„A legjobb érv a demokrácia ellen egy ötperces beszélgetés egy átlagos szavazóval.” (Sir Winston Churchill)
Úgy esett, hogy Krisztus előtt 216-ban Cannae mellett szembekerült egymással Hannibál és a két konzul, Lucius Aemilius Paullus valamint Gaius Terentius Varro vezette római légiók. Aligha lehetne két különbözőbb embert találni, mint őket kettőjüket. Paullus idős tapasztalt, arisztokrata, többszörösen konzulviselt férfiú, a második illír háború győztese, aki már diadalmenetet is tartott Rómában. Kollégája, Varro igazi homo novus, az első konzul a plebejusok közül, aki ezért is mindenáron bizonyítani akart. A közöttük lévő viszályok miatt a konzulok felváltva vezették a hadat, egyik nap az egyik, másik nap a másik. Paullus, idősebb és óvatosabb lévén, augusztus első napján nem fogadta el a felkínált csatát Hannibáltól – ahogyan a rómaiak mondták: nem mutatta meg légióit –; folytatva ezzel Fabius Maximus óvatos harcmodorát, akit kortársai a „Cunctator” – késlekedő – melléknévvel illettek. Nem úgy Varro, ő gyávának nevezte konzultársát és másnap, bízva a rómaiak számbeli fölényében, mikor ő volt a soros hadvezér, csatára állt ki Hannibállal. Az eredmény ismert. A római vezér stratégiai hibái és Hannibál hadvezéri zsenialitása révén a római hadtörténet egyik legsúlyosabb veresége lett a dologból, szinte az egész sereg odaveszett, köztük a csatát ellenző Paullus is. A sors fintoraként Varro megmenekült. Egy darabig azonban – érthető okokból – a rómaiak nem választottak plebejus konzult maguk közül.
Az ókori demokráciák – mert a kezdeteknél a dolgok többnyire normálisak – arisztokratikus jellegűek voltak. Athénban és Rómában egyaránt egy viszonylag szűk réteg, a nagy arisztokrata családok sarjai gyakorolta a hatalmat, ahol a politikai szerepvállalás kötelezettsége apáról fiúra száll. A fent említett Lucius Aemilius Paullus konzul fia – akit a változatosság kedvéért Lucius Aemilius Paullusnak neveztek – a „Macedonicus” melléknevet kapta Macedónia legyőzéséért. Az ő fia Scipio Africanus, Róma történetének egyik legnagyobb hadvezére, Zama győztese, Hannibál egyetlen méltó római ellenfele. A megfelelően képzett és motivált arisztokratikus elit által irányított országok hosszú sikeres évszázadokat mondhatnak magukénak. Ilyen volt a velencei köztársaság, a Serenissima, nagyon sokáig Anglia és egészen a háború utáni időkig, bizonyos értelemben Amerika. Az idők azonban – többnyire nem előnyükre – változnak.
Könnyen lemérhetjük ezt, ha kellő mazochizmussal megnézzük a velünk egyre többet foglalkozó Európai Parlament üléseit. AZ EP egyébként önmagában is illusztrálja, mennyire hasonlít a modern liberális demokrácia a vallásokhoz. Kellenek például – miképpen a vallásokban is – szakrális jelentőségű épületek, templomok: ilyen szakrális épület a libi vallásban a parlament. Parlament nélkül nincs demokrácia. Az Európai Parlamentre ugyan az égvilágon semmi szükség nincs, amúgy is csekély szerepet játszik az EU irányításában, de parlamentnek lennie kell. A valódi dolgok a Bizottságban és az országok vezetőinek, valamint a miniszterek tanácsaiban dőlnek el. Az EP jellemzően politikai elmeosztály és elfekvő a tagországok politikai elitje számára, olyan is az összkép a babonás asszonytól a szocialista pénzügyérből lett konzervatív bajuszkirályig. Ha már otthon segíteni nem tud, legalább ne ártson jelszóval, a legjobb ha nem is látjuk. Fizetést viszont kap, nem is keveset.
A probléma azonban ennél is általánosabb, és a teljes nyugati tömegdemokráciára vonatkozik. Az emberek vagy a politikáért vagy a politikából élnek – mondja Max Weber, aki nyilvánvalóvá teszi, hogy csak akik a politikáért élnek, azok válnak a közösség hasznára. A politikusnak függetlennek kell lennie anyagi értelemben, különben sem ideje, sem energiája nem lesz a köz ügyeinek intézésére, a korrupcióról már nem is beszélve. Az ilyen elitet nevezi azután „plutokratikusnak”. A modern tömegdemokráciák egalitárius lényegének bizonyítékaként manapság bárkiből lehet politikus, mi több, első ember valahol. A pártok politikusaikat emberhalászattal keresik meg, bárki lehet miniszterelnök vagy államelnök, ha végigjárja a kiválasztás és felemelkedés útját. Más kérdés, hogy az EP-ben ülő kiválasztottakat látva az embernek az a benyomása, rossz helyen halásznak, a tiszta vizű tavak helyett a mocsárban.
Gondoljuk csak el. Mire a modern pártok apparátusában sikerül valakinek felkapaszkodnia a csúcsra, hányszor kell megalázkodnia és hány felkapaszkodó kézre rátaposnia. „Félő, hogy azok az emberek, akik szörnyű dolgokon mennek keresztül, maguk is szörnyűvé válnak” – mondja Nietzsche. És valóban, mire ismert politikus lesz valaki, óhatatlanul – eufemisztikusan szólva – „reálpolitikussá” válik, ami ebben a kontextusban, mostanában gátlástalan elvtelenséget jelent. Hány „kompromisszum” – értsd: nemtelen alku –, árulás, intrika és korrupt manőver van a háta mögött annak, aki alulról, a semmiből a csúcsra vagy annak közelébe ér.
A választójog általános kiterjesztése logikusan vonta maga után a választhatóság általánossá tételét is, így ma már minden katona tarsolyában ott lapul a marsallbot. Miután miniszterelnök vagy államelnök többnyire csak egy van, valahogyan ki kell választani azokat, akik majd irányítani fogják a többieket. Ennek a kiválasztásnak módja manapság a párthierarchia lépcsőfokainak végigjárása. Ezt az egyedet megteszik az ország első emberének. És utána csodálkoznak. Bár Machiavelli különböző erkölcsöket enged meg a „popolo” és a „grandi” számára, mégis elgondolkodtató ebből az aspektusból, hogy kik is irányítják tulajdonképpen a modern államokat. Nem véletlenek tehát a folyamatos pénzügyi, magánéleti botrányok, amelyek időről időre felcsapnak a demokratikus politikában, Helmut Kohl kancellártól a francia elnök Sarkozyn át egészen Berlusconiig.
Mindez – természetesen – nem jelenti azt, hogy a homo novusok között ne lennének tehetséges és kifogástalan jellemű emberek. Minél zártabb és hagyománytisztelőbb az arisztokratikus elit, annál kiemelkedőbb tulajdonságok kellenek azonban a felemelkedéshez. Itt a másik demokratikus varázsszóhoz, az integrációhoz kell fordulnunk.
Egyáltalán nem mindegy, hogy ki integrál kit.
Nem mindegy, hogy az arisztokrácia felemel magához valakit a kiváló teljesítménye alapján, vagy az arisztokrácia süllyed és integrálódik az általa vezetni rendeltek közé. Az elitek – mára – többnyire feloldódtak az egyenlőségben és eltűntek. Ma már nem is sejthetjük, melyik sikátor rejti az ügyeletes senkit, aki majd holnap vezetni fog bennünket. Az egyenlőség, a valódi elit hiánya a legnyersebb gazdasági érdekek érvényesülését hozta el; és amivel a világ új urai – uzsorások, szatócsok és iparosok – nem tudnak mit kezdeni, azt rábízták a liberális emberi jogi vallás önmaguk által felkent papjaira.
A mindenki egyenlő eszméjéből populista demagógok uralma fakad, akik az ostobák boldog nemtörődömségével, félig sem megértett, kártékony hitek nevében taszítják káoszba Európát. Mi pedig, akik tehetetlen belenyugvással, szótlanul tűrjük ezt, valószínűleg megérdemeljük a sorsunkat.