Már egy hete csak arról vitatkozom, hogy sci-finek számít-e a Gravitáció. A vitát könnyen rövidre lehet zárni: nem számít annak; meg egyébként is, kit érdekel, amikor ilyen eszméletlenül jól néz ki? És miközben a film szigorúan nézve valóban nem kategorizálható tudományos fantasztikumnak, egy bizonyos értelmezési szinten mégiscsak a műfaj számára igencsak fontos alkotásról beszélünk. Spoileresek leszünk, aki még nem látta a filmet, ne olvasson tovább.
A Gravitáció története szerint valóban inkább filmdráma, mint sci-fi. Az űrben vagyunk: Sandra Bullock karaktere, a lánya elvesztése óta kiüresedett életű tudós épp a Hubble-űrteleszkópot javítja, amikor elszabadul egy csomó törmelék valami felrobbantott orosz kémműholdról. A következő másfél órában George Clooney karakterével azon küzdenek, hogy visszajussanak a Földre, eközben egyrészt a férfi meghal (elég értelmetlenül, gondolok itt Newton törvényeire), másrészt végiglátogatjuk a Nemzetközi Űrállomás és a még nem is létező kínai űrállomás szűkös tereit – a film története a közeli jövőben játszódik. A film végén Sandra Bullock karakterének a kínaiak űrkompjával sikerül lejutnia a Földre, majd kiúsznia a kis tavacskából, ahol örömében, hogy visszaért, jól rámarkol az iszapra. Visszatért.
Mint látható, ebben nem sok science fiction van. Oké, nem létezik még a kínai űrállomás, de hát ez elég gyenge. Meg az űrben vagyunk, de mint többen rámutattak, akár lehetnénk a tenger mélyén is, ilyen szempontból ez nem releváns. Tényleg megegyezhetünk abban, hogy felületes értelemben szó sincs itt science fictionről. De nézzük meg jobban ezt a történetet és a hátterét.
A space race hajnalán kibontakozó science fiction jó része az új felfedezések, az új eredmények nyomán, vagy éppen azokat megelőzve egy dologról szólt: itt az új határvidék, itt vannak a lehetőségek, ez az emberi faj történetének következő fázisa, az űrkorszak. Nincs mese, menni kell, fel kell fedezni. Egyrészt azért, hogy nehogy a másik érjen oda előbb; másrészt azért, mert ez a jövő. Ekkor született a Star Trek, a 2001: Űrodüsszeia és egy csomó olyan film/könyv, amelyek – átugorva a felfedezés vizsgálatát vagy annak nehézségeit – már rögtön az emberiséget ezek után érő dilemmákkal foglalkoztak, a nem is túl távoli jövőbe helyezve a cselekményeket. A nagy vizionáriusok marsbéli kolóniákat, hipergyors úrhajókat, űrben élő emberiséget vagy éppen minket fenyegető más fajokat képzeltek el.
Ha most az időben előrerepítenénk ezen szerzők akármelyikét, akkor lehet, hogy nem értenék, mi a fene történt. Az ember eljutott a Holdra. Van ez a Nemzetközi Űrállomás is. A Marson is gurulgat valami kis szerkezet. És ennyi. Néha előkerül egy-egy terv egy marsi kolóniára vagy holdbázisra, de nem izgatja már fel annyira az embereket, mint annak idején az, hogy Neil Armstrong tett egy kis lépést, vagy hogy hazai példánál maradjunk, Farkas Bertalan első magyarként kijutott az űrbe. Az űrversenynek vége, a propaganda nem nyomatja már nagyon ezt az űr-dolgot, a válság is beütött, szóval már nem számít nagy ügynek ez az egész. Nem érdekel senkit.
Nos a Gravitáció ennek a lassan végbemenő folyamatos szemléletváltásnak, érdeklődésvesztésnek lehetne a nem szándékos propagandafilmje. Mi is történik? Kezdésként hősnőnk valami bizbaszt szerel a Hubble-űrteleszkópon. Persze nagy dolog ez, űr, meg teleszkóp, meg minden, de ismerjük be: egy maroknyi igazán elkötelezett nerdön kívül ez senkit sem hoz lázba. Nem egy holdraszállás. A következő kifejezetten lehangoló pont a Nemzetközi Űrállomás meg a Tienkung-1 belseje. Persze ezeket már láthattuk fotókon, videókon, de a Gravitáció gyönyörű látványvilágában talán még inkább kétségbeejtő látvány, futurisztikus termek helyett szűkös, sivár csövek labirintusa. Meghalni sincs kedve itt az embernek. A szó szerint megrázó földet érés motívuma sem újdonság: zuhanás, felizzás, végül becsapódás a vízbe: hát ki a fene akarná ezt végigcsinálni? Nos, itt tartunk: itt tartunk a nagybetűs Jövőben. Itt tart az emberiség meg az űr viszonya.
Kifejezetten szimbolikus, amikor Sandra Bullock megmarkolja az iszapot. Azt üzeni: de jó itt, végre itthon vagyok, a földbe kapaszkodva, inkább ne is próbálkozzunk ezzel az űr-dologgal. Felejtsük el, veszélyes, nincs ott semmi. Persze még egyszer kiemelem, hogy ez csak az én értelmezésem. Ez alapján azonban a Gravitáció science fictionné válik, pontosabban a science fiction eredeti szellemének antitézisévé, tükrözve ezzel az emberiség rendkívül lehangoló mostani hozzáállását a kozmosz felfedezésének témájához. Az ötvenes-hatvanas évek nagyszerű sci-fi írói pedig foroghatnak a sírjukban.
