„Ha a magyar demokrácia és jogállam halott, akkor miféle ellenzék az, amely részt vesz a (z ezek szerint látszat-) választáson? Ha pedig nem halott, akkor mire föl a nagy összefogósdi és az elvek félretétele (mondjuk az Oszkó–Scheiring-féle »gazdaságpolitikai konszenzus«)?” – teszi fel a kérdést Hont András publicisztikájában, melyben többek között azt ecseteli, hogy a jelenlegi ellenzék nem igazán beszél a struktúrák megváltoztatásának mikéntjéről, így nem igazán vannak válaszaik arra, hogyan tudnának eltérni az Orbán-kormány örökségétől. Hont írása egy későbbi pontján fel is veti, amiről most beszélni szeretnék: azt, hogy a jelenlegi ellenzék rájött, hogy az esetleges győzelem csak akkor valósulhat meg, ha fideszebbé válnak a Fidesznél, ha Orbán Viktor kormányának logikáját helyezik előtérbe a győzelem érdekében. Ennek eredménye a folyamatos önfeladás, ami éppen a demokrácia eszménye ellen hat, és fokozatosan elhitelteleníti az összefogás alkotóelemeit is.

A demokratikus jelzőt egy oldal épp annyira nem sajátíthatja ki, ahogy a nemzetit sem: ahogy nemzet sincs balosok és liberálisok nélkül, úgy a demokrácia sem igazán létezhet szabad választások, így különböző pólusok, jobboldaliak és baloldaliak nélkül. Afféle szépen hangzó jelszóról van szó: aki ránk szavaz, az a demokráciát és így az európaiságot választja; vagy: aki miránk voksol, az a nemzet érdekeit minden más elé helyezi. És, persze, valóban lehet némi létjogosultsága ezen fogalmaknak, amikor éppen a kettő állampolgárság megadásáról van szó jobboldalon, esetleg az alapjogok védelmének igényéről a másikon. Ám azt is láthatjuk, hogy a negyedik alkotmánymódosítással például a nemzet egyes alkotóelemeinek életét nehezítheti meg szánt szándékkal a Fidesz; ahogy amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy a nagy ellenzéki összefogásnak valójában egyetlen fő ellensége van: ez pedig nem a Fidesz, hanem a demokrácia.

A demokrácia, ha a felek igyekeznek azt jól működtetni, magába kell foglalja a pluralitásra való törekvést, a választás szabadságának megadására vonatkozó igényt, a valódi és hiteles népképviseletet. Ehelyett jelenleg az ellenzék épp úgy jár el, mint alig tíz éve a Fidesz: az „egy a tábor egy a zászló”-elv mentén egymás mellé terel gyökeresen különböző programokkal rendelkező pártokat, mondván, most szükséghelyzet van, a valódi választásra pedig amúgy sincs lehetőség. Tehát: annak kiindulópontjából, hogy a demokrácia csorbult, maguk igyekeznek azt még tovább amortizálni, megígérvén, hogy ők majd aztán jól visszaállítják az egész rendszert demokratikusra, elfogadhatóra. „A 2010 előtti állapotok rehabilitálása nélkül” – teszi hozzá Bajnai Gordon oldalán Juhász Péter és Jávor Benedek, majd felkérik az MSZP-t, hogy még nyáron kezdjék meg a tárgyalásokat. Arra már a Galamus aggódó szerkesztősége is rájött, hogy ebben a felállásában a 2010 előtti állapotok minden hibáját a Demokratikus Koalícióban politizálókra osztják, most pedig azon megy az iszapbirkózás, hogy Gyurcsányékat hogyan lehetne kihagyni az összefogásból.

Azt a Demokratikus Koalíciót, amely egyébként úgy szeretett volna magának frakciót (és ezzel járó jogokkal) a Parlamentbe, hogy senki rájuk nem szavazott, hogy országos választásokon még nem is mérették meg magukat. Arról a DK-ról van szó, amely a demokrácia nevében betiltatná a Jobbikot, és amelyik néhány százalékos támogatottságát azzal igyekszik kompenzálni, hogy Mesterházy és Bajnai hátán tervezi a Parlamentbe kerülést – mert tudja, hogy önállóan valószínűleg elvérezne, szépen, demokratikusan. Egyes hírek szerint Gyurcsány még korábbi pártja zsarolásától sem riad vissza, hogy bekormányozza magát a nagy összefogásba: így akarják rákényszeríteni a választókat, hogy ha kormányváltást akarnak, akkor mindenképpen legitimálják szavazatukkal a DK-t is, mely tömörüléstől sok baloldali és liberális szavazót is kiráz a hideg. De hát épp erről szól önmagában is az ellenzék összefogása: hogy minél több, változásra vágyó szavazó olyanokra voksoljon, akiknek politikájánál adott esetben semmi sem állhatna tőle távolabb.

A legmulatságosabb példa a DK-szindrómára Bokros Lajos most megalakult pártja, a Modern Magyarország Mozgalom lehet. A volt pénzügyminiszter, látva, hogy a jelenlegi keretek között jövőre sehogy sem fog visszakerülni a nagypolitikába, fogta magát, és gründolt magának egy konzervatív-liberális pártot, melyet szintén ajánl az ellenzéki összefogás figyelmébe. Én majd hozom a piacpárti jobboldali szavazókat – mondja a közgazdász, többen meg csóválják a fejüket, hogy hát ilyenek nincsenek is, pedig hát. Éppenséggel akadnak hasonló alapállásból voksoló szavazók, csakhogy számukra Bokros épp annyira hiteles, mint Debreczeni József – azt meg a vak is látja, hogy a MoMa többi alapítója nagyjából arra jó Bokrosnak, hogy az ő helyzetbe hozását segítsék valamiképp. A neves közgazdász már ki is jelentette, hogy ha nem lesz összefogás, nem indulnak a választásokon: amivel legalább a jelenlegi EP-képviselő beismerte, hogy önállóan életképtelennek tartja a szerveződést, így inkább a nagyok segítségével próbál bekerülni a hatalomba. Persze, Bokros utóbbi elismerése helyett olyanokat mond, mint hogy „nem akarom tovább forgácsolni az ellenzéki szavazatokat”, amely kijelentés egyrészt hülyeség, mert Bokros honnan veszi, hogy forgácsolna bármit is (ennyi erővel forgácsolhatja a Fidesz-szavazatokat is, ha-ha-ha); másrészt azt is jelenti, hogy az induló nem kívánja megadni híveinek, hogy kizárólag rá, az ő programjára szavazhassanak.

De hát a demokratikus hevület, a valódi népképviseleti szándék a jelek szerint nem nagyon hozza izgalomba a demokratikusnak nevezett ellenzéket. Vegyük például a 21 éves Raszta Renit, akinek az a szándéka, hogy Juhász Péterre szavazzon, mert tőle azt reméli, hogy végre elintézi neki a marihuána legalizálását, és végre szabadon sodorhatja majd a sodornivalót, ha úgy tartja kedve. Ám szegény Reninek azt kell látnia, hogy Juhász ugyan elmegy a fűlegalizálós tüntire, ám utána pártja (amelynek Juhász társelnöke!) közleményt ad ki, hogy ők ugyan nem támogatják a drogliberalizációt, Juhász csak magánemberként volt és amúgy is: provokátor kerestetik, aki egy tábla segítségével hírbe hozta az Együtt2014-et. Mint egy kommentelő írta is, olyan ez, mintha Kósa bemotorozna a Nemzeti Érzelmű Motorosok gyűlésére, a Fidesz meg ezután elkezdene nyomozni a guruláson Fidesz-táblával feltűnő ismeretlen után. De minek van ott Juhász Péter a mindenki által ismert múltjával, ha még annyit sem képes kiharcolni, hogy pártja álljon oda a drogliberalizáció mögé? Miközben az Együtt2014-nek nincs semmilyen másféle drogstratégiája sem, egyszerűen attól félnek, hogy a szavazók nem fognak özönleni hozzájuk, ha a KDNP becses politikusai elterjeszthetik róluk, hogy csak a tiszta lelkű ifjúságot kábítanák bódítószereikkel.

Raszta Reni tehát joggal lehet kiábrándult, de nézzük, mi a helyzet a 36 éves Kapitalista Karcsival, akinek minden vágya, hogy Bajnai Gordonra voksoljon, így szavazatával a kisebb és hatékonyabb állam kiépüléséhez járuljon hozzá, piacgazdasággal, szabad versenyes kapitalizmussal, egyenlő feltételekkel meg mindennel, amivel kell. Nos, Karcsinak azt kell látnia, hogy Oszkó Péter pozíciója egyszerre megingott, hiszen felbukkant Scheiring Gábor és a Párbeszéd Magyarországért, és helyre kis ökoszociális gazdaságpolitikát rittyentett Bajnainak. Kérdés, mit képvisel egyáltalán Bajnai, ha fő profilját ennyire könnyen tudja egy szövetséges a saját képére formálni. Az sem világos, hogy mitől lenne más egy olyan gazdaságpolitika, amely maximum orbánizmusban igyekszik verni az Orbán-kormányt. Joggal nem érti ezt Kapitalista Karcsi, de talán még a remény hirdetésére átállt Bajnai sem, hogy a kis állam hívének miért kell radikálbalos gazdaságpolitikára szavaznia, a radikálbalos szavazó számára pedig miért Bajnai Orbán Viktor alternatívája.

De vegyük akár a 28 éves Bringás Brigittát, aki le van nyűgözve Szabó Tímea és Szabó Rebeka bátor közgépes kiállásától, és szeretné végre leváltani a „nemzeti oligarchizmus rendszerét”, hogy inkább a kkv-k és a középosztály kerülhessen helyzetbe. Nos, Brigittának azt kell látnia, hogy akikre ő szavazott, azok odaálltak „az ország legjobban álcázott oligarchája”, Bajnai Gordon mögé, akinek alapítványa Csányi Sándor és Hernádi Zsolt cégeinek támogatásával működik – akikről persze írásba adták hogy nem oligarchák. Mi teszi akkor az oligarchát, tehetnénk fel a kérdést – az, hogy nem a „mi” oldalunkon áll? Simicska Lajos és Nyerges Zsolt attól lesznek oligarchák, hogy a Fideszt támogatják? Ugye, ezt a Közgép udvarán láncoló ex-LMP-sek sem gondolják komolyan? Mert Brigitta ezt inkább kognitív disszonanciaként éli majd meg, a virtigli baloldali Szanyi Tiborral karöltve.

De vehetjük csak a populizmusversenybe való beszállást (mikor mennyi volt a tojás ára?), a rezsicsökkentésre adott zavarodott válaszokat (a gazdagok jobban jár vele, ezért csökkentsük inkább az alapvető élelmiszerek ÁFÁ-ját!) és a többi, a Fideszre ráverni próbáló kampányfogást. A demokratikusnak mondott ellenzéknek ugyanis ma az a legfőbb üzenete: nem Orbán Viktor. Ahogy egyszeri békemenetes nagymamának, úgy vált az ellenzéki politikusok világának is középpontjává a jelenlegi miniszterelnök, így ígérni sem tudnak nagyon mást, minthogy ha őrájuk szavaznak, akkor nem Orbán lesz majd az ország élén. Teszik mindezt olykor abszolút fideszes retorikával és ígéretekkel: az ellenzék a kétosztatúságot igyekszik visszahozni, hogy az embereknek tulajdonképpen csak arra kelljen szavazniuk, éppen kit akarnak „elkergetni”. Ezzel a jól ismert protestszavazást rehabilitálják, „nekem nem tetszik ugyan egyik sem, de eddig ők dúltak, most akkor jöjjenek azok a másikak”. És mi a mindezt indokló válasz az ellenzéki összefogás nagyra becsült tagjaitól? Hogy „még négy év Fidesz-kormányzást nem bírna ki az ország” – pedig az ország több mint ezer év alatt azért jóval többet kibírt annál, mint amit akár a legrosszabb kormányzás is jelenthet. Persze, a Fidesz ettől még ugyanúgy csinálhatja rosszul a dolgát, ugyanúgy lehet kétségbeejtő a dolgok állása: csakhogy nem biztos, hogy ha az ember az ellentétes előjelű szövetségre szavaz, attól a dolgok majd gyökeres fordulatot vennének.

A bajok fő forrása pedig valószínűleg nem is az, hogy a Fidesz van kormányon, hanem hogy kétharmaddal szinte korlátlan lehet a párt hatalma. Ez azonban egész könnyen kiküszöbölhető, körülbelül egy év múlva. Én inkább azt javasolnám előzetesen mindenkinek, hogy a demokrácia eszményét szem előtt tartva valóban arra szavazzon majd, akitől el is várhatja, hogy hitelesen és hatékonyan képviseli őt; ne pedig arra, aki demokratikus ellenzéknek nevezi magát, és nem ígér többet-mást, mint egy miniszterelnök leváltását.