Miután Gordon Zsigmondot magára hagyta a forradalmi Budapesten, Kondor Vilmos másik főhőst és másik műfajt keresett. Így született Wertheimer Miklós, Horthy Miklós fiktív szárnysegédje, aki két feladatot kap 1944. október 15-én: ki kell menekítenie az országból egy geológust, valamint biztonságba kell helyeznie a koronát. Itt az új Kondor-kalandregény: vigyázat, spoileresek leszünk.

Persze nem kérdés, hogy sikerül-e az ifjú Miklósnak véghez vinnie a feladatait. Így vagy úgy, de minden helyrerázódik a regény végére. A nagy kérdés viszont az, hogy közben mennyire szórakozik jól az olvasó. A nagy válasz pedig az, hogy csak közepesen.

Kondor Vilmos persze nem felejtett el írni, a szöveg hozza a megbízható színvonalat. A Kondor-féle emlékezetes mellékszereplőkből is kapunk egy csokorral. A vészterhes kor ábrázolása jól sikerült, Kondor ebben nagy jártasságot szerzett a Budapest-ciklus írása közben. Látszik, hogy Kondor meg akarja érteni a történelmet, megmutatni a dilemmákat, felvázolni a nehéz döntéseket, miközben nem, vagy csak kevéssé ítélkezik. Ezekkel tehát nincs hiba.

A cselekmény és a főbb karakterek azonban már komolyabb vizsgálatra szorulnak. Nehezen ugrottam neki ennek a kritikának: magam is írtam (szerzőtársammal) egy kalandregényt, és rengeteg olyan kritikát kaptunk, amiket azóta megszívlelve dolgozunk a folytatáson. Kezdők voltunk, rutintalanok, volt mit tanulni. Kondor viszont rutinos író, ezért meglepett, hogy nagyon sokszor eszembe jutottak ezek a kritikák, miközben A másik szárnysegédet olvastam. Arra kellett gondolnom, hogy nem csak a rutinunk hiányával, de a műfajjal vagy a műfaj hazai felfogásával is lehetnek problémák, ha a hazai hard-boiled krimit fél kézzel megteremtő Kondor Vilmos sem tudott túllépni ezeken a problémákon.

Először is ott vannak a karakterek: nem valami emlékezetesek. Például főhősünk, Miklós, akinek három fontos dolog van az életében a fülszöveg szerint: a becsülete, az egyenruhája meg a kocsija. Utóbbi kettőtől a regény közepén olyan könnyen válik meg (miközben lettek volna egyéb opciói), hogy elgondolkoztam a fülszöveg igazságtartalmán. Miklós nem lett egy emlékezetes karakter, és akkor még nem is beszéltünk a női főszereplőről. Mazalán Emília először hisztis bakfis, aztán egyszer csak, úgy a semmiből nagyjából, elkezd szexi színésznők hangján búgni, miközben a semmi által nem indokolt szerelem csak úgy szárba szökken a regény lapjain. Emíliától végül el is búcsúzunk a regény közepén.

A cselekmény sem kifejezetten lenyűgöző. Nem kétséges, hogy pörög, és nehéz letenni: helyzetből helyzetbe kerülnek a főszereplőink, ahonnan nem látszik kiút, végül mégis megmenekülnek. A fel nem tárt olajmező kérdése (ezért kéne ugyanis kijuttatni Emíliát az országból) a regény felénél megoldódik. A korona kimenekítése teszi ki a regény második felét, ez a rész viszont már elég vontatottra sikerült: mire előássák a koronát, végigszenvedtük Miklós teljes felépülését egy hadifogoly-táborban, valamint a koronaőrök hosszadalmas obstrukcióját a kérdésben.

Rengeteg furcsa helyzet van a könyvben. Ott van például az a jelenet, amikor Miklós és Emília elbújnak egy falusi tanítónál. Persze megjelennek a nyilasok, leütik Miklóst, elviszik a nőt; és talán győzelmi mámorukban, talán azért, mert más mód nem mutatkozott arra, hogy Miklós megtudja a rejtekhelyüket, ott felejtik saját vezetőjüket – akit a tanító megkötöz, és így Miklós ki tudja hallgatni. Vagy a fent említett jelenet, amikor Miklós megszabadul az egyenruhájától és az autójától, teljesen feleslegesen. Hogy arról már ne is beszéljek, mikor Miklós úgy dönt a regény vége felé, hogy ő nem tolvaj, és nem lop autót. Talán a fáradtság hatása, hogy nem emlékezett rá: nem egész száz oldallal azelőtt minden gond nélkül megtette.

Volt tehát, amiben az új Kondor-könyv csalódást okozott, de a meglévő pozitívumok miatt nem tudom nem ajánlani a könyvet azoknak, akik az író kedvelői.

*

Kondor Vilmos: A másik szárnysegéd
Agave Könyvek, 2013