„Tépett szájú, hasított körmű sok kis senki,
hátamögött még több úri bitanggal,
megcsinálta az »Első Hazai Nemzeti Forradalmat«”
Egy évvel '56 forradalma után – és szűk 32 évvel a népfelkelés előtt – Pozsgay Imre, az MSZMP Bács-Kiskun Megyei Bizottsága Marxizmus-Leninizmus Esti Egyeteme frissen kinevezett igazgatója cikket írt a Petőfi Népe (a megyei napilap) 1957. december 15-ei számába arról, hogyan kell helyesen értelmezni 1956-ot.
Egy tegnapi posztunk alatt, Dózsa György kommentjében találkoztunk egy Pozsgaynak tulajdonított idézettel: utánajártunk, megkerestük az eredeti, Forradalom, vagy ellenforradalom? című cikket. Megtaláltuk. Alább közöljük.
*
Forradalom, vagy ellenforradalom?
Az új oktatási év megindultával különböző szemináriumokon ismét napirenden van a múltévi ellenforradalmi események értékelése. Elkerülhetetlenül szembetaláljuk magunkat azzal a problémával, minek tekintsük: forradalomnak, vagy ellenforradalomnak az 1956. október-novemberben történteket? Tisztáznunk kell a fogalmakat annál is inkább, mert egyszerű emberek szájából ma is gyakran hallunk olyan kijelentéseket, hogy a „forradalom” alatt ez vagy az történt stb... stb...
Legtöbb hasonlóan beszélő ember jóindulatához semmi kétség nem fér, csupán úgy rögződött bennük a forradalom fogalma, hogy az egyenlő a felfordulással, káosszal, mindenfajta társadalmi rendetlenséggel. Nem is gondolnak arra, hogy az igazi forradalom rendet jelent, egy új társadalom születését, mely természetesen a régi legyőzésével jöhet csak létre. Ebben a tekintetben minden forradalom egyforma volt. A régi termelési viszonyokat újakkal váltotta fel. A régi uralkodó osztály hatalmát egy addig, legalábbis politikai tekintetben elnyomott osztály uralmával helyettesítette. Így történt ez a szocialista forradalomban is, azzal az igen lényeges különbséggel, hogy míg minden előző forradalomban a kizsákmányolás régebbi formáját annak újabb formáját váltotta fel, addig a proletárforradalom alapvető célkitűzése a munkásosztály hatalmán keresztül eljutni az osztályok megszüntetéséhez és a kizsákmányolás teljes felszámolásához.
Röviden és igen vázlatosan ezek a szocialista forradalom ismérvei. Azon senki nem vitatkozik, hogy ezek a követelmények megfelelnek-e az elnyomott milliók érdekeinek. Méla szkeptikusok hosszas töprengés után csupán azt a kérdést szokták nekünk szegezni: mindez megvalósítható-e? Kérdésükből az is kiérzik, hogy nem nagyon hisznek benne. Persze a Szovjetunió sorozatos sikerei után egyre könnyebb igennel válaszolnunk.
Én most mégsem ezekkel a kétkedőkkel szeretnék vitatkozni, hanem azokkal, akik a tavalyi októberi eseményeket is szeretnék forradalommá, „Egyetlen Magyar Nemzeti Forradalommá” kozmetikázni. Könnyű nekik, hiszen olyan sajátosan „magyar nemzeti" intézménytől kapják az ideológiai támogatást, mint a Szabad Európa rádiója, mely viszont a legmesszemenőbbig élvezi a „legmagyarabb magyarnak”, Dulles János óhazai gazdálkodónak és politikusnak erkölcsi és anyagi támogatását.
Nehezebb nekem, mert ily tekintélyes pártfogók híján kénytelen vagyok a száraz és élvezhetetlen tényekre támaszkodni, melyek – tudjuk jók – csak a józan ész kicsiny, bár de egyre hatalmasodó, birodalmában jutnak érdemükhöz méltó megbecsüléshez.
Nézzük hát a forradalmat! Megfeleltünk-e 1956. október 23-ig a szocialista forradalom követelményeinek? Mielőtt még bizonyítanák, nyugodt lelkiismerettel merem mondani: igen. Mert, ha hibáztunk is, azért a tulajdon-viszonyokat sikerült úgy megváltoztatni, hogy abban sem Mindszenti, sem herceg Eszterházi nem nagy örömüket lelték. Ez magában is elég hatásosan bizonyítaná igazunkat még, ha a többi, igen jelentős eredményt: a munkásosztály vezető szerepét, a kulturális forradalmat, a fokozódó anyagi jólétet elhallgatnám is. De minek hallgassak róluk mikor ezek az eredmények mind a szocializmus irányába mutattak, mind azt bizonyították, hogy 1947-48-ban sikeresen hajtottuk végre szocialista forradalmunkat.
És jött 1956. október 23. Lopva, alattomosan közeledett. Sunyi bábáinak száján egy percre sem halkult el a szocializmus igéje, miközben egy nyáron át járták a Petőfi-rondót „nemzeti sajátosságaink” körül azzal a magasztos céllal, hogy kiküszöböljék a szocializmus építésében elkövetett hibákat. - Majdnem sikerült nekik még a szocializmust is kiküszöbölni.
Tépett szájú, hasított körmű sok kis senki, hátamögött még több úri bitanggal, megcsinálta az „Első Hazai Nemzeti Forradalmat”, melyet kis híján „Nemzeti Szocialista Forradalomnak” neveztek. A szociális elemet Mindszenti-Pehm József képviselte benne, a nemzetit pedig Löwenstein herceg. Hogy mégsem „nemzeti szocialistának” keresztelték vívmányukat, az talán azzal magyarázható, hogy e két szó így együtt hányingert okoz minden becsületes emberben és ők nem látták még időszerűnek e hányingert kiváltani.
Lehetett-e nálunk forradalom 1956 októberében? Hová vezethet nálunk a termelési viszonyok megváltoztatása és az uralkodó osztály megdöntése? – (Mondtuk, hogy a forradalom ezt jelenti.) Ilyen lépés nálunk csakis visszafelé, a kapitalista viszonyok és a burzsoá uralom visszaállításához vezethetett és vezetne ma is. Ez viszont színtiszta, steril ellenforradalom.
Miért kellett mégis forradalomnak álcázni azt, ami annak éppen az ellenkezője volt? Nagyon egyszerű ennek a magyarázata. Tudjuk jól, hogy a szocializmus vívmányai, minden elkövetett hiba ellenére, mély nyomokat hagytak a dolgozó nép gondolkodásában. A magyar munkásosztályt és a parasztságot nem lehetett volna nyílt rábeszéléssel a gyárak vagy a föld visszaadására rávenni. Az ellenforradalom először szociális demagógiával, félrevezetéssel hatalomra akart kerülni és ebből a hatalmi pozícióból aztán fellépett volna a dolgozó milliók érdeke ellen. Kinyújtotta volna a kezét a földért, a gyárért.
Az ellenforradalmi porhintést elősegítették a párton belüli árulók és revizionisták is. A „Nemzeti Forradalom” olyan nevezetes renegátot sorolhatott „vezetői” közé, mint Nagy Imre, akinek szellemi képességeit ugyan csak egy adóvégrehajtói karrierhez szabták, de jellemtelensége biztosította, hogy miniszterelnök legyen a legdühöngőbb fehérterror napjaiban.
Legérdekesebb a dologban, hogy végig azt hitte, ő a vezető pedig csak úgy táncolt, ahogy Mindszenti és a hozzá hasonló „forradalmárok” fújták.
Hiába, sokat fejlődött a világ! A Horthy-féle fehér terror bajnokai még szemérmetlenül ki merték mondani, hogy ők ellenforradalmat csinálnak. Ma már nem merték ezt megtenni, hiszen, ha nyiltan vallottak volna céljaikról, akkor nem sikerült volna nekik egy pillanatra sem félrevezetni a dolgozók egy részét. Csak a nacionalizmussal fűszerezett ál-forradalmi, ál-szocialista jelszavak segítségével sikerült elérniük, ha csak néhány hétre is, hogy hiszékeny embereket félrevezessenek. De kérdezzék meg azt a parasztot, aki meghallgatta Mindszenti „szózatát” vagy azt a munkást, akit haladó nézetei miatt a terroristák meghurcolták, mi volt itt a múlt év őszén, biztos vagyok benne, hogy helyes választ adnak és megmondják: itt bizony ellenforradalom volt. (Kivált, ha emlékeznek még az 1919-1920-es évekre.)
Hát így próbáljuk meg tisztázni a fogalmakat!
Pozsgay Imre
*
Pozsgay cikkét nem kommentáljuk, csak felidézzük azok neveit, akik a cikk megjelenésének hónapjában adták életüket a forradalomért és szabadságharcért, a magyar szabadságért:
Gulyás Lajos, református lelkész (Mosonmagyaróvári Nemzeti Tanács, 1918–1957. december 31.)
Hangódi István (1957. december 31.)
Iván Kovács László, sportköri előadó, Corvin közi csoport (1930–1957. december 30.)
Kiss Antal, fűtő (Mosonmagyaróvár, 1933–1957. december 31.)
Losonczy Géza, államminiszter (1917–1957. december 21., a börtönben meghalt)
Pálinkás-Pallavicini Antal, honvédőrnagy, Mindszenty hercegprímás kiszabadítója (1922–1957. december 10.)
Tihanyi Árpád, tanár (hűtlenségért, 1916–1957. december 31.)
Zsigmond Imre, gazdálkodó (gyilkosságért, 1924–1957. december 31.)