A topmenedzserek és technokraták gazdag, de mégis kiüresedett világáról szól Kötter Tamás (álnéven írt) novelláskötete. A Rablóhalak már a második kiadást érte meg néhány hónap alatt. Az ügyvédből lett író ugyan iróniával tekint szereplőire, de védelmébe is veszi őket: mint mondja, ők cipelik a hátukon a magyar gazdaságot. A könyv kapcsán a „posztkommunista kapitalizmusról”, a fiatalságkultuszról és a magyar politikai inkorrektségről is beszélgettünk.

„Biztos unja már a kérdést, de miért kezd el egy ügyvéd írni, és miért ír álnéven?

Csak azért, hogy ha rákeresnek a nevemre, akkor az ügyvédi iroda meg a könyv ne keveredjen. De egyáltalán nem titok a kilétem: mindig arra vágytam, hogy megismerjenek az utcán. Minden író narcisztikus, talán csak a költők narcisztikusabbak. Azért kezdtem írni, mert nagy mennyiségű olvasmányélményt halmoztam fel az évek során, és aki szeret olvasni és sokat olvas, abban előbb-utóbb megfogalmazódik a gondolat, hogy formába önti az élményeit. A kedvenc íróim Raymond Carver, Bret Easton Ellis és Michel Houellebecq. Houellebecq nem is annyira a formalizmusáért – bár ő rendkívül egyszerű nyelven írt és én is megpróbáltam ezen az egyszerű nyelven írni –, hanem azért, mert ő politikailag inkorrekt módon ír. Szerintem ő a 21. század legfontosabb irodalmi alakja, egy próféta, akinek érdemes odafigyelni a szavaira. Hiszek benne, hogy az irodalom mindig megelőzi a korát, sok társadalmi változásnak a csírái, irányai felbukkanhatnak nagy jelentőségű irodalmi alkotásokban is.

A magyar irodalomban viszont kicsit nehezebben fekszik ez a téma. Itt mindig a nyomorról írnak, mert az olyan borzasztó. A jólétről írni nálunk kicsit szokatlan.

Én úgy látom, hogy a magyar irodalom a hagyományaiból adódóan konokul ragaszkodik a szegénység témájához. Egyszerűen valamilyen számomra megmagyarázhatatlan ok miatt nem fedezték fel maguknak a balzaci középosztályt vagy a fitzgeraldi felső-középosztályt, vagy a Michel Houellebecq-féle abszolút nyugati középosztályt, ami megjelent a magyar történelemben is a rendszerváltást követően. Az állam irányítását, a gazdaság életben tartását gyakorlatilag ez az osztály vette a kezébe. Ez a kétmillió ember az, aki dolgozik, adót fizet, betartja a jogszabályokat, gyerekei lesznek. Újratermeli Magyarország humán erőforrásait, ráadásul jó minőségben, hiszen megpróbálja átadni a gyerekeinek a hagyományait. Ebből az okból kifolyólag szerintem az ő létük megkerülhetetlen, ugyanakkor viszont őket nyomorgatja a progresszív adózást rendkívül kedvelő baloldali elit. Pedig ők viszik a hátukon az egész magyar társadalmat, ennek ellenére nem csak, hogy figyelmet nem kapnak, hanem leginkább gúnnyal és megvetéssel illetik őket. (...)

Szerintem nagyon érdekes a könyvben az a francia szereplő, aki azt mondja, hogy nagyon érdekesek egy ideig a posztkommunista társadalmak, de aztán elveszik belőlük a varázs. Itt mikor veszett el? És mennyiben különbözünk még mindig a nyugati kapitalista társadalmaktól?

Igen, őt az egyik barátomról mintáztam. Nyilvánvaló hogy mivel nem volt szerves fejlődés, ezért '89-ben a nulláról kezdődött a kapitalizmus, és ez egy sajátos nemzeti jelleget kapott. Ennek megvoltak a maga árnyoldalai, a maga groteszk figurái meg az ironikus helyzetei is. Hogy mennyiben vagyunk mások még mindig? Azt hiszem abban, hogy nem igazán vagyunk „polkorrektek”.

Nem vagyunk?

Nem. Amikor Michel Houellebecq itt járt, volt szerencsém egy estét vele tölteni. Azt mondta, hogy itt lehet élni, mert itt vannak nők és nincsenek bevándorlók, szóval imádja ezt a közeget.”

Bakó Bea interjúját híroldalunkon olvashatják.