A harmincas évek végén jelent meg a Révainál egy sorozat, Magyar Kisebbségi Városkönyvek címmel. Egy olyan világot mutatott be, ami akkor még nagyon is élő volt, hiszen a határokat csak másfél évtizede húzták fel, százezer számra éltek a maradék országban olyanok, akik házukat, megélhetésüket hagyták kényszerűen Pozsonyban, Kolozsváron vagy éppen Újvidéken. Mára a határok nem tizenhat-tizenhét, hanem lassan százévesek. A kapcsolat meggyengült, különösen a Felvidék tekintetében, ahol az „élő kapcsot″ jelentő friss áttelepülők száma szerencsére alacsony, de sajnos arányaiban egyben az egyik legnagyobb mértékű a magyarok lélekszámának csökkenése. Egy blogbejegyzés nem adhat olyan képet, mint egy könyv. De azért felvidéki blogger kollégákkal összefogva igyekezni fogunk, hogy bemutassuk azokat a magyar kultúra, történelem, illetve a magyar jelen szempontjából is fontos városokat, amelyeket a „Dunától délre" sokan elfeledtek. Első célpontunk Pozsony, amit a Bécs felé áramló magyar turistaáradat lát az északi horizonton, de oly ritkán látogat meg...

Pedig „Bratislava csodálatos″ – ahogy azt Csehszlovák Kém írta még a tavasszal. Egy régi emlék jutott eszembe, amikor vagy tíz éve egy főnököm képes volt ezt a mondatot előadni: „először elmegyünk Bratislavába, utána Bécs, majd végül Prága″. Mondtam a drága embernek, aki még sohasem volt az első B-betűsben, Pozsony szép város, meg fog lepődni. Ebben egyet lehet érteni CSK-val, akinek egyébként nem kell harcot vívnia az 1919-ben a „Wilsonstadt-Wilsonov″ alternatívájaként kitalált „Bratislava″ név elfogadtatásáért, azt magyar állami szervek máig előszeretettel használják. (Bruxelles az Brüsszel, Kobenhavn Koppenhága, Bucuresti Bukarest, Beograd pedig Belgrád, de Pozsony az Bratislava. Utazási irodánál is látni egymás mellett: „egynapos bécsi, egynapos bratislavai kirándulás″.)

De tegyük hozzá, amellett, hogy minden csehszlovák „fejlesztési″ kísérlet ellenére (a zsidónegyed lerombolása, Pozsonyligetfalu falanszter jellegű betonrengetege, a „fantasztikus″ parlament épület, stb.) Pozsony nemcsak szép, de magyar város (is). Így, jelen időben. Még élnek néhányan, akik abba az elveszett világba születtek, amikor a város háromnyelvű volt, elsősorban német, de egyben magyar és szlovák. Többségében pedig, származástól függetlenül, magát Magyarországhoz, a magyar nemzethez tartozónak valló. Az „igazi" pozsonyiak mind a három nyelvet beszélték, de a németet és a magyart szinte mindenki. „Pozsony főterének egy régi patrícius házában láttam meg az Úristen áldott napvilágát. A ház egykoron a mohácsi csata után otthona volt az özvegy királynénak" – írja a német származású, de magyar lelkű Aixinger László, jól megmutatva, milyen mély és mennyire nem egydimenziós itt a múlt.

A mai Pozsony persze fiatal város. Lakóinak túlnyomó része legfeljebb két generáció óta él itt, szlovák és semmit sem tud arról, hogy az egykori többséget, azt a két kultúrát, ami jórészt azzá formálta a várost, ami, a német és magyar lakosságot vagonokba pakolták és kitelepítették a második világháború után. Miután 1919-ben közéjük lőttek, mert nem az elvárt örömmel köszöntötték a cseh megszállókat. Azt sem tudja, hogy a magyar múlt és kultúra szem előtt lévő emlékeit, elsősorban a szobrokat és emlékműveket, 1920-21-ben szinte teljességükben felrobbantották, beolvasztották, megsemmisítették, ami meg fennmaradt, nem ritkán rongálások céltáblája. Nem, az átlagszlovák ezt nem tudja, csak furcsán néz, ha a buszon magyar szót hall.

Pedig Pozsony, mindezek ellenére, és nem csak az épületekben-sírokban, magyar város (is). Igaz, a város magyarsága az elmúlt évtizedek alatt számbelileg igencsak megcsappant, és az asszimiláció is erős, de a múlt tradíciója és a gyökerek minden ezzel ellentétes szlovák államhatalmi törekvés ellenére jól láthatók és tapinthatók.

A legutóbbi, 2011-es népszámlálási adatok alapján Pozsony öt városrészének összlakossága 411 ezer fő, ebből 14 ezer vallotta magát magyarnak, ami 3,4 %-ot jelent. A legtöbben az egykor szinte tisztán magyar Pozsonypüspökin élnek, mely helyenként még mindig őrzi falusi jellegét. Pozsony magyarsága ugyan igencsak szétszórtan él a város területén, de továbbra is léteznek azok a magyar szigetek, ahol az idelátogató budapesti fiatal, anyaországi turista is otthon érezheti magát. Van valódi magyar élet, magyar kultúra. Fennmaradt (a sok közül) egy magyar gimnázium, van magyar nyelvű szentmise, városi kulturális napok, egyetemi klub. És vannak rendszeres magyar bulik – nem is akármilyenek. Azon kívül, hogy jó a zene és csinosak a lányok, elsősorban reményt adóak, mert a magyar fiatalság összejár. A jókora termekben bármerre megy az ember, magyar szót hall. A szlovák szavak tengerében tett egy-két nap barangolás után ez olyan, mintha az ember hirtelen levegőhöz jutna.

Persze a múlt nagy része a kövekben van, ezt nem lehet tagadni. Szerencsére Szlovákia, szakítva a csehszlovák gyakorlattal, legalább velük nem ellenséges. A belváros az elmúlt húsz évben nagyon szépen megújult, talán két, tulajdonjogilag problémás utca kivételével nem látni romos házat. Ez persze itt-ott a maradék magyar emlékek eltüntetésével járt, de van kedvező példa is: Árpádházi Szent Erzsébet néhány éve felállított szobrán az emléktábla magyar nyelvű is.

A belvárosban a középkori magyar gótikának nagyon szép túlélőit láthatjuk néhány száz méteren belül. A Szent Márton-dóm, a magyar királyok egykori koronázási temploma Pozsony egyik legjellegzetesebb épülete. Még a mellette lévő gyorsforgalmi út sem tudja lerombolni történelmi patináját. Kár, hogy az altemplomban már a sírfeliratokat is szlovakizálják, 1836-ban ugyanis igen nehéz lehetett „Bratislavában″ meghalni. A Klarisszák temploma szintén gyönyörű, mint ahogy a Mihály-kapu is, ahol a várárok hídján szintén találkozhatunk egy 1898-ra visszadatált „Bratislava″ felírattal egy ügyesen öregre koptatott kövön.

Az idén épp 100 éve felszentelt pozsonyi Kék Templom a magyar szecesszió egyik legnagyszerűbb műve. A belváros több éttermében magyar szó hallatán továbbra is magyarul szolgálnak fel, az óváros épületein helyenként még mindig fellelhető a magyar címer, találunk (itt felejtett) magyar utcanév feliratokat, a Medikus-kertben levő Petőfi-szobornál százak jönnek össze március 15-én. A Pozsonyi Casino a régi, háromnyelvű pozsonyiak egyik kulturális központja. A Ferences templomban a magyar miséket magyar hívők látogatják, Rázga Pál és báró Jeszenák János 1849-es vértanúk sírjára minden évben kerül koszorú.

Pozsony tehát magyar város (is). Amikor feltűnnek nemrég gyönyörűen felújított várának tornyai az autópályáról, érdemes meggondolni egy kitérőt a sokadik bécsi látogatás előtt/helyett. Aki ugyanis nem járt még itt, nem csak egy élménnyel, hanem magyar kultúrájában is szegényebb.

(A bejegyzést – egy saját kép kivételével – a Fortepan fotóival illusztráltuk. A poszt megírásához köszönöm felvidéki blogger kollégák, elsősorban a Körkép.sk segítségét.)