Válasz Jankovics Mártonnak
A minap a Mandinernek elküldött válaszcikkében Jankovics Márton védelmébe vette nem pusztán az emberi jogokat, de az emberijogizmust is; mondván az emberi jogok éppen azon sokszínűséget védik, amelyért én eredeti, Mandineren megjelent cikkemben aggódtam. „Techet így csak a szabadságot és sokszínűséget szeretné megóvni az ilyenfajta értékzsarnokságtól, nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy eme zsarnokság központjában épp a szabadság és sokszínűség értékei állnak” – írja. Ez bizonyosan így van, főleg akkor van leginkább így, amikor másokon lehet számon kérni sokszínűségüket. Mert hogy milyen színek létezhetnek a sok-sok szín között, azt egy emberijogista mindig jobban tudja.
A német liberális Rainer Brüderle például a szerző szerint bizonyosan nem volt eléggé sokszínű, amikor egy fiatal német újságírólánynak humorosan megjegyezte, hogy „jól beleférne egy dirndlbe”. Sokkal sokszínűbb volt a fiatal újságírólány reakciója, aki a történtek után több mint egy évvel (!) hirtelen megsértve és felháborodva érezte magát – a hirtelen felháborodás már csak ilyen –, és véletlenül éppen azon a héten, amikor Rainer Brüderlét a liberális FDP listavezetővé választotta, meg is írta ezt a szörnyű, már-már a nemi erőszakot súroló esetet.
Vagy nemrég egy német, nagyon sokszínű NGO aktivistája előttem javította ki a sajnos még tudatlan bajor ismerősét, mert az azt mondta: „ich fahre heim“, holott minden felvilágosult embernek illenék végre valahára tudnia, hogy a „heimfahren“ igében megbújik a fasiszta „Heimat“ („haza“) szócska, így a sokszínűség úgy kívánja, hogy „ich fahre nach Hause“, mert a „Hause“ egy sokkal sokszínűbb szó, mint a „Heimat“.
De természetesen az sem sokszínű, amikor Patrick Buisson francia történész arról ír, hogy a német megszállás igazából „egy erotikus kaland“ volt a francia nőknek. Nemrég jelent meg ráadásul egy amerikai könyv arról, hogy ezzel szemben az amerikai, 1944-ben kezdődött „felszabadítás”, azaz megszállás mennyi francia nő megerőszakolásával járt együtt. Természetesen ezek a vélemények nem részei a sokszínűségnek. Csak az a sokszínű, aki beáll, s mindenben a kánonnak megfelelően beszél és ír.
Nem sokszínű az sem, amikor lett veteránok a németekre emlékezve vonulnak fel, a sokszínűség ugyanis azt jelenti, hogy csak a szovjetekre és a velük szövetséges angolszász hatalmak megszálló politikájára lehet emlékezni.
A sokszínűségbe értelemszerűen nem fér bele Carl Schmitt, Ernst Jünger, Heidegger, Knut Hamsun, Pierre Drieu la Rochelle, és egy új biográfia szerint Joseph Beuys is túlságosan sokszínű baráti körrel és múlttal rendelkezett ahhoz, hogy a kánon szerint lehessen sokszínű.
Kedves Jankovics Márton, az a sokszínűség, amit az emberijogizmus véd, monoton. Az emberi jogok sokszínűsége annyit jelent, hogy mindent szabad, ami az emberi jogok szerint jó. Ami nem jó, azt nem szabad. Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy intellektuális diskurzus ilyen vallási légkörben nem folytatható. Intellektuális diskurzus csak „jón és rosszon túl“ folytatható. Az emberi jogok azonban különbséget tesznek jó és rossz között: az egyiket engedik, a másikat tiltják. Brüderle megjegyzése például tilalmas, csúnya; bocsánatot is kellett kérnie, önkritikát kellett nyilvánosan gyakorolnia, mint egy másik, szintén az emberi jogi hagyományból (francia forradalom) kinőtt rendszerben, a sztálinizmusban szokás volt. Természetesen Carl Schmittért vagy Ernst Jüngerért is elnézést kell kérni, mert olvasni Sartre-ot, na jó, talán még Hannah Arendtet lehet, bár az emberijogizmusról neki se volt annyira jó véleménye.
„Az állatvédelemnek a hírhedt Volkert van der Graaffal való azonosítása pontosan ugyanaz a tempó, mint amikor a kereszténységet a boszorkányégetésekkel, vagy az iszlámot a terrorizmussal tökéletesen leírhatónak tartják” – írja Jankovics. Jelezném, hogy a kereszténységet ma már valóban nem trendi a boszorkányüldözéssel azonosítani, ennél ugyanis sokkal sokszínűbb lepedofilezni az egész katolikus egyházat. Ez a vélemény főleg akkor sokszínű, ha a nyolcvanas években nyíltan a pedofília „emancipálásáért“ harcoló hatvannyolcas, zöld értelmiségiek teszik mindezt.
Jankovics aztán csúsztat is egyet, és azt állítja, hogy az emberijogizmust emberöléssel vádolnám: „A cikk kissé merészebb továbbgondolása után már egyetlen olvasót sem érhet felkészületlenül, ha holnaptól liberális akadémikusok és/vagy taláros alkotmánybírák fegyverrel a kezükben portyáznak az utakon, nekik nem tetsző politikusokra vadászva”. Ez így valóban (khm) merész továbbgondolás – ami nem az én felelősségem, hanem azé, aki így gondolja tovább. Ilyet ugyanis én nem írtam. De az igaz, hogy gondolatrendőrség gyanánt valóban eljárnak az említett testületek. Hogy a demokrácia szempontjából mennyire legitim a népakaratot az alkotmány csak az alkotmánybírák által felismert és felismerhető akaratával korlátozni, az már más kérdés, talán túlságosan is sokszínű ahhoz, hogy fel lehessen vetni.
A cikk kapcsán két általános észrevételt tennék még:
1. Cikkem kevéssé a magyar állapotok kapcsán született. Készséggel elismerem, hogy a mai magyar közéletnek nem éppen a túlcizellált finomkodás a legnagyobb baja. Mindazonáltal a kormány jogos vagy jogtalan kritikájában folyamatosan előjön az a szemlélet, amit viszont igenis bírálok: miszerint egyesek vindikálják maguknak a jogot, hogy kizárólagosan határozzák meg és egyedüliként tudják, mit jelent „demokrácia”, „jogállam”, „alkotmány”, „Európa”. E fogalmak azonban nem természettudományi fogalmak, így nincs objektív jelentésük.
Ha valakinek a demokrácia a többség uralma, az ugyanolyan legitim vélemény, mintha valakinek a demokrácia a kisebbség védelmét jelenti. Tudományosan, intellektuálisan nem jobb vagy rosszabb az egyik vagy a másik fogalom. Mindazonáltal cikkem leginkább a német nyelvű és skandináv országokban uralkodó, mainstream gondolkodás kapcsán született. Tény, hogy Dél- és Délkelet-Európa e tekintetben még szabadabb, sokszínűbb a szó valódi értelmében. A francia sajtópalettán például a legkeményebb sztálinista periodikától a fasisztáig minden megtalálható, míg a németeknél legfeljebb a közép különböző árnyalatai látszanak.
2. Másodsorban felvetésem nem a konkrét politikai és jogi cselekvésre, hanem az intellektuális viták, diskurzusok absztrakt világára vonatkozott. Ott kívánnám megőrizni a sokszínűséget. Hogy minden és mindennek az ellenkezője gondolható, kimondható legyen.
Jankovics Márton toleranciája a véleményekkel szemben az emberi jogok különféle nemzetközi egyezményekben és állami törvényekben lefektetett határáig terjed. Az enyém viszont túlterjeszkedik ezeken a határokon. Èn nagyon örülök minden állatvédő, zöld, emberijogista, jogállamfetisiszta, feminista, hatvannyolcas (stb., stb.) véleménynek – pusztán azt szeretném, hogy ezek ellentéteinek is lehessen örülni.
Nem nehéz toleránsnak lenni a saját véleményünkkel, a hozzánk hasonlóan gondolkodókkal szemben. Kérem Jankovics Mártont, hogy próbálja meg tolerálni a másként gondolkodókat is. Te sem vagy más, Te is más vagy!