„A közönség ellátása szériaminőségek egyfajta hierarchiájával csupán a még hézagtalanabb kvantifikálást szolgálja. Mindenki viselkedjék mintegy spontánul az indexek által előzőleg meghatározott szintjének megfelelően, és az olyan kategóriájú tömegtermék után kapjon, amelyet az ő típusának gyártottak. A fogyasztókat statisztikai anyagként, jövedelmi csoportok szerint vörös, zöld és kék mezőkre osztják fel azoknak a kutatóhelyeknek a térképein, amelyeket már nem lehet megkülönböztetni a propaganda műhelyeitől.”
(Max Horkheimer – Theodor W. Adorno: A felvilágosodás dialektikája)
A bizánci csőcselék kedvenc szórakozása – a teológiai viták és a színház mellett – a kocsiverseny volt. Ebben két nagy csapat, a zöldek és a kékek vitték a prímet, ezeknek volt a legnagyobb szurkolótábora. 532 januárjában aztán kirobbant az ún. Nika-felkelés. (Az elnevezés a kocsiversenyek szurkolóinak Nika! – Győzz! kiáltásából fakadt.) Ahogyan az lenni szokott, először a kék és a zöld csapatok szurkolói verekedtek össze, majd közös erővel a rendfenntartók ellen fordultak. A felkelők elfoglalták, majd annak rendje és módja szerint felgyújtották a várost. Iustinianus császár, maga a kékek lelkes szurkolója, először leváltotta a bűnösnek tartott Jóannész praefectus praetoriot és Tribonianust, majd – megrémülve a tömeg dühétől, akik a kor szokásainak megfelelően még egy ellencsászárt is megkoronáztak – az udvarral együtt el akart menekülni. Ezt a felesége, Theodora császárné – az egyetlen férfi az eunuchokból álló udvarban – hiúsította meg, mondván: „a császári bíbor halotti lepelnek is szép”. Mindenki mehet ahová akar, ő azonban nem lesz menekült; ha meg kell halnia, császárnőként fog meghalni. A némileg megszégyenített udvar tehát maradt: megvárták Belizár és a hadsereg beavatkozását, amely aztán 30-40 ezer halott árán helyre is állította a rendet. Így meséli nekünk Prokopios rétor a Titkos történet című munkájában. Úgy tűnik, a szórakozásban már akkor sem ismertek tréfát.
Onnan jutott eszembe ez a történet, hogy most, mikor ezeket a sorokat írom, javában tart Cannes-ban az újkori cirkuszi játékok egyik változata, a filmfesztivál. A kellően sznob média most még jobban tele van a vörös szőnyeg elé érkező limuzinokból kilibbenő korábbi, mostani és leendő sztárokkal; az ékszerek, estélyiruhák és a mellékelt leányzók jegyzett értéke pedig meghaladja némelyik közép-európai ország költségvetési deficitjét is, a tömeg pedig tombol a kordonok mögött. Nika!
Magukat is odaképzelik a vörös szőnyegre, egy pillanatra ők lehetnek az isteni kiválasztottak – lehetnek is, hiszen ugyanolyanok ők, csak a reklámozásukra fordított összeg kisebb, mint amazoké. Megszabadulhatnak a szabadság által gúzsba kötött életüktől, felszárnyalhatnak a magasba és elképzelhetik, hogy ők is – ugyanabban a töménységben – hódolhatnak az ivás, a drogozás és a promiszkuitás gyönyöreinek.
A kifutókon és hús-árveréseken pedig kavarog, habzik a mindig mindenre kész művészek és művésznők hada, akik egyébként többnyire csak abban különböznek a mi kis provinciális sztárunktól, Gáspár Győzőtől, hogy nincs salgótarjáni tájszólásuk. Az ő művészi hitelességük a befektetett pénz diadala: pontosan annyival hitelesebbek, amennyivel több pénzt költöttek rájuk. Látszatra persze roppant különbözőek. Van közöttük a gyermeklányokat megrontó aggastyántól pederaszta férfi-szépségideálon át Xenu lelkes hívéig mindenféle. A változatos külső mögött az alapvető egyformaságot az ijesztően alacsony szellemi színvonal adja: csoda, hogy nem botlanak meg a vörös szőnyegen lejtve. A tömeg akkor imád igazán, ha a képernyőről vagy a mozivászonról ugyanaz az üres arc néz vissza rá, mint az övé. A gondolattalanság szemléli így önmagát és örömét leli benne.
Valahol azután, a nagy csinnadrattától távol, attól nem zavart, zárt termekben persze ott beszélgetnek a kulturális ipar egyenöltönyös kijárói, lobbistái és finanszírozói, s közben felfoghatatlan összegek cserélnek gazdát. A keményen csengő pénzt verik itt és eldöntik a valódi kérdéseket. Itt dől el, hogy a kulturális üzemek futószalagjai milyen tervek alapján dolgoznak majd a következő iránymutatásig, és kiket vesznek be, kiket átkoznak ki az ipari kánonból.
Ez a lényeg ugyanis: az alapvető egyformaság, amely a legnagyobb látszólagos változatosság függönye mögé rejtőzik el. Minden új lázadó csak mint leendő megalkuvó kerül megítélésre, aki majd úgyis engedelmeskedni kénytelen a „realitásoknak”. Alkalmazkodni! Ez a kulturális termelés új jelszava, mert ahogyan Tocqueville megállapította: „a zsarnokság szabadon engedi testet, és közvetlenül a lélekre támad. Az uralkodó már nem azt mondja: gondolkodj úgy mint én, vagy meghalsz. Azt mondja: hatalmadban áll, hogy ne gondolkodj úgy mint én, életed, javaid, mindened megmaradhat, de e naptól fogva idegen vagy köztünk”. A humán tudományok kutatóműhelyei a megragadható absztrakt egyformaság jeleit és mértékeit keresik a termelés gazdaságos egységesítése érdekében, és mindezt tudományos kíváncsiságnak nevezik. A mélylélektan például láthatóan azért gyűjti és rendezi a különböző aberrációkat, hogy műalkotás születhessen belőlük, és a művészvilág lélegzetvisszafojtva várja az újabbakat. Az unalom legjobb ellenszere az újdonság, ám a művészeti túltermelési válság keretei között roppant nehéz bármi újat találni – csak az az egyetlen szerencse, hogy az emberek annyira változatos módon tudnak megbolondulni.
A magyar rádióban egy ájult hangú ember beszél arról, hogy miközben ő valami filmet nézett Cannes-ban, az egyik moziban egyszer csak bejött valaki – az életben nem hallottam az illető nevét, de a hanglejtésből kiderült, hogy valami nagyság –, és oldalt egyszerűen megállva maga is nézni kezdte a filmet. Hallatlan. Magam sem tudtam hova lenni a lelkesedéstől: tényleg, csak úgy nézte! Ő maga! Feljegyezték egykor, hogy valamelyik kis német fejedelem tett anno látogatást a Napkirály udvarában, amelyet követendő példának és kulturális csúcsteljesítménynek tartottak, és azt írta elragadtatottan az otthon maradottaknak: „ma láttam a királyt a kertben, saját maga sétált!” Valami ilyen élménye volt ennek a derék embernek is, aki amúgy brancsbeli, valami filmkritikus. Mert ilyenkor ájuldozni illik és dicsérni a másik nagyságát, hiszen csak így várható el, hogy ő is dicsérje a miénket. Az ipar, a fogyasztók és az uralkodók zárt rendezett egységet alkotnak, ahol mindenki megkapja a neki kimért kielégülést, és – ami a legfontosabb – busásan megtérül a befektetett pénz.
A szórakoztatás rendkívül fontos, hiszen ez a csőcselék féken-tartásának egyik legjobb eszköze, az uralom fenntartásának kényelmes és olcsó módja – hiszen még fizetnek is azért, hogy hazudjanak nekik. Néha persze – mint láttuk már Bizáncban is, vagy a Heysel-stadionban – elszabadulnak az indulatok, és ilyenkor némileg le kell leplezni a hatalom igazi természetét: az erőszakot. De nem baj, már készül az új látványosság, még több pixellel a képernyőkön, ami majd mindent elfeledtet, és újra zúghat a kiáltás: Nika!
