forradalom” fizikai győzteseinek, igencsak nagy lett a szájuk, és ez rossz hír mindazok számára, akik rendet akarnak. Az államhatalom szervei, a rendőrség, a katonaság etnikailag és politikailag ugyanúgy megosztott, mint maga az ország: nem használhatóak, nem bevethetőek, amint azt a tömeges átállások is megmutatták. Kérdéses, hogy az Oroszországgal eszkalálódó konfliktusban kiket lehetne fegyverbe szólítani? Az orosz ajkúakat? A lengyeleket? A magyarokat netán? Ki adná életét a „hazáért”?
Ez a helyzet egy általánosabb, mondhatni elméleti problémát vet fel, jelesül a demokrácia és a bármilyen színezetű forradalmi erőszak viszonyát. A demokrácia – általánosan elfogadott definíciója szerint – a „nép” uralma, ezért semmilyen eszközzel nem rendelkezik ugyanezen „nép” spontán vagy nem spontán, erőszakos mozgalmainak kezelésére. A dolog a régi, Kádár-kori viccre emlékeztet: „Mi a proletárdiktatúra? A proletariátus önuralma”. Hogyan lázadhat fel a nép önmaga ellen? A szkizoid helyzet elkerülésére a demokratikus társadalommérnökök azt a módszert szokták alkalmazni, hogy a fennálló államhatalmat elkeresztelik „oligarchák” és „antidemokratikusok” uralmának, akikkel szemben aztán már nyugodtan lehet lázadozni. A demokrácia bármekkora vérontást megér. A mai demokráciák bajnokai mélyen hiszik, hogy lehetséges egységes módon kormányozni a világ népeit, hogy létezik univerzális államforma, amelyik Alaszkától a Tűzföldig, Londontól Vlagyivosztokig és Johannesburgig egyformán alkalmas és helyes. Az, hogy ez nyilvánvaló tévedés, amire a világ valódi eseményei nap mint nap rácáfolnak nem hatja meg őket. A mai demokrácia-modell az angol ajkú népek – hogy Churchill elnevezését használjuk – történelme során alakult ki. Felépítését, működését az ő társadalmi, gazdasági és mindenekelőtt kulturális tradícióik határozzák meg. Ahogyan távolodunk kialakulásának földrajzi helyétől, úgy válik egyre alkalmatlanabbá az egyre eltérőbb gondolkodású népek számára.
Persze mindenütt vannak olyanok, akik már annyira nyugatinak és világpolgárnak tartják magukat, hogy minden további nélkül el tudják képzelni országukat olyannak, mint Amerika vagy Anglia. Ennek egyik alapvető oka az, hogy bármit sokkal könnyebb elképzelni, mint megvalósítani. Ők azok, akik a szürkeállomány fölényében bízva összefogtak a legszélsőségesebbekkel is a „zsarnoki” hatalom elűzésére, bízva abban, hogy a „győzelem” után a szélsőségeseket majd szép szóval ráveszik a visszavonulásra. Azokat, akiket a rendőrök gumibottal nem tudtak erre rávenni. Tigrisen akarnak lovagolni és úgy is járnak, mint aki ezt megpróbálja. A tigris azonban nem csak őket fogja széttépni, hanem jó eséllyel egész Ukrajnát is. Az orosz vezetésnek csak türelemre van szüksége, és előbb-utóbb kitörnek azok az erőszakos etnikai konfliktusok, amelyek ragyogó okot szolgáltatnak az orosz lakosság megvédésére – sőt, az ukrán szélsőségeseket elnézve könnyen lehet, hogy tényleg szükség is lesz erre a védelemre.
Európa pedig eközben, ahogyan szokta, lapítani fog. Elhangzanak majd kulisszahasogató fenyegetések, de más semmi. A hideg télben a szépen feldíszített Tannenbaum alatt meghitten ünneplő németországi törökök meleg lakása sokkal fontosabb, min holmi kietlen sztyeppék lakóinak sorsa. Katonai akcióról pedig szó sem essék! Nagyon nehéz lenne a fent említett törököket német páncélos hadosztályokba szervezve elképzelni, amint a hómezőkön Leopárd harckocsikkal tartanak Moszkva felé, együtt a szövetséges, pakisztániakkal és arabokkal színesített angol-francia alakulatokkal, hogy megbüntessék a gonosz Vlagyimir cárt. Esetleg Viviane Reding vezethetné őket kivont karddal; csoda lenne. Aztán majd jöhet a volokalamszki országút.
*
Pillanatnyilag ott tartanak a dolgok, hogy a Krím annektálását hallgatólagosan mindenki elfogadja. Európa, sőt az USA is, miután nem nagyon tehet mást. Az ügynek azonban koránt sincs vége. Ukrajnával újra tárgyalni kezdett az EU, mi több, pénzt is hajlandó adni neki. Ez azonban néhány további problémát vet fel. Az első, hogy az így kapott pénzt valószínűleg azonnal tovább kellene utalni az oroszoknak, miután a gázszállítások kapcsán végtelen összeggel tartoznak nekik; ez pedig eléggé vicces, hiszen így az EU a támogatást lényegében az oroszoknak adja. A második – ez a súlyosabb – hogy ezt az összeget az IMF feltételeinek elfogadásához köthetik. Az IMF és Ukrajna magyar nézőpontból Irina Ivascsenko személyén keresztül kapcsolódik össze, aki a budapesti IMF-iroda vezetője volt. Most majd esetleg hazamehet Ivascsenko, hogy honfitársainak elmagyarázza, miért is jó nekik az energiaár emelése, a nyugdíjak csökkentése és még sok-sok kellemes meglepetés az IMF tarsolyából. Ha így lesz, a tv-elnök sorsát látva személy szerint aggódom Ivascsenko asszony testi épségéért az ukrán kormányerőkkel folytatott pénzügyi tárgyalások során. Fog ő még visszavágyni az Orbán-rezsim által uralt Magyarországra.
Ukrajna gazdasági csődben van, és a kilábalás legkisebb esélye nélkül egyre mélyebbre süllyed benne. Az ukrán események gyúanyagát a szegénység és a gazdasági kilátástalanság adta, és ez semmiféle kormányváltással nem oldódik meg. Ha most erre az IMF még ráerősít néhány eredeti megszorító ötlettel, igen gyors lesz a kiábrándulás a nyugatból. Most még lelkesen húzzák szegények a harangokat, ünnepelve a „demokrácia” győzelmét, nemsokára azonban tördelni fogják a kezüket, esetleg az eddigi tapasztalatok alapján egyes fejeket is. Hogy mi a tanulság? A tanulság az, hogy aki Ukrajnában vagy bárhol másutt a világon, távol a nyugattól „igazi” liberális demokráciát akar, azt nagyon kínos meglepetések érhetik. Például felpofozzák vagy földbe döngölik a nép önjelölt képviselői.