A tavaly megjelent Thomas Bernhard-elbeszéléskötet, az osztrák szerző kisprózáinak ez idáig legteljesebb gyűjteménye bizony könnyen megfekszi a gyomrot, főleg, ami a hosszabb terjedelmű írásokat illeti. Az Egy innsbrucki kereskedőfiú bűne a sötétséget vegytisztán megjelenítő, korábban már megjelent elbeszéléseket és rövidebb, inkább csak groteszk híreket imitálni szándékozó egyperceseket is magába foglal. Előbbiek esetén az ömlesztett feketeség talán már egy kicsit soknak is bizonyul, a többszörösen összetett mondatok fekete lávaként hömpölyögnek, maguk alá temetnek. Bár az olvasó sokszor várná, a történet mégsem fut ki egyetlen csattanóba. Tragikus fordulatot várunk, megdöbbenni szeretnénk, miközben valójában csak végtelenített szorongást kapunk.

Ilyen például A viharkabát és A sapka története: előbbiben az elbeszélő, utóbbinál pedig két közvetett történetmesélő idéz fel olyan belső zaklatottságról szóló történeteket, amelyek az olvasót is könnyen bernhardi mizantrópiába tudják taszítani. Közismertek az író állandó negativitást és a többségi társadalommal szembeni ellenségességet mutató megnyilvánulásai. Idegenkedés a többiektől, világviszolygás, írná Bernhard, aki saját népe felé sem tett baráti gesztusokat. Van, hogy morálfilozófiába, van, hogy csak szimpla értelmiségi orrhúzásba fut ki az elzárkózás. E kettő tökéletes egyvelegét adta egyik legnépszerűbb és leginkább magával ragadó regénye, a Régi mesterek, amelyben egy kritikus minden egyes nap ugyanazon múzeumi festmény előtt elmélkedett – hol a látogatók (a többi ember) borzalmasságán, ízléstelenségén, igénytelenségén, hol a művészethez való saját ambivalens viszonyán. Ám szép lassan – jórészt felesége történetén keresztül – kiderült, hogy az elbeszélő egyáltalán nem az az érzéketlen és élhetetlen alak, mint akinek mutatja magát.

Az Innsbrucki kereskedőfiú... elbeszélései is gyakran felvillantják, hogy az író (az elbeszélő) érzékenysége a hősei, a megnyomorított szereplői iránt tagadhatatlanul valós. Csak szánalom ez vagy valódi emberszeretet? Ez már nehezen kibontható. Bernhard írásaiban főként az idegenség, a kivetettség okozza a nem csillapodó szorongást. A sapka hőse is hiába szeretné visszaszolgáltatni tulajdonosának az úton talált fejfedőt, mindenki ellenséges hangnemben utasítja vissza közeledését. Meg amúgy is: hiszen mindenki épp ilyen sapkát visel, a kérdezősködést viszont ki nem állhatják. Hogy ezzel az elbeszélő létezéslehetőségeit szorítják vissza, az valószínűleg csak a körülmények szerencsétlen együttállása. Miként az is, hogy a jaureggi kőbányákban vagy a stilfsi magashegységben új életet kezdeni kívánók is csupán a sors furcsa fintorának tudják be, hogy az olyannyira kívánt vidéken veszejtik el végleg önmagukat. 

A valaminek az elveszejtését mutató gesztus egyébként is hangsúlyos. A szereplők képtelenek a társadalomba illeszkedni, talán mert különcök vagy zseniálisak. A már említett Régi mesterek főhőse, Reger is őrültnek tűnhet mások szemében pusztán azért, mert minden napját a Kunsthistorisches Museum egy képe előtt ülve tölti. Jellemző a bernhardi történetfűzésre, hogy ezen alkotás kapcsán (Tintoretto egy műve) az is felmerült, hogy nem is az eredetiről van szó. Valóság és látszat gyakran keveredik: az egyik kispróza pályamunkása egy hűtőkocsiba szorul, de nem fagyhalált hal végül. A hűtőberendezés elromlik, a pályamunkást a megfagyástól való félelem kergeti a halálba. A sors bizarr játéka, hogy ami csak valamilyennek tűnik, az gyakran ugyanazt a hatást fejti ki, mint az eredeti. Aki pedig valójában zseni, az könnyedén tűnhet őrültnek, így jár Bernhard számtalan figurája is.

A bernhardi, összetett mondatokból felépülő gondolatrengeteg a magyar szerzők közül is többekre hatott, például Esterházy Péterre vagy Krasznahorkai Lászlóra. Az 1989-ben elhunyt szerzőnek korai zsengéit és itt-ott megjelent elbeszéléseit is olvashatjuk ebben a kötetben. Az összkép mégis elég egységesnek tűnik ahhoz, hogy ne érezzük úgy, a fontosabb alkotások elvesznek a szárnypróbálgatások között. Egyben persze megterhelő lehet a kötet, de kisebb adagokat fogyasztva érdemes belevágni – ha nem is valami szívderítő végeredménnyel, de a szorongás művészetével találkozhatunk. A kiismerhetetlennek tűnő sötétség valószerűtlen állandósulását tapasztaljuk. Ahogy A fiatal író című elbeszélésben is olvashatjuk, önkéntelenül az íróra vonatkoztatva: „Nem csak kívül öltözött feketébe, mintha belseje is egy e célra kitalált feketével lett volna kibélelve. Senki nem hihette, hogy akár csak egyetlen pontban is biztos lehet vele szemben; minden gondolatában meg tudta ölni a másikat. Minden társalgásban a hozzáférhetetlenségig hozzáférhető volt. Mintha mindent a sötétség magasleséről látott volna át, melyhez egyedül ő szokott hozzá fejlődésének folyamán.”