„Freedom is the right to tell people what they do not want to hear.”

A száztíz éve született Eric Arthur Blair (George Orwell) emlékére. Mindent tudott.

„- Van a Pártnak egy jelmondata, amely a múlt feletti uralomról szól - mondta. - Légy szíves elmondani.

- Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is - darálta engedelmesen Winston.

- Aki uralja a jelent, az uralja a múltat is - ismételte meg O'Brien, s helyeslően bólintott. - A te véleményed szerint, Winston, a múlt valóságosan létezik?

Winstont ismét elfogta a tehetetlenség érzése. Pillantása a számlap felé röppent. Nemcsak azt nem tudta, hogy akkor menekül-e meg a fájdalomtól, ha »igen«-t felel, vagy ha »nem«-et, hanem még azt sem, hogy melyik választ tartja valóban igaznak.

O'Brien elmosolyodott. - Te nem vagy filozófus, Winston - állapította meg. - Mostanáig sohasem gondolkoztál rajta, mit jelent a létezés. Felteszem hát szabatosabban a kérdést. Létezik a múlt ténylegesen a térben? Van valahol itt vagy másutt egy szilárd tárgyakból álló világ, ahol a múlt még mindig történőben van?

- Nincs.

- Akkor hát hol létezik a múlt, ha egyáltalán létezik?

- A feljegyzésekben. Le van írva.

- A feljegyzésekben. És?

- Az emlékezetben. Az emberek emlékezetében.

- Az emlékezetben. Akkor rendben van. Mi, a Párt uralunk minden feljegyzést, s mi uraljuk az emberek emlékezetét is. Tehát uraljuk a múltat. Igaz?

- De hogyan vethettek véget annak, hogy az emberek emlékezzenek? - kiáltott fel Winston, pillanatnyilag ismét megfeledkezve a számlapról. - Az emlékezés önkéntelen. Rajtunk kívül álló dolog. Hogy uralhatjátok az emlékezetet? Az enyémet sem uraltátok!

O'Brien ismét szigorúbb lett. Kezét a számlapra helyezte.

- Ellenkezőleg - felelte -, te nem uraltad. Ez juttatott ide. Azért vagy itt, mert megbuktál alázatosságból, önfegyelemből. Nem voltál hajlandó meghódolni, ami pedig a józan ész ára. Inkább akartál őrült, egyszemélyes kisebbség lenni. Csak a fegyelmezett elme láthatja a valóságot, Winston. Te azt hiszed, hogy a valóság valami objektív, külső, önmagában létező dolog. Azt is hiszed, hogy a valóság természete magától értetődő. Mikor becsapod önmagad, azt gondolva, hogy látsz valamit, feltételezed, hogy mindenki más is ugyanazt látja, mint te. Én azonban azt mondom, Winston, hogy a valóság nem külső dolog. A valóság az emberi agyban létezik, és sehol másutt. Nem az egyének agyában, amely tévedhet, és minden esetben hamar el is pusztul, hanem a Párt agyában, amely kollektív és halhatatlan. Bármi is az, amit a Párt igaznak tart, az igaz. Lehetetlen a valóságot látni, ha nem a Párt szemével néz az ember. Ez az a tény, amelyet meg kell tanulnod, Winston. Véghez kell vinned önmagad megsemmisítését, s ehhez meg kell erőltetned az akaratodat. Meg kell alázkodnod, hogy meggyógyulhass.

Néhány pillanatnyi szünetet tartott, mintha időt akarna engedni, hogy amit mondott, tudatosuljon Winstonban.

- Emlékszel - folytatta aztán -, azt írtad a naplódba, hogy »A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy«?

- Igen - felelte Winston.

O'Brien felemelte a balkezét, befelé fordított tenyérrel, s hüvelykujját behajtva, négy ujját kinyújtotta.

- Hány ujjamat mutatom, Winston?

- Négyet.

- S ha a Párt azt mondja, hogy ez nem négy, hanem öt akkor hányat?

- Négyet.

Szava fájdalmas zihálásba fulladt. A számlap mutatója ötvenötre ugrott. Winston egész testét kiverte a veríték. Tüdejében elakadt a levegő, s aztán mély sóhajokban tört ki ismét; még fogait összeszorítva sem tudta visszatartani. O'Brien négy ujját még mindig kinyújtva figyelte. Engedett a billentyűn. Ezúttal a fájdalom csak egy kissé enyhült.

- Hány ujj ez, Winston?

- Négy.

A mutató hatvanra ugrott.

- Hány ujj ez, Winston?

- Négy! Négy! Mi egyebet mondhatok? Négy!

A mutató valószínűleg ismét feljebb ugrott. Winston azonban nem látta. Látókörét betöltötte a nagy darab, szigorú arc és a négy ujj. Az ujjak úgy meredeztek szeme előtt, mint óriási oszlopok, elmosódottan, s mintha vibráltak volna - de félreismerhetetlenül csak négy ujj volt.

- Hány ujj ez, Winston?

- Négy! Állítsd meg! Állítsd meg! Hogy vagy képes folytatni? Négy! Négy!

- Hány ujj ez, Winston?

- Öt! Öt! Öt!

- Nem, Winston, így nem ér semmit. Hazudsz. Még mindig azt gondolod, hogy négy. Hány ujj ez?

- Négy! Öt! Négy! Ahányat akarsz. Csak állítsd meg, szüntesd meg a fájdalmat!”

(1984)