„Minden ember akkora, amekkora dolgok feldühítik” (Sir Winston Churchill)

Van egy emberfajta, aki többet akar látni a láthatónál, aki nem hisz abban a paradigmatikus gondolatban, mely szerint ha egy dolog magyarázatául elégséges a hülyeség, akkor kár összeesküvést sejteni. Egy letűnőben lévő kor torz racionalizmusának és ész-vallásának áldozati ők. Eszerint semmi sem lehet véletlen, abban az értelemben, hogy a világot és eseményeit áthatja valamiféle szellem, ami miatt a dolgok nem történnek véletlenül. Könnyű emögött meglátni az eltorzult szellemi eredetet: a Biblia talán az egyetlen hosszú könyv, amelyben nem fordul elő a „véletlen” szó. A kereszténység azt tanította, hogy az ember központi szerepet tölt be Isten terveiben, kivételezett helyzetben van; és bár nem tudja megfejteni Isten szándékait, de tudja, hogy Neki tervei vannak vele. Léha korunk nemigen hisz már Istenben, azonban sokan nem tudnak lemondani arról, hogy logikus, rendező elvet keressenek a világban, még ha e rendező elv gonosz is, mint az összeesküvők.

A fenti embercsoport számára a dolgokat nem a Szent Pál-i „Istenben egzisztáló logosz” hatja át, hanem az összeesküvők gonosz szándékai. A dolgok nem önmagukat jelentik, hanem egy mögöttes tartalomra utalnak, amelyet azonban a beavatottak ki tudnak olvasni belőlük. A világ csodálatosan vagy ijesztően bonyolult – kinek milyen. Tele van áttekinthetetlen okok és okozatok szövevényével és egy csomó olyasmivel, amiről nem is tudunk; csak azt tudjuk, hogy rengeteg ilyen nem ismert dolog van. Sokaknak – és nemcsak az egyszerűbb gondolkodásúaknak – elfogadhatatlan ez: rendező elvet, generális okot keresnek, amelyik segít az értelmezésben, amelyre visszavezethetőek az egymástól függetlennek tűnő események. Az összeesküvés pontosan ilyen generális ok: bármi – és bárminek az ellenkezője is – levezethető belőle, csak a premisszát, az összeesküvés létét kell elfogadni.

Ez a gondolkodásmód az emberek egy része számára többféle szempontból is vonzó lehet. Itt van mindjárt az önbecsülésre gyakorolt kedvező hatása, hiszen az összeesküvés-hívő elmondhatja magáról, hogy a többiekkel ellentétben ő bizony átlát a szitán és felismeri a rejtett okokat – ellentétben a birkatermészetű többséggel, amelyik csak néz, de nem lát. Aztán az összeesküvés-elmélet szórakoztatóan romantikus is. Malaclopó köpenybe öltözött karbonárók jutnak az ember eszébe, akik éjfélkor találkoznak a keresztútnál és titkokat suttognak egymás fülébe. Mennyivel szórakoztatóbb ezt elgondolni, mint beletörődni az egyszerű, hétköznapi, ám megalázó „nem tudom”-ba. És végül, de nem utolsósorban: ott van az így elgondolt világ vonzó egyszerűsége.

Mert lássuk be: hogy mi is a „valóság”, azt nem tudhatjuk. A valóság – amit látunk belőle –  reflektált és interpretált dolog, és végtelen számú interpretáció lehetséges. Kant úgy vélte: ahhoz, hogy egyáltalán tudjunk valami koherens dolgot mondani a világról, azzal fizetünk, hogy sohase tudhatjuk meg, mi is, milyen is a „magánvaló” dolog. A modern ember hübrisze azonban nem tűri, hogy kizárják valahonnan. A nagy történelemalakító dolgok többnyire rejtve teszik a dolgukat, és ma már nem úgy rejtőznek el, hogy semmit sem lehet tudni, hanem úgy, hogy mindent. Így egyre több rossz hír hallható, amit az összeesküvések hívei saját igazuk bizonyítékaként tekintenek, pedig „nem arról van szó, hogy a világ sokkal rosszabb lett, hanem hogy a hírszolgáltatás lett sokkal jobb” – ahogyan Chesterton mondta.

*

Az összeesküvés-hívők kedvenc eljárása az, hogy megvizsgálják a „cui bono” elv szerint az eseményeket, és úgy tekintik, hogy akinek kedvező egy dolog, nyilván ő csinálta azt. Csakhogy a „cui bono” elv használata nem helyes automatikusan; attól, hogy valaki hasznot húz egy eseményből vagy helyzetből, még korántsem biztos, hogy ő is idézte azt elő. Bizonyára öröklök a szüleimtől, ez azonban nem azt jelenti, hogy én öltem meg őket.

Jobb- és baloldalon egyforma lendülettel folyik az alternatív valóság gyártása, csak míg a jobboldali mítoszok összeesküvő spiritusz rektora – Marxra visszamenően – a zsidó pénztőke (ez egyébként vicces módon eredetileg egy baloldali toposz); addig a baloldaliaké a gonosz fasiszta, aki miatt a bepakolt bőröndök ott vannak az ágy alatt, és aki egy-két év leforgása alatt négyszer-ötször is képes lerombolni a demokráciát. Ez olyan, mint többször meggyilkolni valakit, vagy – stílszerűen – folyamatosan bérmálkozni.

A legnagyobb titok ugyanis az, aki előttünk áll: a másik ember. Az ő kiszámíthatatlan egyedisége teszi lehetetlenné, hogy kedvünkre megjósoljuk a jövőt, melyet cselekedetei formálnak és tesznek kiszámíthatatlanná. Számos, vagy inkább számtalan oka lehet annak, amiért egy ember tesz valamit; és többnyire nem hogy a mások, hanem a saját motívumainkkal sem vagyunk teljesen tisztában. Mindig kíváncsivá tesz bennünket, ha valakik csak úgy összejárnak, bezárkóznak és minket nem engednek be. Vajon mit csinálhatnak ott bent? Az már az emberi természetből fakad, hogy nem arra gondolunk, talán jótékonysági gyűjtést rendeznek; hanem arra, hogy valami gonosz dolgot forralnak. Esetleg orgiáznak. Hogy ez a fajta gondolkodás rosszindulatú vagy realista, azt ki-ki maga döntse el.

A felvilágosult baloldal egész története egyébként komoly érv az összeesküvés hívei számára, hiszen újkori története valóban összeesküvések egész sorát mutatja, kezdve a jakobinusoktól egészen a lenini élcsapatig, az olyan tipikus, romantikus életű – amúgy tömeggyilkos – összeesküvőkig mint Sztálin. A haladó baloldal valóban sokat tett azért, hogy az emberek minél nagyobb számban higgyenek az összeesküvésekben. Persze ennek is – miért pont ennek ne – van egy sajátos magyar vetülete, íze: Magyarországon az összeesküvésekre is hatott a couleur locale.

A magyar baloldal összeesküvései hordoznak magukban egy ellenállhatatlanul komikus vonást, kezdve Martinovics-félétől – ahol, mint kiderült, gyakorlatilag minden összeesküvő titkosrendőr volt, élen magával Martinoviccsal –, egészen a két világháború közötti kommunista mozgalomig, annak mind az ötven résztvevőjével. Ahhoz, hogy igazán ízes, minőségi összeesküvéshez jussunk, importra szorultunk: a lenini összeesküvést kellett importálni. Ám annak hazai manifesztációja, a cselédek és disznópásztorok uralma annyira tapló volt, hogy tényleg csak röhögni lehetett volna rajtuk, ha nem gyilkolásznak közben.

*

A kultúra tradicionális volta miatt napjaink összeesküvés-elméletei is hordozzák ezeket az ellenállhatatlanul humoros elemeket, Szaniszló Ferenctől Debreczeni Józsefig. Mert nem kevésbé méretes hülyeség azt állítani, hogy 2006-ról Orbán Viktor tehet; mint azt, hogy a MAL zagytározóját a NATO bombázta. Az a különbség, hogy míg Szaniszló díjából nemzetközi botrány lett; addig Debreczenit minden libi orgánum „komoly” szerzőnek tekinti. Könyvének bemutatóján megjelent a ballib elit számos megmondóembere, akik jelenlétükkel hitelesítették a könyvet, a szerzőt és a mondandót is. Debreczeninek és elvbarátainak fejébe ugyanolyan szoftver fut, csak az ő virtuális világukban nem a gonosz pénzhatalom tör mindannyiunk életére és pénztárcájára, hanem a gonosz fasiszták. Pontosan ugyanazokkal az eszközökkel és retorikai fordulatokkal adják ezt elő, mint a másik oldal.

Szaniszló végül is visszaadta a Táncsics-díjat, ám ez nem elég, már Balog miniszter lemondását követelik. Itt jegyezném meg csendben, hogy maga a díj névadója, Táncsics is egy mítosz része, méghozzá annak a baloldali mítosznak, amely a '48-as forradalmat az osztályharc részeként képzelte el és akarta láttatni. Ezen túl és ezen kívül Táncsics egy tökéletesen jelentéktelen népfi, olyan skribler, akiből a maga korában tizenkettő volt egy tucat. Ha nem lett volna a beteges igyekezet, hogy '48-at is bekenjék egy kis osztályharcos sárral, élő ember nem tudná, hogy kiről van szó. Bár gyanítom, így se nagyon tudják. Szaniszló e díjon a baloldali alternatív valóság-gyár olyan élmunkásaival osztozik, mint a kiváló Németh Péter vagy Andrassew Iván. Aki egyébként vevő az összeesküvés elméletekre, az lapozgassa csak a nevezett urak munkásságát nyugodtan, megfelelő szellemi táplálékra lel. Csak őket nem akarja senki megfosztani díjaiktól emiatt.

Ami Szaniszló esetében konkrétan kivágta a biztosítékot, az egy olyan műsor volt, amelyik egyébként nem is nagyon illett az összeesküvéses vonalba. Arról volt szó, hogy Izrael helyzete – földrajzi és egyéb okokból – rendkívül sérülékeny, veszélyes, ezért azután szerinte kell lennie egy B-tervnek arra az esetre, ha valami katasztrófa történik. Ez egy tökéletesen logikus gondolat: Izrael állam vezetői felelőtlenek lennének, ha nem gondolnának egy ilyen lehetőségre, különösen most, mikor elérhető közelségbe látszik kerülni az iráni atombomba. A legrosszabb bekövetkezte esetén Izrael területének legnagyobb része évszázadokra lakhatatlanná válik, a túlélők számára nemigen marad más lehetőség, mint a kivándorlás. A kérdés csak az, hogy hova. Ezen a ponton Szaniszló megjegyzi, hogy „de hát hol szeretik őket?”, ennyiből áll itt az antiszemitizmusa.

*

A történelemből tudhatjuk, hogy minden korokban ténylegesen léteztek összeesküvések. Nyilván ma is vannak, ezek azonban a tapasztalatok szerint nagyon kevéssé hatékonyak, azon egyszerű oknál fogva, hogy az összeesküvők döntő többsége képtelen titkot tartani, a többiek pedig kíváncsiak. Elmesélik hát részegen a kocsmában, vagy felvágásból a kívülállóknak – mindegy, de a dolog kiderül. Gyors, frappáns összeesküvések esetleg hatékonyak lehetnek, mint amilyen a Caesar megölésére szőtt volt, de a hosszú évtizedeket, mi több, évszázadokat átívelő összeesküvés mindig kiderül, és a kiderülés gyorsasága egyenes arányt mutat a résztvevők számával.

Elárulom azonban, hogy mindenek ellenére szerintem igenis létezik egy hatalmas, világméretű, sajátosan nyilvános összeesküvés, méghozzá a józan ész ellen. A józan ész ellen szőtt összeesküvés természetesen azért olyan sikeres és hosszan tartó, mert résztvevőinek nem kell titkot tartania, sőt, minél többet beszélnek, annál inkább szolgálják az összeesküvés céljait.