Pénteken robbant be a magyar közéletbe a Szítsatok lázadást! című, német és osztrák értelmiségiek egész sora által aláírt kiáltvány, mely szerint Magyarország Európa rothadó góca, ami ellen „egy bécsi stratégiai kongresszusról az ellennyilvánosság hatalmas lökőhullámát kell elindítani”. Nem lennék meglepve, ha a lelkes aláírók a kiáltvány megszövegezésével egy újabb szöget ütöttek volna a magyarországi ellenzék amúgy is egyre halványodó győzelmi reményeinek koporsójába.
A kiáltvány így szól:
Szítsatok lázadást!
Igen, igen. Vannak felhívások és cikkek, tiltakozó határozatok és levelek, pódiumviták és dokumentumfilmek Magyarország módszeres fasizálódásáról és ez ellen, de idáig minden akció hiábavalónak bizonyult. A demokratikus polgári társadalom megszokott tiltakozási formáival már nem lehet semmit sem elérni Magyarországon, illetve Magyarország ellen. Az Orbán-kormány zavartalanul jobboldali rezsimmé alakítja át az államot. A politikailag intézményesedett Európa pedig mindezt csak tétlenül nézi. Az értelmiségiek megmagyarázhatatlan okokból hallgatnak. Akcióik legfeljebb csak a saját lelkiismeretük megnyugtatására szolgálnak. Legfőbb ideje, hogy a kontinens értelmiségijei véget vessenek tétlenségüknek és önfeladásuknak, és közbeavatkozzanak Magyarországon, amely a kontinens rothadó gócává válik.
Harc vagy kapituláció?
Javaslat: egy bécsi stratégiai kongresszusról az ellennyilvánosság hatalmas lökőhullámát kell elindítani. Az ismert filmcím: „A fegyverek választása” felhívás a szellem Európájához, hogy együtt gondolja végig a vita eddigi eszközeit és találja meg az új, radikális formákat. Fontos támpontot adhat ehhez az 1935-ös „Kultúra védelmében” rendezett párizsi konferencia és az 1963-as Kafka-konferencia. Filozófusok és publicisták, zenészek és tudósok, színházi emberek és filmkészítők, képzőművészek és költők, Greenpeace-aktivisták, internet- és SMS-terjesztők - össze kell fognia mindenkinek, aki demokratikus és köztársasági Magyarországot akar. Összeurópai hálózat keretében az eddiginél hatásosabb sajtókeretekben kell fellépni és korszerű módon fel kell szabadítani Magyarországot.
A kiáltvány veretes szélsőbaloldali nyelvezetéről nincs sok hozzáfűznivalónk, magukért beszélnek az elmúlt száz évben a világ körül oly sokszor hallott, dühös, osztályharcos frázisok.
Kiszámíthatóan tanulságos viszont a kiáltvány megfogalmazójának, Klaus Pierwoß német dramaturgnak és színházi intendánsnak a portréja. Nem kell sokat kutatni hozzá, hogy megismerjük munkásságának mozgatórugóit. A tübingeni (imádnivaló kisváros egyébként, érdemes meglátogatni), tekintélyes Schwäbisches Tagblatt 2010-es portrécikkben mutatta be Klaus Pierwoß mester pályafutásának politikai vonatkozásait (színházi tevékenységéről többet árul el a Morgenweb portréja).
A most hetven éves dramaturg Bécsben, Berlinben és Kölnben tanult színháztudományt és germanisztikát. Bár ő maga nem vett részt a legkeményvonalasabb '68-as megmozdulásokban, a legendás év szellemiségét magába szívta, olyannyira, hogy a portrécikk szerint „'68 soha nem szűnt meg hatással lenni rá”; ahogy megtanulta azt is, hogy az esztétikáról és politikáról egységben gondolkodjon. A '71-ben dramaturgként Tübingenbe érkező Pierwoß „Tőke-munkacsoportot” alapított, hogy a marxizmust tanulmányozzák; ráadásul folyamatosan nyomtatott fejtágítókat is osztogatott a színészeknek. Még egymással vitatkozó balos frakciók is alakultak a tübingeni színházi körökben.
Pierwoß aztán Brémában érkezett be igazán, ahol nagy figyelmet arattak meglepő és kritikus dramaturgiai, színházi megoldásai. „Kifelé a saját intézményből, megnyerni a nyilvánosságot – ezt ajánlja Pierwoß ma is a kritikus diákoknak. Számára ez '68 maradandó üzenete. És még mindig hálás ezért” – zárul a Schwäbisches Tagblatt portrécikke Pierwoß-ról. Akiben most, hetvenegyedik évében még egyszer felágaskodott a világmegváltó szándék, hogy ezúttal Magyarországot szabadítsa meg a reakcionárius elemektől.
