Nagyot fog csalódni az állam, ha komolyan azt hiszi, hogy az állami alkalmazásban dolgozó mérnököktől jobb teljesítményt várhat, mint a magántervezőktől. Nincs értelme hivatalnokokat csinálni a mérnökökből. Tiltakozik a mérnökkamara is; kár, hogy nem egészen hitelesen.

A mérnöki munka államosításának rémképe is felmerült egy nemrég közzétett – elvileg a 2014 és 2020 között érkező EU-pénzek hatékonyabb felhasználásának módjáról rendelkező – kormányhatározat nyomán. A határozat következő mondata keltett általános megdöbbenést szakmai körökben: „A nagy infrastrukturális projektek, valamint az állami tulajdonhoz kapcsolódó ingatlan beruházások esetében, a tervdokumentáció összeállítása állami szolgáltatásként, állami kapacitással történik meg.” (Helyesírási hibák az eredetiben.) E határozatnak egyelőre jogi kényszerítő ereje nincs, csupán olyan dokumentumnak tekintendő, ami későbbi jogszabályok megalkotásának alapjául szolgálhat. Elvileg tehát nem késett még el a lobbizással a Magyar Mérnöki Kamara és más szervezetek, melyek felemelték a szavukat a kormányzati elképzelés ellen.

Aggodalomra ad okot viszont, hogy ez az elképzelés túlságosan jól beleillik abba az erősödő szemléletmódba, mely szerint az állam a legtöbb feladatot épp olyan jól – sőt, esetleg még jobban – el tudja végezni, mint a magánszféra, legyen szó akár tankönyvkiadásról, autópálya-díjfizető rendszer programozásáról vagy ivóvíz-szolgáltatásról.

Bizonyos szempontból érthető, hogy az állami vezetőkön hajlamos elhatalmasodni ez a meggyőződés. Munkaidejük jelentős részét ugyanis hivatali apparátusok működtetésével töltik, ahol alapvetően a közigazgatás éthosza uralkodik: akkor hatékony a működés, ha jól körülhatárolt hatáskörrel rendelkező hivatalnokok meghatározott eljárásrend szerint, olajozott gépezetként intézik az ügyeket.

A mérnöki tervező munka azonban nem ilyen. Számos állami vezető valószínűleg nagyon csodálkozna, ha közelről látná, milyen fontos tényező egy-egy terv elkészítésekor az intuíció, a kreativitás, a tapasztalat, a belátás, az alázat, a határozottság. A matematikai és fizikai törvényszerűségek korlátai között meglepően nagy lehet a mérnöki döntések szabadsága, amikor nemcsak a szűk értelemben vett szakmai, hanem esztétikai, erkölcsi, érzelmi szempontok is megszabják annak irányát, hogy mi és hogyan épüljön. És ez egyáltalán nemcsak a „dizájner” építészet esetében van így, hanem mondjuk egy vasbeton szerkezet méretezésekor vagy egy árvízvédelmi töltés vonalvezetésének meghatározásakor is.

Ilyen munkát nem lehet kötött munkaidőben végezni, hivatali teljesítménymutatók szerint értékelni. Ilyen munkához nem elég a megbízhatóság, ehhez az alkotásvágy lendülete, szabadság és személyes érdekeltség szükséges. Ilyen munkához vállalkozónak kell lenni!

Nem véletlen, hogy a rendszerváltás idején látványosan elszaporodtak az állami vállalatokból kivált önálló mérnökirodák, melyekben ez a mentalitás testet ölthetett. A kissé gyanúsnak tartott makkoscipős-csíkosöltönyös vállalkozók mellett megjelent a vállalkozó mérnök típusa is. Őt inkább a felgyűrt ingujj és a sosem makulátlan cipő jellemzi: a rajzasztal és az építkezés között ingázva nehéz mindig kifogástalan business-like öltözetben mutatkozni. A jól menő vállalkozó mérnök nem azért vesz terepjárót, hogy szép hölgyeknek imponáljon, hanem azért, hogy sárban is ki tudjon menni a helyszínre, ahol az alapozás tervezéséhez talajmintát vesznek a kollégák. A megbízók tudják, hogy a vállalkozó mérnököt szombat este is föl lehet hívni munkaügyben, de nem is nagyon kellett soha bizonygatnia, hogy a munkájával értéket teremt. Legalábbis eddig.

*

Csalódni fog az állam, ha azt hiszi, hogy állami alkalmazásban dolgozó mérnökökből képes lesz ilyen teljesítményt kitaposni. Hiába szabályozza és ellenőrzi majd a tevékenységüket, hiába kell majd leadni az állami terepjáró használatáról sokoldalas kimutatásokat, olyan szabály nincs, hogy az állami mobiltelefont szombat este bekapcsolva kell tartani. A kreativitás majd a szabályok alóli kibújásban fog megnyilvánulni, és nem abban, hogy karcsúbb, olcsóbb tartószerkezetek épüljenek. Így lehet tönkretenni egy szakmai éthoszt: a vállalkozó mérnök éthoszát.

Tegyük még hozzá, hogy a rendszerváltás körül indult mérnöki vállalkozások meghatározó személyiségei jellemzően konzervatív meggyőződésűek; amikor ők egyetemre jártak, a szocialista hatalom még gondosan ügyelt arra, hogy gyanús polgári elemek ne mehessenek bölcsész- és társadalomtudományi pályákra, így műszaki vonalon óhatatlanul felülreprezentálttá váltak a hagyományos értékrendben nevelkedett emberek. Valóban ezt a társadalmi csoportot érdemes most megtámadni, kiszorítani, lehetőségektől megfosztani? Csak abban reménykedhetünk, hogy állami vezetőink nem tudják, mit cselekesznek…

Úgy hírlik, az állami tervezőirodákba terelt mérnökök víziója azért merült fel a döntéshozók horizontján, mert sok EU-pályázati pénz látszott elúszni mérnöki hibák okán; és sok minden lassabban, drágábban készült el, mint kellett volna.

De vajon nem éppen egyes projektek előkészítetlensége, az állami koncepciók változtatgatása, a közbeszerzési kiírások tisztázatlansága és a döntések megalapozatlansága, az állami hivatalok nehézkessége idézte elő ezeket a problémákat? Vizsgálta ezt valaki?

*

Színesíti a képet a Magyar Mérnöki Kamara magatartása ebben az áldatlan ügyben. A testület igen határozottan és rokonszenvesen áll ki a mérnökök érdekeiért: a Mérnök Újság legújabb számának címlapján a „Ne tegyék ezt velünk!” felirat kiált méltányosságért. Csakhogy a kamara saját berkein belül pontosan ugyanazt az ideológiát érvényesíti: épp most „államosítják” – azaz „kamarásítják” – a mérnöki továbbképzések rendszerét. Mindeddig a mérnökök igen széles – többnyire magáncégek által szervezett – képzési kínálatból választhatták ki, hogy milyen ismeretanyaggal szeretnék tudásukat gyarapítani; a kamara akkreditálta ezeket, s állapította meg, hogy melyik kurzus hány pontot érdemel. Sokszínű, izgalmas, egymással is versengő továbbképzési lehetőségek alakultak ki így, nem is merült fel ezzel kapcsolatban érdemi kifogás. Pontosabban csak egy: bizonyos képzések nem érték el a kívánt színvonalat – azaz feltehetően az akkreditálást végzők nem látták el jól a feladatukat.

A kamara mindenesetre nem az akkreditálási gyakorlatán javít, hanem magát a rendszert szünteti meg: úgy gondolja, saját hatáskörben, saját erőforrásokkal jobban meg tudja oldani a mérnökök tudásának szinten tartását… Kísérteties a hasonlóság az „állami tervezők” koncepciójával.

Ha a mérnökkamara habozás nélkül a partvonalon kívülre tolja az oktatással, továbbképzéssel vállalkozási keretek között foglalkozó mérnököket; vajon mennyire lesz hiteles, amikor a tervezéssel vállalkozói keretek között foglalkozó mérnökökért emel szót?