A Kutatópont szerdán hozta nyilvánosságra a nyolcezer 15 és 29 év közötti fiatal megkérdezésével készült felmérésének eredményeit Magyar Ifjúság 2012 címmel. A kutatásból készült első kiadványban tíz témakörről esik szó, a családalapítástól, a sporton át, a közéleti témákig. Az utóbbi témakör lesújtó adatairól fogok írni, melyek talán azt is megmagyarázzák, miért nem foglalkozik senki érdemben a fiatalokkal a magyar politikai palettáról – leszámítva Bajnai Gordont, akinek a szerdai javaslatát így első blikkre szépen odateheti a feltétel nélküli alapjövedelem meg a rezsicsökkentés mellé, az égbekiáltóan hülye ötletek polcára.
Vegyünk alapul pár adatot:
- A jó állampolgár a megkérdezettek 34%-a szerint politizál aktívan. A felsorolt lehetőségekből ez végzett az utolsó helyen.
- A megkérdezettek 61%-a középre helyezte magát a baloldali-jobboldali skálán, ez a szám a konzervatív-liberális skálán 53%.
- Az összes válaszadó 40%-a tartja a demokráciát a legjobb politikai rendszernek, 5%-uk elfogadna egy diktatúrát is, 30%-uk pedig úgy gondolja, hogy teljesen mindegy.
- Az előző két felméréshez képest (2004 és 2008) megrendült a bizalom az intézményekben.
- A megkérdezettek 57%-át egyáltalán nem érdekli a politika.
- A válaszadók 70%-a szerint mindent egybevetve jobb volt a Kádár-korszak.
A következő egy év nekem nem a rezsiharc, hanem a fenti állapotok elleni harc éve lesz. Ha őszinte akarok lenni, akkor az elmúlt egy évem is ennek jegyében telt. Azt is el kell árulnom, hogy eddig eredménytelenül. Saját – ha nem is nyolcezres, de párszázas mintán alapuló – felmérésem megerősíteni látszik a fent megrajzolt tendenciákat. Az előttem kirajzolódó átlagos magyar fiatalt nem érdekli a politika: úgy gondolja, hogy ahhoz neki semmi köze, még csak felületesen, a napi politika felszínes vitái szintjén sincs tisztában az eseményekkel, nem tudna megnevezni három minisztert, nem tudja és nem érdekli, hogyan működik a magyar törvényhozás. Ő csak nyugodtan, biztonságban akar élni, nem feladata a közügyekkel foglalkozni, és úgy gondolja, hogy egyébként sem hallgatná meg senki. A politika szerinte szívás, és nem érdemes vele foglalkozni, ráadásul minden politikus pártállástól függetlenül gazember.
Nem kérdés, hogy Magyarország elmúlt évtizedei nagyon jól megágyaztak ennek a szemléletnek, s nem csak a fiatalok között találkozhatunk vele. A nagy pártok és az előző rendszerben szocializálódott véleményformálók által tematizált közélet vérre menő, legtöbbször mégis felületes vitái, a kiegyezésre való látszólagos képtelenség csak az igazán elkötelezett rétegeket nem tántorította el a politikától, azokat, akik képesek abban hinni, hogy a másik oldal képviselői rosszat akarnak az országnak. Tehát mikor egy mai választási kampány célcsoportjai leszűkülnek azokra, akiknek elég a könnyű ígéreteket és a súlyos ferdítéseket reklámozni, az azért van, mert nem létezik olyan, jelentős méretű, biztosan választó réteg, amit érvekkel kellene meggyőzni. Általános vonás tehát ez manapság, mégis különösen rémisztő a fiatalok közömbössége.
Különösen elkeserítő, hogy a fiatalok nagy része „nosztalgiával” gondol vissza az előző rendszerre, melyben nem is élt. Általában véve szomorú, hogy huszadik századi problémáinkkal kapcsolatban még mindig nem sikerült megtalálni a nemzeti minimumot, a kiegyezést és a fiatalok is úgy gondolják, hogy erről kell vitatkozniuk. A fiatalok között felülreprezentált jobboldali radikális áramlat politikusai, újságírói napról-napra kérdőjelezik meg a holokauszt tragédiáit. A baloldal jó része még mindig képtelen felfogni, hogy miért fáj Trianon. A szólamokban még mindig antikommunista Fidesz pedig szép csöndben csempészi vissza mindennapjainkba a kádárizmus különféle vonásait, adott esetben nyíltan azt méricskélve, hogy például a rezsicsökkentés menőbb, mint bármi, amivel Kádár ámította a népet.
Maradva a Kádár-korszaknál, meg kell jegyeznünk, hogy már csak azért sem érdemes nosztalgiával gondolni rá, mert a magyarság mentális kondíciója, politikai alkata akkor jutott oda, ahol most van. Tisztázzuk tehát rögtön, külön a fiatal olvasóknak címezve: a Kádár-korszak, miközben felszínesen úgy tűnik, hogy jó volt, mert volt munka meg biztonság, valójában rosszabb volt, mint akármi addig. Azt a „magyar” lelket törte meg, ami a legnagyobb idegen elnyomás idején is ragaszkodott önmagához, az általa vélt igazsághoz és a függetlenséghez. A látszólagos egzisztenciális biztonságért elcserélte az igazságot, lemondott a politikáról; sőt, fordítsuk meg: a rendszer csakis politikai túlélése érdekében (s egy idő után hitelből) tartotta fenn az alapjaiban hamis és életképtelen biztonságot. A Kádár-rendszer nosztalgikusan vágyott biztonsága a magyar történelem legnagyobb hazugsága. Aki újra ilyesmit akar, az hazugságot kerget.
A fent vázolt szemléletmód alaptétele – mely szerint a politika definíció szerint zavaros víz, ahol csak gazemberek halásznak – ugyanígy hamis. Beszélgetésről beszélgetésre kénytelen vagyok kifejteni, hogy az aktív politizálás nem ott kezdődik, hogy fideszes vagy, vagy szocialista. A pártválasztást meg kell előzze értékválasztások sorozata. Az aktív politizálás ott kezdődik, hogy a környezetünkben megfigyelt problémákra nem egy egyszerű anyázással vagy legyintéssel reagálunk. Az aktív politizálás ott kezdődik, hogy elkezdesz azon gondolkodni, hogy miért van ez így, mit lehetne tenni ellene, vagy éppen érte. Az aktív politizálás ott kezdődik, hogy semmiféle magyarázatot nem fogadsz el kritika nélkül – és ez az elv sajnos nem egyezik szüleink értékrendjével: azt el kell dobnunk, mert láthatjuk, hogy hová vezet. Az ilyen öntudatos, polgári gondolkodásnak a legjobb keretet pedig a demokrácia nyújtja (és itt arra a harminc százalékra nézek, akik szerint mindegy, hogy diktatúra van-e).
Az ilyen tudatos politikai gondolkozás egyik megjelenése volt tavaly a Hallgatói Hálózat tüntetéssorozata. Több cikkben foglalkoztam a bázisdemokrata szervezet szerintem alapvető hibáival: én ennek tartottam a vezetők hiányát (persze ez volt a lényeg), a pártpolitika kizárását és a célkitűzések alapvetően egy területre korlátozását. Mindezt félretéve el kell ismerni, hogy a HaHa volt az elmúlt évek egyetlen előremutató aktív fiatal csoportja. Egy maroknyi fiatal kiállt az érdekeiért. Ugyanilyen üdítő kivétel az Átlátszó Oktatás blog: tizenpár fiatal ingyen, munka mellett, szabadidejüket nem kímélve foglalkozik részletekbe menően az oktatás kérdéseivel. A célkitűzések egy témára korlátozása itt is behatárolja, hogy mi lehet a dologból, de maga az attitűd megjelenése biztató – ti. hogy ők márpedig nem fogják hagyni, hogy mindenféle Hoffmannok meg Hillerek őrizetlenül randalírozzanak az őket érintő kérdésekben. Ha ehhez oknyomozó újságírókká kell, hogy képezzék magukat, akkor megcsinálják.
A következő szint az, hogy ezt a szemléletet globálissá emeljük. A napi politika jelenleg nem aktuális harcokat vív a kiásott árkokban, hanem az előző századét. Ezeket felhasználva, kvázi kartellben monopolizálta a közélet tereit, bináris utállak-szeretlekké degradálva a politika világát. Az ennek nyomán fejét felütő közömbösség csak a korrupciónak és a haverok kitömésének ad igazán teret. Minden területen el kell utasítani a kommunikációs paneleket, a handabandázást, a hazudozást. Nem szabad semmit sem készpénznek venni. Ezért kell legalább alapszinten tájékozódni és utánaolvasni dolgoknak. Vannak jó blogok és újságok, kiváló publicisták, akiket nem fertőzött meg a fenti métely. Ez az egyik üzenet, amit meg kell értetni a mai fiatalsággal.
A másik üzenet az, hogy addig nem lesz semmi sem jobb, amíg valaki/valakik nem vállalja/vállalják a felelősséget, és nem tesznek érte, hogy jobb legyen. Önmaguktól a dolgok nem lesznek jobbak. A mai magyar fiatalnak ki kell ragadni a kezdeményezést a kiöregedett megmondók, a pártutasításokba belecsontosodott fiatalabbak kezéből. Nem kell kukákat borogatni: elég tájékozódni és gondolkodni; feltenni a megfelelő kérdéseket; részt venni a közösség életében, vagy éppen megszervezni a közösségi életet; más szóval politizálni. Ha a fiatalok tömegesen elkezdenének valóban foglalkozni a közéleti témákkal, máris muszáj lenne, hogy velük is foglalkozzanak a politikusok.
