Az új Esterházy Péter-kötetre gyanútlan várakozó olvasót tévútra vihette a Jelenkor idei májusi száma. Az Egyszerű történet vessző száz oldal ( – a kardozós változat –) című „regényből” idézett részek valóban azt a benyomást kelthették, hogy egy könnyen befogadható, követhető történettel lesz az érdeklődőnek dolga, mondjuk a Fuharosok mintájára. A 17. században tett besúgói jelentés, illetve a Ransmayr-ház regényes világa egy metaforikus, zárt történetet sejtetett, amely az apamotívum újbóli felidézése által könnyedén életrajzi motívumokkal is gazdagodhatott volna.
Persze, Esterházy, vagyis az elbeszélő maga közli az Előversengésben, hogy szándéka ellenére vették eleddig sokan komolyan az énelbeszélést, azt valóban E.P. megszólalásának tételezve. Ám, ha már így alakult, legyen, „én ezt elfogadom”, teszi hozzá a narrátor, az „én”-nél persze kilábjegyzetelve, hogy „VI. Károly”. (Egy lábjegyzettel feljebb az „én” „E.P.” lesz, még egyel feljebb pedig „Csokonai Lili”.) A kicsillagozás és a lapok alján való elmélkedés, forrásmegjelölés aztán a könyv egyik fő sajátossága lesz. Eddig a vendégszövegekkel volt bajotok, hát most megkapjátok fél- és egész oldalas lábjegyzetekben, amire vágytatok – sugallja a szerző, még ha persze a formai megoldásnak konkrétabb céljai is vannak a műben. Ekként szabadulhat ugyanis még inkább fel az elbeszélő Viszont a főszövegből való folytonos, gyakran öncélú kikacsintás felébresztheti a kételyt, hogy itt csak a „magamulattató irónia unalmáról” van szó. Így látta Radics Viktória is, aki a Magyar Narancsban közölt rendkívül kemény kritikát a műről. Radicsnak abban mindenképpen igaza van, hogy az elbeszélő szórakoztatására kieszelt stiláris megoldások valóban szétszedik a szöveget, Esterházy pedig „nem hagyja a nyelvet beszélni, ehelyett ő, a minden hájjal megkent író óhajt parádézni”.
Az Egyszerű történet befogadásának kulcspontja ugyanis tényleg az, hogy ki tudunk-e egyezni az Esterházy-nyelvben való lubickolással, hajlandóak vagyunk-e belemenni a játékba annak reményében, hogy így később revelatív összefüggésekre is rálátásunk nyílhat. A szerző szorgosan lábjegyzetelő alteregója, E.P. tényleg nem enged teret az olvasó előzetes elvárásainak, homályt von az egyszerűség köré, széttördeli a történetet, a száz oldalt pedig olyan látványosan szabadon értelmezi, hogy még a mű elején felállított számozáskoncepciót is felrúgja. Így lesz egy oldal annyi, amennyit a szerző egy oldalként kíván elkönyvelni, hogy aztán a mű felénél következzen az utolsó előtti, az utolsó és az utolsó utáni oldal, a végén ráadásul jó pár számozatlan részt is a könyvbe ékelve. „Marad tehát tisztán a vessző, amelyhez háborítatlan közöm van” – mondta ennek kapcsán szellemesen Esterházy a Népszabadságnak.
Mi értelme mindennek? – tehetjük fel a kérdést, és bizony nehéz más következtetésre jutni, mint hogy a szerző a bolondját kívánja járatni az olvasóval. Ahogy az utolsó utáni oldal számozásának lábjegyzete is szól: „Értelmezhetetlen. Nincs. Gyerekes.”
Vagy inkább játékos, mondhatnánk, amennyiben a játék és az elbizonytalanítás célja, hogy a mitikusnak vélt 17. századot, illetve az Úrként megjelenő apafigurát közelebb hozzuk a valósághoz. Ezzel a megragadhatatlan, átláthatatlan (regény)világ válhat egycsapásra átélhetővé, befogadhatóvá. Igaza lehet Ficsor Benedeknek, amikor a Magyar Nemzet hasábjain azt írja, „ebben a regényben minél több a mese, a játék, az elbizonytalanítás és a hiba, annál közelebb jutunk a valósághoz”. Ha a mitizált, önálló, működőképes történet helyett gondolattöredék-hálózattal találkozunk, amelynek célja a szubjektív megismeréstől való elszakadhatatlanság sulykolása, akkor z a forma sikeresen teljesíti küldetését. Ám ha a cél ez is, az ember életének végén felismert boldogság bemutatása így sem jár teljes sikerrel. Az anekdotikus történeten keresztül megkapargatott életvégi boldogság viszont olyan távol áll attól, hogy revelatív felismeréssé váljon, mint az öröm meglétének felismerése a boldogságra való ráébredéstől.
Örülni persze lehet az egésznek is, miként Esterházy nyilatkozza a 168 Órának, de ez még mindig távol áll attól, hogy az embert a mindenség boldogsággal töltse el. Jól lehet szórakozni a szerző legújabb művénl, de mégsem érdemes azt állítani, hogy a Szentlélek jelen van az Egyszerű történetben. Radicsnak ugyanis ezen mondatába kapaszkodik Márton László író, amikor olvasói levelében (Magyar Narancs, 2013/31.) Rabelais Gargantuájához hasonlítja az Esterházy-könyvet. Mint írja ugyanis, a Gargantua a kritika állításainak fényében épp úgy viszonyul a Pantagruelhez, mint az Egyszerű történet a korábbi E.P.-művekhez. „A kritika első mondata így hangzik: »Esterházy Péter új könyvét csak a Szentlélek tartja össze.« Ezzel Radics Viktória – meglehet, szándéka ellenére – maga is elismeri, hogy Esterházy művében jelen van a Szentlélek. Sőt, azt még össze is tartja” – teszi hozzá Márton az Egyszerű történet mellett kiálló levelében.
Nos, mindezzel szemben szkeptikus vagyok. Ha például A szív segédigéiben közelebb juthattunk valamifajta megvilágosodáshoz, akkor az Egyszerű történet esetében inkább csak kísérletet teszünk a feledésbe merült boldogságfoszlányok megidézésére. Nyáry Pál, Kara Zsigmond és Pázmándi Zsófia 17. századi története kapcsán próbálunk valami sejtést szerezni árulásról, hitről és az életvégi boldogságról – ám inkább csak apró örömök jutnak, amelyek itt egy-egy emlékezetes oldalhoz, lábjegyzethez kötődnek.
„Nem igaz, hogy nincs értelme, // igenis jelent valamit. // Azt jelenti… // mint mikor dúdolni kezd az ember, // mert a szöveget nem tudja. // Nem is szólhatna közönségesebben, // de nekem így tartja kedvem” – olvashatjuk Aldo Palazzeschi Hagyjatok szórakozni! című költeményében, és némiképp hasonló érzésünk lehet az Egyszerű történet olvasása során is. E.P. szórakozni kíván, amit elfogadhatunk és csatlakozhatunk. Visszakerülhetünk „a betűkhöz, a szavakhoz, a grammatikához” akként is, hogy belátjuk: mi is kitűnően szórakozhatunk, és még némi tanulságos örömnek sem maradunk híján. Mert dúdolni kezdünk aztán ad notam Egyszerű történet, nem kötünk ki végül a fájdalomnál, melynek feleslegességére az Úristen is figyelmeztet a 32. oldalon. De apró örömökből összeálló múlandóság ez, és nem a műegész nagyszerűsége, tökéletessége okán érzett boldogság.
(Kép: Szebeni András/Litera)
