Utoljára 1948-ban látogatott szülőhazájába, hogy néhány héten át dokumentálja a háborús pusztítást és a kommunisták magyarországi térhódítását. De nem volt Sztálin hasznos idiótája, így hamarosan továbbállt. Visszatért a harcmezőkre és ott dolgozott egészen 1954-ig, amikor Indokínában, Hanoitól délre exponálta élete utolsó felvételét, majd pár perccel később taposóaknára lépett. A francia alakulat ezredese szerint semmi esélye nem volt a túlélésre.
Néhány éve megírtuk, hogy Robert Capa hagyatékának megvásárlása révén, ha jelképesen is, de ismét, ezúttal végérvényesen hazatért szülőföldjére a világhírű haditudósító. Az előző kulturális kormányzat által lebonyolított vásárláskor meghozott önkéntes vállalást ugyanis a mostani kormányzat teljesíti. Ősszel, a tervek szerint Capa születésének századik évfordulóján Budapesten megnyílik a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ. Ennek azonban komoly ára van. A nagy múltú Ernst Múzeum megszüntetése által, s annak helyén létrejövő központ alapítása számos kérdést vet fel, mely rávilágít a jelenleg regnáló kultúrpolitika rendszerhibáira, sodródó, ad hoc jellegére.
Amint az képzőművészeti körökben egy ideje tudott volt, augusztustól már nem a Műcsarnok működteti a Nagymező utcai Ernst Múzeumot; hiszen annak helyén az Emberi Erőforrások Minisztériuma által alapított új intézmény, a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ kap helyet. A hírt azonban mind a szakma, mind a művészetkedvelő és kiállításokra rendszeresen járó közönség vegyes érzelmekkel fogadta. Pillanatnyilag minden jel arra utal, hogy egy alapvető fontosságú kezdeményezés, amely a kortárs magyar fotográfiát készül éppen magasabb szinten becsatornázni a nemzetközi szakmai vérkeringésbe, finoman szólva sem alapos előkészítést követően nyílik meg, ráadásul leendő funkcióját tekintve alkalmatlannak tűnő helyszínen.
A megnyitásának századik születésnapját éppen tavaly ünneplő Ernst Múzeumot Ernst Lajos műgyűjtő alapította, aki méltó helyet kívánt biztosítani tetemes mennyiségű és kvalitásait tekintve is jelentős értéket képviselő magyar történelmi, illetve kortárs festészeti gyűjteményének. Ennek következtében már a két világháború időszakában is legjelentősebb kortárs festőink és szobrászaink állítottak ki a múzeum kiállítótermeiben. A kártyaszenvedélyéről is elhíresült Ernst máig rejtélyes halálát követően azonban 1939-ben elárverezték a magángyűjteményt.
Az Ernst Múzeum funkciója azonban lényegileg semmit nem változott az évtizedek során, sőt egészen a rendszerváltozást követő évekig a 20. századi magyar képzőművészet egyik legfontosabb kiállítótereként funkcionált. Bár a rendszerváltozás zavarosát követően a fenntartói változások következtében adódtak működési zavarok, néhány éve a kulturális kormányzat, s azon keresztül a Műcsarnok kezelésébe visszakerülve ismét a kortárs képzőművészet, azon belül a középgeneráció egyik legfontosabb bemutatkozási helyeként működött. Az Ernst mostani megszüntetésével így nem egyszerűen egy évszázada bejáratott, rendszereket túlélő, a 20. századi magyar művészet egyik meghatározó szcénájának – többek között Csontváry első gyűjteményes kiállításának – helyszíne szűnik meg. Az elmúlt évek során a fővárosban elszaporodó, majd időnként megszűnő, s kizárólag üzleti alapon működő, így a honi képzőművészetet leginkább a műkereskedelem szűrőjén át reprezentáló magángalériákkal szemben nem maradt hasonló méretű kiállítótér és közgyűjtemény. Az Ernst Múzeum feladatainak ellátására nem biztosít új helyet a kulturális kormányzat. Az Ernst gyűjteménye egyébként hónapokkal ezelőtt a Műcsarnok kezelésébe került.
Az évi közel 200 millió forinttal kistafírozott fotográfiai központ nem múzeumi funkciót fog betölteni. Feladata elsősorban a magyar fotográfia hazai és külföldi népszerűsítése, valamint a kapcsolat építése lesz nemzetközi szakmai szervezetekkel. A szűken vett szakmának és a szélesebb közönségnek workshopokat szerveznek; egy új fotográfiai díjat alapítanak, és természetesen a kiállítási funkciót is megtartják, miközben rezidens programokat is indítanak.
Mindezen funkciók betöltésére azonban alkalmatlan helyszínnek tűnik az Ernst Múzeum. Magának a múzeumnak helyet adó épület Fodor Gyula tervei szerint épült. A kiállítótérbe vezető reprezentatív lépcsőházat Lechner Ödön, az ugyancsak itt található üvegablakokat pedig Rippl-Rónai József és Falus Elek tervezte. A hazai szecessziós építészet egyik legkiválóbb emlékével – tehát mindenféle jelentős építészeti beavatkozás szándékával szemben védett épülettel – van dolgunk. Funkcionális térszerkezetével, tágas kiállítótermeivel és utcára nyíló hatalmas ablaksorával eleve képzőművészeti kiállítások befogadására épült, így aligha alkalmas egy modern, a kor követelményeinek minden tekintetben megfelelő multifunkcionális művészeti központ céljaira.
Emellett egy hasonló feladatokat ellátó és jól bejáratott intézmény, még ha az utóbbi években meglehetősen sanyarú anyagi körülmények között is, de működik már a Nagymező utcában: ez a Mai Manó Ház. Az intézmény öt éve regnáló igazgatója pedig az a Kőrösi Orsolya, akit most a minisztérium a Robert Capa Központ vezetőjének is megtett. Noha Kőrösi a rá ruházott feladattal nyilván a körülményekhez képest a legjobbat próbálja majd kihozni azáltal, hogy elmondása szerint valamiféle kortárs fotográfiai tengelyt képzel el a Nagymező utcában; de valljuk be őszintén, ez még önmagában kevés és aligha méltó egy nemzetközi színtéren is megnyilvánulni akaró honi közintézmény alapításakor. Főként ha figyelembe vesszük, hogy jelentős EU-s forrásokból a tervek szerint éveken belül felépülhet a Városliget mellett az a múzeumi negyed, ahol az ugyancsak mostoha körülmények között Kecskeméten működő Magyar Fotográfiai Múzeum is helyet kap. Ennél jobb helyszínt pedig magunk sem képzelhetnénk el a Robert Capa Központ számára, ahol egy honi fotográfiai múzeum és egy kortárs fotográfiai intézmény mindenképpen egymást erősíthetné a nemzetközi és a hazai kulturális színtéren. Arról nem is beszélve, hogy a fotográfia jelenleg is igen kurrens kulturális termékünk a külföld irányába: gondoljunk csak Robert Capán túl André Kertész, Brassaï, Moholy-Nagy László, Munkácsi Márton, vagy éppen Lucien Hervé magyar származására.
A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ létrejöttének körülményei és rohamtempóban zajló tervezett októberi megnyitása a honi kultúrpolitika képzőművészeti területét reprezentáló állatorvosi lovának is tekinthető. Egy alapvető fontosságú kezdeményezésről beszélhetünk, amely ugyanakkor egy időben szüntet meg egy patinás művészeti intézményt, és akarva-akaratlanul rendel alá egy vélhetően hasonló funkciójú, s már régóta létező másikat – jelesül a Mai Manó Házat – az újnak. Bár ebben a kérdésben is csak tapogatózunk, hiszen a tervek szerint két hónapon belül, a meglehetősen lelakott Ernst Múzeum helyén nyíló Robert Capa Központnak még a konkrét feladatai sem tisztázottak.
Gyurgyák János történész kíméletlenül pontosan fogalmazott egy januári Heti Válasz-interjúban a jelenlegi kultúrpolitikáról: „(…) van ma Magyarországon kultúrpolitika? Csak egy koncepció nélküli, szétaprózott, kusza világot látok, ahol még a jó kezdeményezések is kioltják egymást, s ahol jórészt teljesítmény nélküli önjelöltek marakodnak az egyre fogyatkozó pénzért, hiszen ezen a területen alapvetően forráskivonásról van szó. Nevezhetem azt komoly kultúrpolitikának, ha az állam egy területet (művészet) kiad gebinbe, és azt a valódi teljesítménytől elszakadó, feudális jellegű, havi apanázsos rendszert lépteti életbe, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia esetében is régen meg kellett volna már szüntetni? A kegydíjas rendszer már a XVIII. század végén is problematikus volt, a XXI. században pedig merő anakronizmus. Persze jól tudom, hogy egyetlen politikai erőnek sem célja a rendszer megváltoztatása, egyik sem akar nekimenni a problémának. A kegydíjból fenntartott kiválasztott réteg olcsóbb, mintha normális értelmiségi fizetéseket adnának, ugyanakkor a politika szempontjából jobban kézben is tarthatók a kiváltságosak.(…) Végső soron úgy látom, hogy a kultúra megint elszenvedi a kormányzást, ahelyett, hogy méltó megbecsülést kapna.”
A ma oly gyakran, egyébként teljes joggal hivatkozott egykori vallás- és közoktatásügyi miniszter, Klebelsberg Kuno szellemisége és karizmatikus kultúraszervező tevékenysége eddig aligha talált méltó utódokra. A honi jobboldali, konzervatív hátországban vannak a feladatra alkalmas személyek, ám eleve elhibázott a szisztéma, amint arra Gyurgyák több ponton is utal. Ezzel a krafttal aligha épülhet akár középtávon is érvényes konzervatív kultúrpolitika, és a sok jobboldali által vágyott, jelentősen bővülő művészeti kánon.
