Igen. Voltak jó királyok. Ritka kivételekként a hatalom által megrontottak között. Kár, hogy a történelemmel és az örök emberi természettel kapcsolatos tapasztalatok szerint még a jó királyok is elkanászodhattak – vagy ha jók is maradtak, esetleg jött és legyőzte őket egy másik, még gátlástalanabb aspiráns. Persze ez utóbbi is nyilván jó királynak tartotta magát. Sőt, tudunk egyáltalán mondani olyan gonosztevő uralkodót a történelemből, aki magát nem a lehető legjobbnak tartotta?
Mire elég hát a jó király jó döntésében való bizakodás?
A hatalomtól való ódzkodás csak a mesékben és rég letűnt, tán igaz se volt korokban emelhetett hatalomra embereket. „A legalkalmatlanabb feladat bármely ember számára, még a szentek számára is (akik azt legkevésbé vonakodtak magukra vállalni), más emberek fölött hatalmaskodni. Egymillió közül egy sincs, aki megfelelő lenne erre a feladatra, és legkevésbé azok, akik a lehetőséget keresik rá. Csupán az emberek egy kis csoportja alkalmas, akik tudják, ki az ő uruk. Nagyon is igazuk volt a középkoriaknak, amikor a nolo episcopari (»Nem akarok püspök lenni«) kijelentés volt a legfőbb érv, amit egy ember adhatott másoknak, hogy püspököt csináljanak belőle” – írta Tolkien a hatalom akarásáról és nem akarásáról. Persze a Tolkien által is képviselt konzervatív anarchizmus vagy anarcho-monarchizmus a világ legcsekélyebb jelentőségű politikai eszméje, ami mindig csak ráérő filoszok szellemi társasjátéka marad, távol a politika valóságától.
De azért tudunk példát mondani arra is, hogyan találtak valódi nemzetek valódi megoldást a jó királyok esetleges eltévelygése ellen. Ha már Tolkien, vegyük az angolokat, akik először jártak ennek a témának a végére. Nem volt nekik sem könnyű menet. Évszázados, véres küzdelmek, jó királyok meggyilkolása, rossz királyok lefejezése meg katonai diktatúra után a dicsőséges forradalom szinte vértelenül – és láthatóan minden öröknek szánt diktatúránál tartósabb időre – megoldotta a hatalom dilemmáját a sokat látott szigetországban. A Bill of Rights nevű, absztrakt jogelveket tartalmazó papiros tartósan szabályozta a király, a parlament, az igazságszolgáltatás és a polgárok viszonyrendszerét. Az addigra már bármilyen felfordulástól óvakodó, egyszerűen élni, megélni és békében gyarapodni akaró angol polgárok előbb Hollandiából, aztán Németföldről importáltak maguknak királyt, s különösen az utóbbi, I. György volt számukra a legjobb választás. Az angolul szinte nem is tudó, már 1714-es trónra lépésekor is elég idős Györgyöt nem nagyon érdekelte Anglia, s továbbra is hosszú időszakokat töltött szülőhazájában, Hannoverben. A király gyakori távolléte alatt az angol társadalom és elitje szépen tovább szervezte a maga politikai, gazdasági, kulturális és hétköznapi életét és a nemzet egyre növekvő gyarmatbirodalmát. Innentől kezdve, ha még egy rossz király is került volna hatalomra, csak nemzeti kataklizma árán tudta volna szándékait akadálytalanul keresztülvinni a megerősödött polgári társadalmon. S amíg a kontinens 1789-től 1989-ig kísérletezett szép új világok, kései abszolutista monarchiák, megváltónak szánt parancsuralmi rendszerek megteremtésével, Anglia fényes elszigeteltségével, lassú fejlődés által kialakult államrendjével kiállta az idők próbáját.
És hogy mire föl ez a sokaknak nyilván nem sok újat mondó kis törilecke? Csak emlékeztetőül arra, hogy azok a bizonyos absztrakt jogelvek csak addig maradnak absztraktak, amíg a társadalmi és politikai elit azokat nem ismeri el a józan ész, a bölcs belátás és a hagyomány erejének engedve, magára nézve kötelezőnek. Rule of Law, ugye.
Na de hogy mégis mi köze ennek a magyar közállapotokhoz? Nagyon is sok. A csodás Adj gázt! provokációról és az arra adott orbáni válaszról van szó, megint. A Mandineren Turul főszerk kolléga és k|M kolléga is elmondta a véleményét a témáról. Saját, az évek során gyakran hangoztatott álláspontom nagyjából megegyezik Turuléval. Mindketten a magyar közélet azon perverz kisebbségéhez tartozunk, akik szerint a véleménynyilvánítás szabadságát a lehető legtágasabban kell értelmezni; és ezzel szemben életveszélyes az a tendencia, amely véleményeket (ha azok nem ütköznek közvetlenül alapvető, természetes büntetőjogi kategóriákba) büntetni avagy legalábbis elhallgattatni szándékozik. Részemről vállalom, hogy ebben a kérdésben liberálisabb vagyok a magyarliberálisoknál.
Persze tudjuk: Tilcsákbeországban nagy népszerűsége van annak a felfogásnak, hogy a Vitapartner Ellenség nézeteit lehetőleg hallgattassa el az Állam. Innen pedig beindul a méricskélés, hogy melyik sértőnek érzett nézet fér bele és melyik nem a véleménynyilvánítás korlátozni szándékozott szabadságába, amit aztán a néphangulat és az éppen hatalmon lévők politikai szándékai tovább tologathatnak. És sajnos nálunk az a történelmi tapasztalat, hogy inkább a szabadságjogok korlátozása, mintsem azok kiterjesztése a népszerűbb megoldás.
Az Adj gázt!-provokáció és annak miniszterelnöki szóval való betiltása jogosan vált vitatémává. És nem azért, mert nem Orbánnál lenne az erkölcsi igazság. A maroknyi motoros bohóc (akik jó magyar nemzeti radikálishoz méltóan most sem merik felvállalni, hogy csak kuruckodva oda akartak vágni egyet a zséknek) ízléstelen címmel és időzítéssel akarták provokálni a magyar történelem magyar áldozataira emlékező menetet. A miniszterelnök jogosan emelte fel a szavát a provokáció ellen.
Mégis, hiába volt sejthető hogy az orbanofóbok „van sapka, nincs sapka”-jellegű támadásra fogják felhasználni az ügyet és annak komoly dilemmát okozó kezelését; a kormányfő utasítása a nyomorult motorosok elhallgattatására leginkább a kormányzat közvetlen, napi politikai érdekeinek felelt meg. Viszont veszélyes precedenst teremt. Hiába bízunk abban, hogy van egy jó király, aki most jó döntést hozott; a jó király máskor hozhat rossz döntést is. Sőt, egyszer eljön az idő, amikor egy újabb király kerül majd a helyére, aki esetleg nem lesz annyira jó, de majd hivatkozhat effajta döntésekre, hogy ilyen és olyan véleményeket hangoztató gyülekezéseket tiltson be – természetesen a közjó érdekében, mint mindig, mindenhol a történelem során.
A rapid betiltás helyett (akár megtámadják azt a bíróság előtt, akár nem) egy másik, többek által már felvetett megoldást is lehetett volna választani: Orbán Viktor esetleg elmehetett volna az Élet Menetére. Sőt, magával vihette volna a Fidesz vezérkarát. Sőt, csatlakozhatott volna hozzájuk a Békemenet is, amely fennállása során először nem a kurucos hevület szítását, hanem nevéhez méltóan a nemzeti béke felé való törekvést szolgálhatta volna. És minden békemenetes hozhatott volna magával még egy embert. Fideszes százezrek álltak volna néhány bőrbe bújt motoros bohóccal szemben... Na, ez lett volna az a bizonyos megígért orbáni két pofon. Sőt, kétszer kettő, mert a magyar jobboldal egészét a szélsőjobbal összemosó, orbánista konzervdiktatúrát vizionáló kül- és belföldi látnokoknak is hatalmas fityiszt mutathatott volna a Fidesz.
Volna, volna, volna... Hát igen, ez az a szcenárió, ami nem történik meg. Persze, egyszerre lett volna túl egyszerű és túl bonyolult a mi kölcsönös görcsöktől deformált közéletünknek.
Végül pedig tessék megfontolni: a mindig jó király mindig jó döntéséért aggódó reménykedés helyett inkább azokat az absztrakt jogelveket kellene megtölteni tartalommal. Elhihetnénk, hogy a történelem miatt jó adag szkepticizmusra tanító, bonyolult világunkban talán ez a legkevésbé rossz rendszer. Hiszen nem mindig a király dönt: néha nekünk is döntéseket kell hoznunk, mellette, alatta, helyette, utána, és legfőképpen, tőle függetlenül. Ilyenkor csak jól jönnek a nehezen mozdítható alkotmányos pilléreken, a hatalmi ágak szétválasztásán, a világosan meghatározott jog- és hatáskörökön alapuló mechanizmusok. Amik a jó király után és utánunk is működőképesek maradnak. Valahol itt kezdődik a jó állam, azt hiszem.
