„A törvényeket nem betartani, hanem tisztelni kell.”
(José Ortega y Gasset)
Az első világháború egyik fordulópontja volt Németország számára, amikor Bethmann Hollweget – a kancellárt – rákényszerítették, hogy egyezzen bele a korlátlan tengeralattjáró-háborúba. Ez szolgált azután ürügyül az USA belépéséhez a háborúba az antant oldalán. Nemsokára le is mondatták a tiltakozó politikust, a császár pedig beleegyezett, hogy ezentúl nem ő nevezi ki a kancellárt. A katonák, Ludendorffal az élükön teljes belpolitikai győzelmet arattak, Németország minden erejével nekifeszült a háborúnak. Mielőtt lemondatták volna, Hollweg észrevette, hogy telefonját is lehallgatják – valószínűleg a kémelhárítás. A történet szerint, amikor meghallotta az árulkodó kattanást, felkiáltott: „Miféle szarházi hallgatózik?” A kérdés jogos, olyannyira, hogy akár ma is feltehetnénk.
Nemrég kiderült: az USA Nemzetbiztonsági Hivatala tömegével hallgatta le az e-maileket, telefonhívásokat és egyáltalán mindenféle kommunikációt. Annyira belejöttek ebbe, hogy egyúttal – ha már ott voltak – lehallgatták az EU telefonjait és számítógépes adatforgalmát is. Talán már azt is tudják, hogy özv. Kovácsné miért kapott trafik-koncessziót Felsőbürgözdön, a Kossuth utcában, és milyen szerepet játszott ebben Orbán Viktor személyesen.
Azt, hogy mindez kiderült, egy Snowden nevű embernek köszönhetjük. Mivel az igazság minden háború első halottja, ahogyan Hiram Johnson amerikai politikus vallotta – és milyen igaza volt –, sohasem fogjuk megtudni: ez a Snowden egy ábrándos tekintetű idealista – ahogyan azt mutatni akarja magáról –, avagy valaki(k) megvásárolták, hogy tálaljon ki. Ha ez utóbbi eset áll fenn, akkor olyanok jöhetnek számításba, akiknek érdeke az USA kormányának blamálása. Ezek között azonban semmiképpen sem szerepelhet az EU, amelynek ugyan az egyik legfőbb gazdasági versenytársa Amerika, azonban az Uniót irányító kiugrott maoistáknak és víziótlan bürokratáknak biztosan nincs annyi bátorsága, hogy ilyeneket tegyenek.
Ejtettem már szót ezeken az oldalakon arról, hogy mennyire becsülöm a papíron létező jogot. Nem sokra. A mostani események jócskán alátámasztják ebbéli véleményemet. Amerika, a demokrácia mintaállama – amire ábrándos libik nap mint nap hivatkozni szoktak, hogy ott bezzeg, nem úgy, mint itt – pontosan úgy tekint ezekre a leírt lózungokra, amennyit érnek. Az USA nem csak lehallgat bárkit, ha úgy tartja kedve, hanem az elnök személyes utasítására bárkit likvidálni is lehet. Guantánamón pedig évek óta tartanak fogva embereket mindenféle lényegtelen, fontoskodó adminisztratív formaság mellőzésével. Ahogyan telnek-múlnak az évek, egyre nyilvánvalóbb: az adminisztráció nem akarja beismerni, hogy az összegyűjtöttek többsége semmiféle bűnt nem követett el az USA ellen, tehát jog és ok nélkül tartották fogva őket. Netán bocsánatot is kellene kérni. Nem kockáztatok sokat, ha megjósolom: nem fognak bocsánatot kérni.
Nem fognak, mert nagyszerű érzés csalni. Ugyanis pontosan ez történik. A kisebbekre rákényszerítjük, hogy tartsák be az emberi jogi vallás minden rítusát és parancsolatát, a szabályokat, mi magunk pedig nem tesszük ezt. Így versenyelőnyhöz jutunk, plusz tetszeleghetünk az „emberi jogok” védelmezőjének szerepében, számon kérve azokat a gonosz országokat, ahol megszegik a szent és sérthetetlen elveket. Közben lehallgatjuk, internáljuk, végső esetben likvidáljuk, aki nem tetszik nekünk. Tesszük mindezt azért – kiderült, tehát magyarázkodni kell –, mert hadban állunk. Hadban állunk világszerte néhány száz, vagy ezer habzó szájú elmebeteggel. Az amerikai hadseregben szerintem ennél többen foglalkoznak az alsónadrágok tisztításával. A helyzet egyébként az, hogy minden lehallgatás, fogva tartás és likvidálás ellenére senki nincs biztonságban, az USA-ban sem. Hiába vallatják és szedik szét az embert beutazáskor – az így szerzett adatokkal becsszóra nem fognak visszaélni, tudjuk –, akkor is bármikor megtörténhet valamilyen terrorakció, mert akik elkövetik majd, már itt vannak, nem kell beutazniuk. Hogy mennyire szükségszerű az ittlétük, az egy másik kérdés. Miután a hivatkozott háború többnyire hadüzenet és hadseregek nélkül folyik, az egy érdekes kérdés manapság, hogy mikor van, illetve mikor nincs háború. Miután a háború titkos – akkor van, amikor azok mondják, akik ezeket a titkokat ismerik. A nyugat hosszú és vérzivataros története megtanította, hogy mindig van háború, ha akarjuk.
Ám a háború léte sem nyújt magyarázatot arra, hogy miért hallgatták le az EU-t. Mire voltak kíváncsiak? Neelie Kroes jósnőjének véleményére? Daniel Cohn-Bendit aktuális szeretőjének életkorára? Mert ezeken kívül valószínűleg tudnak mindent. Mégis, milyen katonai és biztonságpolitikai titkai lennének az EU-nak? Gazdasági titkai sem nagyon lehetnek, hiszen a világot irányító gazdasági elit olyannyira összefonódott globális szinten, hogy nemigen hiszem, bármi többet érdemes megtudni, mint ami a Billerbeck-csoportban a beluga-kaviár és a Dom Perignon között elhangzik a „nagyon sajnáljuk a szegényeket” szekció ülésén. És az EU még ezután sem veri elég hangosan az asztalt, hogy mégis, hogyan folyhatott ilyen lehallgatás intézményei ellen.
Mindez nem azt jelenti, hogy nincs szükség alkotmányra. Jó az ha van, sokakat különös módon megnyugtat. Csak ne legyenek illúzióink: a hatalmon lévők minden további nélkül semmibe fogják venni, ha érdekeik vagy a helyzet úgy kívánja. Mert – ahogyan a kitűnő Gaius Julius Caesar mondotta – „a politika annak elleplezésére szolgál, hogy semmi sem számít, csak a nyers erőszak”. A politika, az állam irányítása nagyrészt ízlés kérdése: ízlésé, amit nem lehet számon kérni olyan országokon, amelyeket felkapaszkodott senkik irányítanak, megvásárolva a csőcselék szavazatait. Pontosan úgy fognak bánni a jogokkal, az alkotmánnyal és minden egyébbel, amennyire az adott ország polgárai értékelik ezeket az intézményeket.
